Mindent megért az ember, hogyha vén…
Phaedrus-meséket fordítottam én.
Bátor poéta festegette itt
Romlott korának félszegségeit.
Állatvilágba oltott emberek
Nyüzsögte, elmés álarcok megett.
A róka, aki úgy ravaszkodik,
Hogy másnak hátán felkapaszkodik.
Egy másik, aki el nem érheti,
S ezért a szőlő savanyú neki.
A harmadik, ki addig hízeleg,
Míg a hiszékenyt csellel ejti meg.
A szomjú farkas báránykára lel,
S hitvány ürüggyel vígan falja fel.
A vén oroszlán csúf halálra vár,
Hogy a szamár is megrúghatja már.
A csóka, aki pávatollakat
Aggat magára s megvetést arat.
A béka, aki nagyrul álmodik,
S megpukkad, amíg felfuvalkodik.
Sok béka, aki lázadozni kezd,
S olyan királyt kap, akin rajtaveszt.
Itt cserbehágy a hűtelen barát,
Mihelyt a helyzet válságosra vált.
Szerénytelenség széles tág terén
Az ifjútól kap oktatást a vén.
Nagyképű ember, háládatlan eb
S fösvény, a tyúknál telhetetlenebb.
Van szertelenség s nincsen kelleme,
Van szemtelenség, több mint kellene.
Ádáz irígység, aljas talpnyalás,
Oldalba-fúrás, orvul támadás.
Erkölcsi züllés undok szennyesét
Tárják elénk e jellemző mesék.
Az elbarangolt, játszi képzelet
El-elborong e visszás kép felett.
Ma más világ van, s ó de jó nekünk,
Hogy ily szerencsés korban élhetünk.
Mindenki higgye, lássa, értse meg:
Ily ferdeségek nálunk nincsenek!
Forrás: Budapesti Szemle 1941. 260. kötet. 758-763.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése