Thaly Kálmán (1839-1909): Ali Arszlán

- Ballada a török világból. -

Ali Arszlán ben Sziliktár
Szólnok bégje, Tisza knéze,
Mohametnek igaz híve, -
Szerelemnek hü vitéze.

S szőke Zayda, hogy hallotta:
Egri bérczen, egri várban
Aranyozott fris palota
Csillog-villog napsugárban…

Vároldalban tündérkertnek
Vizesése, hüs lugassa.
Dobó István szép lyányának
Ott dalol vitéz Balassa…

Mond szerelme órájában
Csábos csók közt szőke Zayda:
„Egri várnak palotája -
Mért nem félhold fénylik rajta?

Én szerelmem, Ali Arszlán
Ifju, bátor ben Sziliktár,
Oh, ha ott  ölelhetnélek…
Egervár: szerelemoltár!

Tündérkertben Dobó-lánynak
Mit dalol gyaur Balassa?!
Jobb, hogy ott, válladra dőlve,
Dalaid Zaydád hallgassa.”

És szerelem órájában
Ali Arszlán ben Sziliktár
Megesküdt nagy Mohametre,
Hogy övé lesz szép Egervár.

- Háromszáz dzsidás lovaggal,
Válogatott szine néppel
Csak megindúl Eger-látni
Szólnoki bég, csöndes éjjel.

Csöndes éjjel, félhomályban,
Félhomályban, nagy vigyázva,
- Jó kalahúz jár előttök -
Érkezének egri tájra.

Fölvonúlnak halkkal-halkkal
Egy nagy hegyre, nem is távol,
Béállanak erdőszélbe
Piros hajnal hasadtával.

S mikoron a fölkelő nap
Rásütött az egri várra:
Hogy tündöklött büszke fényben
Dobó István palotája!…

Nagy tömérdek kőfalak közt
Karcsu tornyok, szikla-bástyák,
Párkányzat csipkéin át az
Ágyúk torkukat kitátják.

Mellvéd mellől megcsillámlik
Olykoron az örök vérte…
Ali Arszlán ben Sziliktár
Csak tűnődött a mint nézte.

S a háromszáz jó lovassal
Beljebb hátrált az erdőbe;
Másik éjjel visszatére
Zagyvaparti sík mezőre.

Magában az úton mormog:
„Büszke vár, megvíhatatlan...
De egy csókot megérdemlek
Mielőtt mint hős meghaltam!”

„Szép Zaydám, én hő szerelmem,
Csak egy csókért jöttem vissza;
Ne sajnálj ha Eger alatt
Forró vérem föld elissza!”

S magát azzal vigasztalja
A míg léesíti kardját:
Fent a húrik szép honában
Újra bírni fogja Zaydát!

És azzal száll vissza ismét,
S véle száguld sürü dandár.
Komoran tart fel Egernek,
Ali Arszlán ben Sziliktár.

Oldalán kard meg nem csörren,
Turbánján toll meg nem lebben;
Sohse ment még Ali Arszlán
Szomorúbban – szörnyüebben.

Mohametnek igaz híve,
Szerelemnek hü vitéze:
Ha megesküdt megkisérli,
Megkisérli – meghal érte...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Hungaria (Bethlen Gábor idejéből)*

 
Egy lovon egy nyergen
Egy aranyos féken
Rómaiaknak földét
Vettem volt meg régen
Scythiából jövén
Az nagy Dunának vizét.
Igazsággal mondom:
Hogy méltán kaszálom
Az Duna két mellékét.

Hatalmas urakat
Vitéz királyokat
Emberkorra neveltem,
A régi időben
Több szomszéd népeken
Az adót is megvettem;
Trombita zengéssel
Csak nevem hirével
Sokat megijesztettem.

Tudja Németország,
Cseh- és Lengyelország
Az én szabadásgomat.
Gyakran igaz haddal
Nem kicsiny hasonnal
Oltalmaztam magamat:
De sokszor hitván per
És kelletlen fegyver
Fogyatta fiaimat.

Az sok tútor miátt
Vallottam nagy bút s kárt
Örökségem elfogyott,
Az mostoha atyák
S az osztozó fiak
Másnak csináltak hasznot;
Sok férjhezmenéssel,
S az sok temetéssel
Tárházam már elkopott.

Eleitől fogva,
Ez volt nagy káromra.
Ez nem tied! S ez enyim!
Csak magok hasznával
Szines barátsággal
Voltak hozzám szomszédim
Szépen mosolygottak:
Mikor meg akartak
Csalni jóakaróim.

Gyakran egy terhével
Kettős gyermekekkel
Gyermekágyat feküdtem,
Nagy szeginségemben
Mindkét kebelemben
Mind elapadt az tejem;
Az sok dajka miatt
Édes fiaimat
Hamar el is vesztettem.

Mikoron irnának
Az ezer és kétszáz
Negyvenkét esztendőben:
Hires Béla király
Friderik császárhoz
Szaladott vala Bécsben,
Az tatárok miatt
Az szerencsétlen had
Hozta volt ez inségben.

Az ebédnek árrát
S az szállás jutalmát
Igen megvevék rajta:
Mert nagy summa pénzben,
Három vármegyékben
Hercegnek parancsola;
Nem volt drágább kenyér
Ez dajka-kenyérnél
Azt minden megtanulja!

Az minap mint járék
Hogy Prágába küldék
Egynehány vitézeket:
Hogy az szomszédságban
Köz-igyre vigyázván
Segétvén az cseheket;
Az vitéz cseh urak
Gyalázatnak tarták
Az magyar serénységet.

Addig disputálták
Az nagy méltóságot,
És nagy uraságokat:
Az csehek szégyenlék
Az magyar vitéznek
Adni az első harcot;
Az üstök-vonásban
Ki fordul gyorsabban:
A kapja el az koncot!

Az sok nyelvő tolmács,
Egyenetlen tanács -
Egyenetlen virágzik;
Tükörben az koncnak
Szines árnyékával
Az gyomor lassan telik;
De te magyar nemzet
Tartsd meg jó hirdet
A míg benned egy látszik!
Közli 

THALY KÁLMÁN

(* „Régi magyar vitézi énekek” cimű gyüjteményből.)

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Thaly Kálmán (1839-1909): Tököli bujdosó hive – 1697.

 
Istenem, istenem, én édes istenem:
Immár reménységem csak te benned velem!
Szánd meg azért, szánd meg könnyeim hullását,
Ifju két orczámnak búban borulását.

Ime, eltelék más egynehány esztendő,
S talán még egynehány lészen eltelendő:
Mig bujdosásimnak ideje elfolyik -
Melytől az én lelkem meghomályosodik.

Kóborlok, kóborlok vaderdők berkében,
Kietlen kősziklák zordon rejtekében,
Farkasok vaczkánál, medvék barlangjánál…
Anyám, édes anyám, jaj ha te most látnál!

Karmazsin-csizmámat kövek meghorzsolák,
Fényes szablyám vizek rozsdával bevonák,
Kopott kalpagomnak lelóg a csákója
Nincs tollu mellette, törött a forgója.

Szép tigrisbőrömnek a szőre vedledez,
Pantalléromról a szkófiom fejledez;
Katona-dolmányom az idő elnyütte,
Aba-nadrágomnak se szine, se szőre.

Tarsolyom, lódingom vagyon ürességben,
Karabélyom még csüng: de nincs egy lövésem;
Hajh, pedig vadásznak én árva fejemre,
Nagy-véres szándékkal nyomorult éltemre.

Én istenem, ne hagyj el engemet!
Vezéreld kegyesen jártomat keltemet;
A mikor álomra hajtom bús fejemet:
A te szent árnyékod fedjen bé engemet!

Istenem, istenem, viselj gondot reám,
Ne vesd el szolgádat, légy őriző atyám!
Én üldözőimnek, kik törnek vesztemre,
Vérhüdött szándékát változtasd üdvömre!

- Homályban ülnek most hajdan szép csillagim,
Lassan teldegélnek bujdosó napjaim;
Ágak zörrenése, levelek hullása…
Hajh, én életemnek gyászra fordulása!

Emberlakta földet messze kell elhagynom,
Édes szülőhazám hiában siratnom;
Én szülőházamnak füstjét ha láthatom -
Könyhullatás nélkül azt is nem állhatom.

Az én lakótársim a mezei vadak,
Vándorló pajtásim az égi madarak;
Felettem repülő daru lekrúgat rám:
Válaszul fölzendül hozzá én bús nótám…

Hulljatok, hulljatok ti égi harmatok:
Hajnal közelgtével engem biztassatok!
Muljatok, muljatok ti éji setétek:
Napnak fölkeltével jobb napot reméljek!

Ti pedig szálljatok reggeli imáim
Miglen pihentek mennyek magas tájin…
Istenem, hallgasd meg te hiv szolgád szavát:
Deritsd föl mg egyszer kuruczok csillagát!

Épitsd meg oszlopát mi romlott hazánknak,
Szüntesd bujdosásit annyi hű fiának,
Tököli Imrének, Petróczi Istvánnak -
Mi nagy-asszonyunknak: Zrinyi Ilonának!

Szegény katonának se kelljen bujdosni:
De ágyudörgés közt labanczot csapdosni;
Adj uram háborút, jó kardot, paripát…
Emeld föl még egyszer magyarok zászlaját!!

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 9. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.

Thaly Kálmán (1839-1909): Szerelem martyrja

 
(Régi dalaimból)

Ha szemed úgy nem lángolna:
Az én keblem nyugodt volna.

Ha meg nem öleltél volna:
Feledésem rád borúlna.

Ha csókot nem adtál volna:
Szivem mostan nem zokogna.

És ha bút nem adtál volna:
Arcom úgy nem hervadozna.

Óh, de mivel szemed lángolt:
Az én keblem merő láng volt.

És óh, mivel megöleltél -
Örökre le bilincseltél.

S mivel csókra csókot adál:
Nyög szívem – e síró madár…

És hajh! Mivel bút is adál:
Engemet így elhervasztál.

- Most már csak azt kérem tőled:
Készítsd el a szemfedőmet!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Thaly Kálmán (1839-1909): Tudod-e még…

Tudod-még: mikor legelőször
Átölelvén forró kebelem -
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelén?!

A csillagok – szerelmünk tanúi -
Ugy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sohajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen…

- Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen…

A csillagok – tört esküd tanúi -
Elsápadtak fönn a kék egen,
És a szél oly bús haraggal zúgott -
Holdragyogta őszi éjjelen...

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Thali Kálmán (1839-1909): A merengő

 

Elmerengve, álmodozva
Ül a bájos szőke lyány,
Édes vidám mosoly lebeg
Rózsabimbó ajakán.

Szende arcza piros, mintha
A nap rajta kelne fel, -
Szivet éget, s mégis éleszt
Szép szemének fényivel.

Kis kacsói összetéve;
Bokréta van ölében,
Bokréta van az ölében:
Szerelem a szivében.

Virági csak most születtek,
A múlt napnak hajnalán:
Hő szivének szerelme is
Velök született talán?!…

Ah, olyan szép így az élet -
Hűn szeretve, boldogan!…
Álmadó sziv azt dobogja:
A menny itt a földön van! -

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Thaly Kálmán (1839-1909): Őszi reggel

 
Köd lepi a Bakonyt, köd lepi a Vértest,
Köd borong a messze dunai sikságon, -
Harangszó hatja át a hullámos léget,
Vélnéd: zsongni hallasz repülő vadméhet,
Vagy, hogy távol gerlék búganak az ágon…
Pedig hát a szomszéd helységnek ércnyelve
Hívja a hiveket isten-tiszteletre.

Fényes csillag ragyog a torony tetőjén -
Rá tüzi sugarát az őszi verőfény,
Őszi verőfényben bucsuzik a gólya
A csillagtól, honnét gyakran vizsgálója
Volt tájnak, és tónak – ott a rét mezőjén.
Elkezdi még egyszer egyhangu nótáját:
S költöző párjával más hazákba száll át…

Tornácon is üres már a föcskefészek,
Tövises tarlóban a „pitypalatty” hallgat,
Fészke helyén széjjel fut a szeder-inda,
S pirkadt levelére fehér deret hint a
Hideg fényü hajnal, hulló fagyos harmat, -
Mint mikor vig ember szép piros arcára
Ráborul a vénség ezüst-koronája.

Szántó béres ballag lassú eke után,
Két fehér tulkának zuzmarás a szőre…
Búsan nyikorog az eke taligája,
Szomoru nótát fú a legény hozzája -
Kis pörge bajsz alól siróan fütyölve…
Arra gondolt tán, hogy katonának irták,
Hogy itt kell hagynia két nyalka tinóját.

Két nyalka tinóját – szép barna galambját,
a kitől megválni hajh, be keserü lesz!
S kalapját kinjában a szemére vágva, -
Cihogó ostorral búsan oda vág a
Borozdában járó hajszásnak szügyéhez…
Aztán síró füttye még siróbbá válik:
’El kell válnunk rózsám, sokáig… sokáig…’

Megkondul a gulya kolompja messziről,
Hangja közé harsog az őr kiáltása, -
A mint reárivall egy kóbor üszőre:
’Héj Csákó!… hová mégysz a tilos mezőre?’
S szól az ólmosnyelü ostor durrogása…
Bőgve jár a bika zsombékos lapályba’
Rézgombú szarvával a hantot felhányva…

Sárga erdőszélen nyugton állnak a fák,
A bokron a lombon egy levél se mozzan;
Megbúvik a szellő csendes völgy ölében -
Nem jut most eszébe suttogni ledéren -
Szerelem virágon, hallgató bokorban.
Legfölebb a völgyi patakot boszontja:
Fürtös fodraiba belekapaszkodva.

Majd megunja azt is… fölkap egy levelet,
S csalfán ide oda röpíti pörgetve - -
Fonnyadt sárga levél, zörgő sárga levél:
Tudod-e még, mikor ez a most hideg szél
Szerelmes kebledet csókolta, ölelte?!
- Nemcsak az ember, a  természet  is gyarló
Gunyolóvá lesz az imádott udvarló.

Még a napsugár sem ollyan hő, mint nyáron;
Az is bágyadt: miként a kényszerített csók,
Csókolom, csókolom: ajkán van az ajkam;
De míg őt csókoltam: másért sohajtottam…
Másnak nevét sugák a halk, elnyomott szók.
Csókolja a nap is a földet – szokásból, -
Hej de hő szerelme más csillagért lángol!

Nem soká eljőnek majd a hideg napok,
Akkor elő sem néz föllegei megül:
Miként öreg király, a ki trónusában
- Bár hogyan folyjon a dolog az országban -
Búskomor lélekkel naphosszat tétlen ül…
… Vén király ha elhal, örökké álmodik:
De a nap tavasszal újra megifjodik.

Akkor majd, akkor majd, ismét visszajőnek
Szerelmes napjai a szép ifjukornak;
A virág, a levél, a madár, a szellő,
A csevegő patak, árnyas lombos erdő
Megint kiújulnak – vidáman dalolnak.
Addig bús természet, menj alunni szépen,
S álmodj’ kikeletről zordon hideg télben!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Balassa Bálint siralomdalai bujdosásában

 

Isten légy vezérem!
Mert im bujdosni üz nagy bú és szemérem.
-    -    -    -    -    -
Én édes hazámból való kimentemben,
Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
- - Szörzöm ezt ily énekben.
B a l a s s a  B á l i n t.

I.

Vándorbot kezemben, bánat a szivemben;
Szép hazám határán magas bércen állok,-
És eltévelyegnek, és bucsút rebegnek
Gondolataim: e jajgató sirályok…
Lelket alig érzek, szívem alig dobban:
Megmerevülvén a szörnyü fájdalomban  - -
Ój én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Körültem a lombok lágyhalkan rezegnek,
Pedig szellő sem leng: csupán én sóhajtok;
Fénylő csepptől ragyog a virágok kelyhe,
Pedig harmat sem hull: könyet csak én ontok.
Oly szent, de oly nehéz az én búbánatom,
Bár mindig zokogjak: el nem zokoghatom! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Rónáidat tán most látom utójára,
Ismert bérceid közt sem bolyongok többé;
S az eszemet hogy egykor ne porodban nyugszom,
Teszi fájdalmamat kétszer égetőbbé.
Kedves hantjaid közt többet ér a halál:
Mint idegen földön hogyha volnék király!…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Mégis el kell mennem, mégis messzehagylak, -
Bujdosván idegen országokon végig:
Hol még a csalogány dala sem oly zengő,
Az ég sem oly kék, a csillag sem úgy fénylik…
A patak sirása: könyeim hullása, -
A bimbó–hasadás: szívem hasadása…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Két emléket viszek kebeledről, hazám!
A vándorbotot, és zöngelmes lantomat;
Amaz megosztandja utam fáradalmát,
Emez elsirandja nehéz bánatomat. -
Hallgass meg istenem, honi földrül kérlek:
A szegény bujdosót vezérelje fényed! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Istenhozzátok ti ismerős vidékek,
Te róna, ti bércek, magas hegyi várak!
Minden széllebbenés -mely jő messzi földről -
Az én áldásomat viszi el hozzátok. -
Elé vándorbotom!… léptim tántorognak…
S hajh,  idegen porbai  könyeim csorognak…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

II.
    Itt ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zeng a hullám…
Lanyha szellő a hab felett,
Az égen kis felhő lebeg;
S le-letekint a tengerbe,-
Nézegeti magát benne…
Hajh, bár gyorsan tova-menne! -
De kis felhő nem megy tova:
Mert engemet megpillanta,
S bánatomtól borúsodik;-
Halványúl a nap sugára:
S búm sötét felhő-alakban
Ráborúl a láthatárra…
Könyeimtől megárad az
Óceánnak habja,
Zajdul a viz, reng a hullám,
Rajta ütvén, rázudulván
Vad szelek haragja. -
Sóhajimtól lanyha szellők
Zivatarrá válnak,
Ott süvöltve habjain a
Duzzadó vizárnak. -

S én ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zúg a hullám -
A hogy a vész fölkavarja;
S bebámulok a viharba…
Eszembe jutnak a régi csaták -
Midőn védettük az árva hazát;
Búg, bömböl az ágyu, a puska ropog,
Döngő buzogánytól
A paizs öble dobog…
Villám-paripák,
Harcos daliák
Véres port vernek az égre;
Bátran rohanék
Villámló fegyver elébe…
Kürt harsog, a tárogató dala zeng,
Ágyú-dörögéstül a föld szive reng. -
Hah! Reszket az ellen tábora már!
Győz a magyar, a diadalmi csatár.
Hull a török, a csata vérmezején
Holttesteken át robog a hadi mén;
Fölharsog a harci kiáltás:
„Előre, előre dicső magyarok!”
… Óh boldog idők! Óh hősi napok!…

Nincsen csata; csak képzeletemnek
Tündéri játszanak velem,
S távol hazámtól szomorúan
Nézek végig a tengeren…

III.
Hová repülsz kicsiny fecske!
’Messze innen, el keletre!
Szállok a te szép hazádba:
Nagy Magyarországba!’

Ha oda szállsz, kérlek igen,
Vidd el az én izenetem;
Izenetem, sóhajtásom,
Epedő sirásom!

Beszéljed el kedvesimnek
Én szomorú életemet,
S hogy: akkor száll belém lélek:
Majd ha újra visszatérek!

Bánat az én eledelem.
Keserüség a kenyerem,
Fohászkodás az italom…
Segits égi szent hatalom!

- Repülj fecske, boldog madár,
Ki szárnyakkal megáldatál;
S szép hazámból mihelyt lehet,
Hozz énnekem izenetet!

Izentem már azelőtt is,
Elküldöttem a szellőt is,
Izentem a napsugártól,
És a hulló csillagoktól.

Szellő a hirt elsusogta,
Napsugára elragyogta,
Hulló-csillag elhullotta…
Hajh, egyik sem tére vissza!!

De te föcske, légy jobb nálok! - -
Óh miként is áldanálok:
Hogyha ősszel visszatérnél,
Szép hazámról hirt beszélnél!

- Repülj, repülj… áldás  reád:
Érd el azt a boldog hazát!
S vágyaimat, könyemet
Kedves madár, vidd el veled!

IV.
Bujdosónak ablakára
Fáradt föcske-madár szálla…
Mi hirt hozál, mi hirt hozál
Visszatért madárka?

Láttad-e a kékkői várt
Messze távol szép honomban?
Csevegtél-e kedvesimmel?
Beszélj, beszélj gyorsan!

’Százezerszer ölel téged
A te édes feleséged.
S reggel, este buzgó imát
Imádkozik értted!

Köszöntet a kékkői vár! -
Harcparipád nyihog, nyerit;
Török vérben ohajtanak
Fürödni fegyverid!’

- Ne szállj még! Óh ne menj még el!
Hadd hallgatom csevegésed…
Kedves madár beszélj tovább -
Kérlek igen téged!

Csevegj soká, végetlenül  -
De már tova ragad szárnyod…
Repülj  hát, és a merre jársz
Légy mindenütt áldott!

De ha talán itt halnék meg,
Rideg ország, rideg táján:
Jöjj el hozzám fecskemadár
Halálom óráján!

S füleimbe éneklésid
Akkor ujra zengjed:
Hadd haljak meg szép hazámról
csevegésed mellett!

V.
Völgyét, halmát járom fonnyadó erdőknek,
Léptém zizegő haraszton zörögnek;
Búsan hallgatom a levelek hullását,
S nézem a virágok lassú hervadását.

Sötét felhők ülnek fönn a bércnek ormán, 
A sárgult lombokra hűs cseppeket sirván;
S a ragyogó cseppek csak egy percig élnek:
Játékivá lévén a zörmölő szélnek…

Ez a fonnyadt erdő be hasonlit hozzám!
- Mint a sárgult levél: sárgul az én orcám
S a bús emlékezet zizegő harasztja
Lelkemet a multak honában marasztja.

A virághervadás: kedvem hervadása…
A levélhullanás: könyeim hullása…
A felhő: bánatom fekete felhője…
A szellő: sóhajim zokogó szellője…

- Olyan mély, olyan szent az erdő bánatja:
Ő az eltünt nyárnak napjait siratja;
De mélyebb, de szentebb az én búóbánatom:
Óh én elveszített  h a z á m a t  siratom!

VI.
Csöndes holdas éjszakákon
Megpendítem lantomat,
S fájó lelkem, zöngeményin
Elmereng, és elmulat.

Átálmadom szép multamat:
Hogy-miként volt azelőtt?!…
Óh ti egykor dicső napok,
Óh ti eltünt szép idők!

- Csöndes holdas éjszakákon
Kobzomat felhangolám,
És a tábor daliái
Úgy figyeltek én reám!

Mintha Lehel kürtje volna -
Kobzom akként harsogott:
Hogyha zöngém  Árpádot  a
Honért küzdő bajnokot.

És ha  Mátyás  dicsőségén
Szállt az égbe énekem:
A szemek ott körülöttem
Úgy ragyogtak fényesen.

Zrinyi Miklós  hős halála!
Hogyha téged zöngtelek:
Tomboltak a harcparipák,
S a kardok csörögtenek.

- Megpendítem most is néha
Kedves régi lantomat:
S melyek ezrek lelkesültek -
A dalok ha megzendülnek:
Lelkem sír – könyem szakad...

VII.
Óh égnek királya,
Óh földnek birája:
Nagy hatalmú Isten!
Szánom enmagamat,
Én bünös voltomat
Törödelmes szivvel -
Hajh, bünbánó szivvel

Ne vess el engemet!
Bocsásd meg vétkemet!…
Irgalmadért esdek;
Szemeim az égben,
Égő csillagfényben
Tégedet keresnek -
Hajh uram, keresnek!

Napnak világában,
Éjnek homályában
Hatalmadat látom,
S szívem hő imáját
- E fehér galambkát -
Tehozzád bocsátom, -
Hajh uram, bocsátom!

S lelkemből sohajtom:
Szállj fehér galambom
Magas mennyországba!
Könyörögj Istennek:
Árasszon kegyelmet
Bujdosó fiára, -
Hajh, bűnös fiára!

Óh, látván könyeim:
Bocsásd meg bűneim -
Irgalomnak atyja!
Hullasd rám áldásod:
Mint fa a virágot
Földre lehullatja -
Hajh, bőven hullatja!

És engedd: mielőtt
Szomjú lelkem előtt
Llátnám  mennyországot:
Elébb megláthassam -
Véren megválthassam
Jó Magyarországot!

VIII.
Tudni, látni, tapasztalni
Sokat járnak a világba,
És fönnhordják a fejöket:
Büszkén a nagy tudományra.

S dicsekednek: hogy bejártak
Távol messze országokat,
Ismerik a félvilágot…
És tanultak igen sokat.

- Búslakodni, bánkolódni
Mentem én a nagy világba, -
És fönnhordom a fejemet:
Büszkén a nagy tudományra.

Óh mert oly sokat tanultam
E keserves bujdosásban!…
Megtanultam: hogy nincs több oly
Dicső haza e világon - -
Mint az én Magyarországom!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Ifjú gróf Nádasdy Ferencnek,

 
midőn 
Kisfaludy Károly sirszobrát megkoszorúzá.
Pest, december 12. 1859.
(Vonatkozással Tompának „Pusztuló erdő” című költeményére.)

Ne zöngjetek: pusztúl az erdő,
A régi tölgy korhad, kidől,
S csak csenevész cserj, satnya sarjak
Fakadnak aggott törzsiből;
S hogy így a büszke bércvadonnak
Helyén maholnap lész’ avar,
s a gyáva bokrok meghajolnak
Ha köztük a szélvész kavar…

Ne féltsétek hazánk jövőjét:
Ép még a sarj: az ifjuság!
Ván törzs ha dül: nyomán virulván
Nő új sudar, szép lombos ág.
S az új deréknak sarjadása
Reményt igér, századra szól:
Megküzdend egykor a viharral -
Nem fél nehéz csapásitól.

A vén fa törzsét bár szu örli:
Az ifju sarjban ép erő;
S a százados tölgy árnyokában
Magasba vágy, egekre nő…
Óh, én nem félek pusztulástól,
Én bizton nézem a jövőt:
Álland az erdő büszke disszel --
Emelve még a bérctetőt!

Nem törpülendnek el növési,
A rengeteg nem lesz avar:
Hisz ép a sarj, hisz ifjuságunk
Romlatlan, edzett, és… m a g y a r:
Mutatok egy szép ifju szálat,
Koronás nagy csernek fiát:
Nézzétek őt, jövőnk reményét -
Hazánk lelkes N á d a s d y á t!

Nézzétek őt: ez ifju hajtás
Jövőnknek biztos záloga:
Hogy el nem veszhet a nagy erdő -
E drága sarj meggyőz   m a g a!
Ő rajta csüng most ifjuságunk,
Mindannyian szeretjük őt:
Hozzá – szivünknek kedvencéhez -
Csatolva szépet és dicsőt.

Nagy honfiúnak nemzedéke,
Nagy honleány szülötte ő:
S nemes fajának már sajátja
A tiszta érzés, tetterő.
Dicső apák nyomában indult,
Itt sast nemzének a sasok;
- Óh bár hazánk szép erdejének
I l y e n  diszsarja volna sok!

Ajkán csupán magyar szó zendül,
Keplében hű magyar sziv él,
Sötét szemében nagy jövőnek
Fényes hajnalsugára kél;
De ő  k ü l s ő l e g  is magyar… kis
Kalpagján kócsagtolla leng,
Magyar szivét dolmány takarja,
Érc-sarkantyú siralma cseng.

Nőjj régi törzsnek ifju sarja!
Kiméljen a vihar, veszély!…
Szeresd a földet a mely éltet,
H a z á d b a n  és  h a z á d n a k  élj.
Igy lészen áldott életpályád,
Repkényen jársz, s virágokon:
És mint vagy mostan mi  r e m é n y ü n k -
Lész  b ü s z k e s é g ü n k  egykoron.

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Tudod-e még...

Tudod-e még: mikor legelöször
Átölelvén forró kebelem -
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelén?!

A csillagok - szerelmünk tanúi -
Ugy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sohajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen...

- Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen...

A csillagok - tört esküd tanúi -
Elsápadtak fönn a kék egen,
És a szél oly bús haraggal zúgott- 
Holdragyogta őszi éjjelen...

 

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Thaly Kálmán (1839-1909): Hun utódok

I.

Attilának, hun királynak

Mélységes mély sírt ásának;

Azt tartja a rege róla:

Arany-ezüst koporsója.

 

Arany-ezüst koporsóra

Rázuhog a Duna árja,

S úgy elrejti, úgy elzárja:

Soha senki nem találja!

 

Rázuhog a Duna árja –

Elboritja rút iszappal:

Mint gepidák vadkirálya

Hunországot tenger haddal. –

 

Attilának mély sirjában

Hún dicsőség eltemetve;

Nincs már a ki megkönyezne…

Föltámadt a népek ezre.

 

Aladár és Csaba fiak

Véres csatára szállanak –

Öngyilkos lesz a hún nemzet:

Saját szivébe döf vasat.

 

Folydogál a Netád* vize…

Partján üvölt a harcz tüze:

  Jó húnfiak – testvérhadak

Egymásra kardot rántanak.

 

Ubul vezér Aladárnál,

Odoár a Csaba pártján…

S mint a két hős összerobban –

Rettenetes az a látvány!

 

Recseg reped Ubul pajzsa –

Odoárnak tört a kardja…

Ere szakad, vére fakad –

De a harczot mégse’ hagyja!

 

Szörnyű képe a csatának!

Vér omlik a partok fölött, -

S de sok hulla lehömpölyög

Duzzadt árján a Netádnak!

 

Megví Csaba Szakadárral

Kadosának hős fiával,

Lábok alatt porzik a föld…

Küzdenek mint vésszel a tölgy.

 

De jó Csaba buzogánya

Reázuhan Szakadárra –

Szakadárnak homlokára - -

Meg is hal az nemsokára!

 

Csaba pártján vészkereső

Zomoró és vitéz Recső

Aladárnak koponyáját

Éles karddal kettévágják…

 

S föltüzik egy dárdanyélre –

Hű népének félelmére, -

Ifju Csaba győző hada

Diadalmi örömére.

 

Aladárnak népe mostan

Ezerenként vesz el ottan…

Győző hadak lekonczolják,

Szerte üzik, kaszabolják…

 

S harczi ének zaja zendül –

Felhangozván zönge kobzán

Lantosoknak; dala soknak

A tömegbül messzecsendül…

 

És így folya vidám sora

Testvérgyilkos vad csatának

- A jövőbe ha látnának:

Hej akkor nem vigadnának!

 

II.

Ardarik a gepidák királya

- Hallván, hogy lőn Etelnek halála –

Táborba száll óriás hadával:

Megküzdeni Aladár- s Csabával.

 

És miképen ha a gát elszakad –

A víz árja felzúdul, feldagad:

Nagy hirére Attila hunytának –

Hódolt népek mind felzúdulának.

 

Bosszu tüze égvén a keblében,

Esküszik az Ardarik kevélyen:

Mire a völgy újonnan kizöldül –

Húnok faját eltörli a földrül!

 

Hallja hirét – s a hír bátoritja –

Maga magát a hún hogy pusztitja!

Hallja hirét a gyilkos csatának,

Hol Aladár s pártja elbukának…

 

S ott terem a Netád vize partján,

Hol a Csaba áldomása tartván –

Vigadóknak kehely csenditése,

Átváltozik fegyver-csörrenésre…

 

Föl Csaba hős, föl ti hún bajnokok!

Testvér-harczban, kik el nem hulltatok

Tengernyi had zúdul im reátok!...

Hej, bár ti is oly sokan volnátok!!

 

Bevág Csaba gepidák sorába,

Ezer halál száguld a nyomába…

Nem hiába Attila vére ő:

Súlyos kardja azért oly rettentő!

 

Ardarikot elérve futtába –

Egy csapással a karját levágja;

Ilárdot is leveri lovárul…

Küzd Csaba, hull az ellen vasátul.

Ong vezér is Vidánnal harczolva –

Letiporja ellenét a porba;

Fölpattan az … pajzsuk összedöbben…

És foly a harcz annál vakmerőbben.

 

De ím Rutil hátulról kerülve

- A küzdő Ong mitsem tud felőle –

Általveri a jó húnt dárdája, -

És Ong vezér holtan dül lovára…

 

Vad Zomoró Csaba hű vitéze

Gepidákra nagy csapást idéze:

Csatabárdja a halál kaszája - -

A gepidák fejeit kaszálja…

 

És a nap már nyugovóra készül,

És a táj már egyremást sötétül:

De nem szünik a harczok viszálya –

Uj népet küld gepidák királya.

 

Kevés a hun, s bár milyen vitéz is –

Belefárad a csatába mégis!...

Hej Csaba, hej Attila magzatja:

Fut a néped – Ardarik zaklatja!

 

Ragyog fenn a holdvilág az égen –

Lódobogás döng a csatatéren…

S míg fölsir a futók zaja távol:

Száguld a mén bánatos – Csabával.

 

III.

„Megálljatok! megálljatok,

Csaba hős száll utánatok!...

Kevés népem – de hű népem:

Megálljatok, kérlek szépen!

 

Oh szolgáim: ti víttatok

Egykoron nagy Attilával?!...

Futni szégyen; csatatéren

Szebb meghalni hős halállal!”

 

És hogy népét hadra intse –

Példával is lelkesitse:

Kitesz czélul egy fűszálat…

S idegével messzeállott.

 

Pendül a nyíl… odasuhan…

A kis fűszál találva van!

„’Csaba Csaba hős vezérünk –

Veled halunk, veled élünk!!”’

 

S „Csaba füve” lett a neve

Az átszegzett fű fajának…

S a vezér, és kis serege

Ujra hadra indulának.

 

Holdas éjjel visszatére

Csaba népe csatatérre;

Netád vize ujra véres…

Harcz mezeje ujra népes…

 

S megmutatták, hős Csabának

Méltó hada hogy valának!

Oldalánál jó vitézek

Be nagy sokan elhalának!

 

Küzdtek… hát mért? Hős halálért!

Rárohanva ellenükre…

De azt az ég nem engedte,

Hogy ily vitéz faj elveszne! –

 

Rémórája jött éjfélnek…

S hun halottak fölkelének;

- Tiprott mezőn nagy vérezőn

Harczolva kik elesének.

 

Fegyvert ragad száz kisértet…

Emelkednek ingó árnyak, -

S fényes karddal, sápadt arczczal

Öldöklő vad harczra szállnak.

 

Szemeikből láng lövellik…

Ajkaikból vér szökellik…

Kezeikben a lángpallos

Gepidák közt szertecsapdos…

 

Ardariknak harczi népe

Fegyverét elhajigálja, -

Foga vaczog rémültébe’;

Ugy fut a bús éjszakába…

 

Ámde sebten űz a szellem, -

Szaladó had összeretten…

És nem egy, ki tántorogva

Holtan dűl le a homokra!...

 

Harcz után a szellem-árnyak

Újra holttestekké válnak –

Csöndesedve: s ott pihenve

Mezején a vad csatáknak. –

 

Hős Csaba kis seregével

Utnak indult még az’ éjjel…

- Ennyien mást mit tehetnének? –

Ázsiába vissza mén el.

 

De ha egykor húnok magva

Újra meg lesz sokasodva –

Visszatérend e hazába:

Attilának országába!

 

… Bús éjszaka; bajnok Csaba

Más hazába futva siet…

Nagy messzirül zendül a kürt:

„Isten hozzád! Isten veled!”

 

(* Jornandes szerint.)

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája