Vajda János (1827-1897): A természetből

Lányszív, ha sok a búja megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja – és kaczag.

Hadd üsse rontsa, - fáradjon bele
A istennyila – nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,
Ugy sem terem többé virágokat!

Ne is kimélje daczos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle, - ő sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme bája:
Van olthatatlan égető boszúja,

Mit magzatkint rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán…

- Jaj akkor néktek ellenségei:
Ti környékének pára gőzei!

Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap, -

Alattatok meging, reped a föld,
S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok’ rakásra égeti,
S sirjaitokat is betemeti!

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.