Isten légy vezérem!
Mert im bujdosni üz nagy bú és szemérem.
- - - - - -
Én édes hazámból való kimentemben,
Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
- - Szörzöm ezt ily énekben.
B a l a s s a B á l i n t.
I.
Vándorbot kezemben, bánat a szivemben;
Szép hazám határán magas bércen állok,-
És eltévelyegnek, és bucsút rebegnek
Gondolataim: e jajgató sirályok…
Lelket alig érzek, szívem alig dobban:
Megmerevülvén a szörnyü fájdalomban - -
Ój én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!
Körültem a lombok lágyhalkan rezegnek,
Pedig szellő sem leng: csupán én sóhajtok;
Fénylő csepptől ragyog a virágok kelyhe,
Pedig harmat sem hull: könyet csak én ontok.
Oly szent, de oly nehéz az én búbánatom,
Bár mindig zokogjak: el nem zokoghatom! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!
Rónáidat tán most látom utójára,
Ismert bérceid közt sem bolyongok többé;
S az eszemet hogy egykor ne porodban nyugszom,
Teszi fájdalmamat kétszer égetőbbé.
Kedves hantjaid közt többet ér a halál:
Mint idegen földön hogyha volnék király!…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!
Mégis el kell mennem, mégis messzehagylak, -
Bujdosván idegen országokon végig:
Hol még a csalogány dala sem oly zengő,
Az ég sem oly kék, a csillag sem úgy fénylik…
A patak sirása: könyeim hullása, -
A bimbó–hasadás: szívem hasadása…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!
Két emléket viszek kebeledről, hazám!
A vándorbotot, és zöngelmes lantomat;
Amaz megosztandja utam fáradalmát,
Emez elsirandja nehéz bánatomat. -
Hallgass meg istenem, honi földrül kérlek:
A szegény bujdosót vezérelje fényed! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!
Istenhozzátok ti ismerős vidékek,
Te róna, ti bércek, magas hegyi várak!
Minden széllebbenés -mely jő messzi földről -
Az én áldásomat viszi el hozzátok. -
Elé vándorbotom!… léptim tántorognak…
S hajh, idegen porbai könyeim csorognak…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!
II.
Itt ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zeng a hullám…
Lanyha szellő a hab felett,
Az égen kis felhő lebeg;
S le-letekint a tengerbe,-
Nézegeti magát benne…
Hajh, bár gyorsan tova-menne! -
De kis felhő nem megy tova:
Mert engemet megpillanta,
S bánatomtól borúsodik;-
Halványúl a nap sugára:
S búm sötét felhő-alakban
Ráborúl a láthatárra…
Könyeimtől megárad az
Óceánnak habja,
Zajdul a viz, reng a hullám,
Rajta ütvén, rázudulván
Vad szelek haragja. -
Sóhajimtól lanyha szellők
Zivatarrá válnak,
Ott süvöltve habjain a
Duzzadó vizárnak. -
S én ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zúg a hullám -
A hogy a vész fölkavarja;
S bebámulok a viharba…
Eszembe jutnak a régi csaták -
Midőn védettük az árva hazát;
Búg, bömböl az ágyu, a puska ropog,
Döngő buzogánytól
A paizs öble dobog…
Villám-paripák,
Harcos daliák
Véres port vernek az égre;
Bátran rohanék
Villámló fegyver elébe…
Kürt harsog, a tárogató dala zeng,
Ágyú-dörögéstül a föld szive reng. -
Hah! Reszket az ellen tábora már!
Győz a magyar, a diadalmi csatár.
Hull a török, a csata vérmezején
Holttesteken át robog a hadi mén;
Fölharsog a harci kiáltás:
„Előre, előre dicső magyarok!”
… Óh boldog idők! Óh hősi napok!…
Nincsen csata; csak képzeletemnek
Tündéri játszanak velem,
S távol hazámtól szomorúan
Nézek végig a tengeren…
III.
Hová repülsz kicsiny fecske!
’Messze innen, el keletre!
Szállok a te szép hazádba:
Nagy Magyarországba!’
Ha oda szállsz, kérlek igen,
Vidd el az én izenetem;
Izenetem, sóhajtásom,
Epedő sirásom!
Beszéljed el kedvesimnek
Én szomorú életemet,
S hogy: akkor száll belém lélek:
Majd ha újra visszatérek!
Bánat az én eledelem.
Keserüség a kenyerem,
Fohászkodás az italom…
Segits égi szent hatalom!
- Repülj fecske, boldog madár,
Ki szárnyakkal megáldatál;
S szép hazámból mihelyt lehet,
Hozz énnekem izenetet!
Izentem már azelőtt is,
Elküldöttem a szellőt is,
Izentem a napsugártól,
És a hulló csillagoktól.
Szellő a hirt elsusogta,
Napsugára elragyogta,
Hulló-csillag elhullotta…
Hajh, egyik sem tére vissza!!
De te föcske, légy jobb nálok! - -
Óh miként is áldanálok:
Hogyha ősszel visszatérnél,
Szép hazámról hirt beszélnél!
- Repülj, repülj… áldás reád:
Érd el azt a boldog hazát!
S vágyaimat, könyemet
Kedves madár, vidd el veled!
IV.
Bujdosónak ablakára
Fáradt föcske-madár szálla…
Mi hirt hozál, mi hirt hozál
Visszatért madárka?
Láttad-e a kékkői várt
Messze távol szép honomban?
Csevegtél-e kedvesimmel?
Beszélj, beszélj gyorsan!
’Százezerszer ölel téged
A te édes feleséged.
S reggel, este buzgó imát
Imádkozik értted!
Köszöntet a kékkői vár! -
Harcparipád nyihog, nyerit;
Török vérben ohajtanak
Fürödni fegyverid!’
- Ne szállj még! Óh ne menj még el!
Hadd hallgatom csevegésed…
Kedves madár beszélj tovább -
Kérlek igen téged!
Csevegj soká, végetlenül -
De már tova ragad szárnyod…
Repülj hát, és a merre jársz
Légy mindenütt áldott!
De ha talán itt halnék meg,
Rideg ország, rideg táján:
Jöjj el hozzám fecskemadár
Halálom óráján!
S füleimbe éneklésid
Akkor ujra zengjed:
Hadd haljak meg szép hazámról
csevegésed mellett!
V.
Völgyét, halmát járom fonnyadó erdőknek,
Léptém zizegő haraszton zörögnek;
Búsan hallgatom a levelek hullását,
S nézem a virágok lassú hervadását.
Sötét felhők ülnek fönn a bércnek ormán,
A sárgult lombokra hűs cseppeket sirván;
S a ragyogó cseppek csak egy percig élnek:
Játékivá lévén a zörmölő szélnek…
Ez a fonnyadt erdő be hasonlit hozzám!
- Mint a sárgult levél: sárgul az én orcám
S a bús emlékezet zizegő harasztja
Lelkemet a multak honában marasztja.
A virághervadás: kedvem hervadása…
A levélhullanás: könyeim hullása…
A felhő: bánatom fekete felhője…
A szellő: sóhajim zokogó szellője…
- Olyan mély, olyan szent az erdő bánatja:
Ő az eltünt nyárnak napjait siratja;
De mélyebb, de szentebb az én búóbánatom:
Óh én elveszített h a z á m a t siratom!
VI.
Csöndes holdas éjszakákon
Megpendítem lantomat,
S fájó lelkem, zöngeményin
Elmereng, és elmulat.
Átálmadom szép multamat:
Hogy-miként volt azelőtt?!…
Óh ti egykor dicső napok,
Óh ti eltünt szép idők!
- Csöndes holdas éjszakákon
Kobzomat felhangolám,
És a tábor daliái
Úgy figyeltek én reám!
Mintha Lehel kürtje volna -
Kobzom akként harsogott:
Hogyha zöngém Árpádot a
Honért küzdő bajnokot.
És ha Mátyás dicsőségén
Szállt az égbe énekem:
A szemek ott körülöttem
Úgy ragyogtak fényesen.
Zrinyi Miklós hős halála!
Hogyha téged zöngtelek:
Tomboltak a harcparipák,
S a kardok csörögtenek.
- Megpendítem most is néha
Kedves régi lantomat:
S melyek ezrek lelkesültek -
A dalok ha megzendülnek:
Lelkem sír – könyem szakad...
VII.
Óh égnek királya,
Óh földnek birája:
Nagy hatalmú Isten!
Szánom enmagamat,
Én bünös voltomat
Törödelmes szivvel -
Hajh, bünbánó szivvel
Ne vess el engemet!
Bocsásd meg vétkemet!…
Irgalmadért esdek;
Szemeim az égben,
Égő csillagfényben
Tégedet keresnek -
Hajh uram, keresnek!
Napnak világában,
Éjnek homályában
Hatalmadat látom,
S szívem hő imáját
- E fehér galambkát -
Tehozzád bocsátom, -
Hajh uram, bocsátom!
S lelkemből sohajtom:
Szállj fehér galambom
Magas mennyországba!
Könyörögj Istennek:
Árasszon kegyelmet
Bujdosó fiára, -
Hajh, bűnös fiára!
Óh, látván könyeim:
Bocsásd meg bűneim -
Irgalomnak atyja!
Hullasd rám áldásod:
Mint fa a virágot
Földre lehullatja -
Hajh, bőven hullatja!
És engedd: mielőtt
Szomjú lelkem előtt
Llátnám mennyországot:
Elébb megláthassam -
Véren megválthassam
Jó Magyarországot!
VIII.
Tudni, látni, tapasztalni
Sokat járnak a világba,
És fönnhordják a fejöket:
Büszkén a nagy tudományra.
S dicsekednek: hogy bejártak
Távol messze országokat,
Ismerik a félvilágot…
És tanultak igen sokat.
- Búslakodni, bánkolódni
Mentem én a nagy világba, -
És fönnhordom a fejemet:
Büszkén a nagy tudományra.
Óh mert oly sokat tanultam
E keserves bujdosásban!…
Megtanultam: hogy nincs több oly
Dicső haza e világon - -
Mint az én Magyarországom!
Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése