Losonczy László: Egy édes anyához

Te öntudatlanul tévedsz a sír felé,

Mely szíved egyetlen reményét elnyelé,

Hol nyugszik kis fiad.

És összekulcsolod gyakorta két kezed,

A csillagok felé emelve, kérdezed:

Vigasztalást ki ad?

Szelíd érzelmű hölgy, oh szüntesd könnyedet,

Mely lassan, mint az ér szünetlenül ered

Szíved fájdalmibul.

Az elhervadt virág, bár bőven hullatott

Reá az ég szeme élesztő harmatot,

Többé föl nem virul.

Kérdezd az észt, vajon nem jobb-e ott neki,

Hol a csendes lakon hűs szellő lengeti

A friss virágokat?

Hová be nem törhet bú, gond, aggodalom,

Hol a kebelbe zárt hazafi fájdalom

Szívet nem fojtogat!...

Pályát fut, egyenest indul meg a serény,

S tekervényes úton a renyhe könnyedén

Legott elébe vág.

Mi módon eshetett, hogy történt e csoda.

Miért maradt el az, - ez, mért jutott oda?

Nem kérdi a világ.

Gyakran nyög az erény, gyakran nyög az igaz,

Gyakorta ármány, csel győzedelmeskedik az

Ártatlanság felett.

Hányszor viselt fején a nemtelen babért

S tövis ágat a hű honfi küzdelmiért.

Nézd a történetet!...

És nézd árnyékodat, nézd csak mily hűtelen,

Mint hagy el, ha felhő borítja hirtelen

A nap hő sugarát…

Szerencsés vagy, ha még homályos napokon

Nem vetted észre, hogy hasonló a rokon,

Hasonló a barát!

Ne könnyezd a sírban szendergő gyermeket,

Mi itt salaktalan boldogság lehetett,

Ő már azt érezé:

Az édes anyai szeretet csókjait; -

Mert más oly mennyei élvezet mi van itt,

Boldogság nem ez-é?

Mi itt sóhajunkkal keressük az eget,

Gyakorta vész, vihar, baj, ínség fenyeget,

Az élet oly setét.

Adj hálát, mind ezen túl van már kis fiad,

Föl semmi földi vész zajára nem riad, -

Ne sirasd helyzetét!

Forrás: Vasárnapi Újság 3. évf. 51. szám. - Pest, 1856. december 21.

Dr. Sass István: Petőfi mint Pönögei Kis Pál megérkezik Pestre

Kép forrása:  www.fototortenet.blogspot -
Petőfi dagerrotipia eredeti lemez

 

Az 1844-ik évnek kora tavaszán, locs-pocs időben, amint íróasztalomnál tanulással elfoglalva ülök, hallom, hogy a szobámba vezető sikátoron át kemény katonás léptekkel közeledik valaki s csakhamar oly erőteljes kopogtatással és ajtókitárással nyit be, hogy első meglepetésemben valamely hívatlan tolakodóra kelle annyival inkább gondolnom, mert hetyke belépéséhez legkevésbé illő külsejével, fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hosszú, majd állig érő lesimított somfabottal, amint köszöntés nélkül felém tartott, majd karját kézfogásra kinyújtva, félig elzüllött állapotban, halvány alakjával előttem szótlan megállt s merőn rám nézett, - oly zavarba jövék, hogy benne bárkit inkább, mint boldog obsitos kora óta nem látott, ma már pedig a költő hírében álló gyermekkori barátomat gyanítottam.

Meglepetésemben nem tudva, ily föllépővel szemben mitevő legyek, mindaddig merőn és szótlanul állék előtte, míg látszólag belső megindulással magát meg nem nevezé s melegen karjai közé nem szorított.

A viszontlátás öröme, fűszerezve azon kedves hírrel, hogy Debrecenből jövet Pákhtól is izenetet hoz, csakhamar mindkettőnket kellemes hangulatba ringatott. Ennek meg lett aztán az a kívánt következése, hogy első megütközésem elkerülé figyelmét. Holott hirtelen lobbanó létére, ha észrevesz valamit, megteszi, hogy mint jött, szótlan távozik s tán éppen úgy, mint Pákhhoz írt „Végszavá”-ban:

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 4. fejezet

Petőfi a természet realistája

A határper, hol végződik a költészet birodalma s hol kezdődik a festészeté, nagyon régóta folyik s talán véglegesen sohasem lesz eldönthető. Simonidestől Breitingerig, Lessingtől Schaslerig az ügynek sok megvitatója akadt, részint védő, részint támadó értelemben. Voltak, kik határozottan kijelentették: a költőnek joga, sőt kötelessége a festőt utánozni, voltak, kik az igazi festést teljesen kizárták a költészet határai közül s manapság az ellentétes nézetek közt az a felfogás győzött, hogy a költőnek szabad is, kell is festeni, de nem azon módon, mint a festőnek.

Tudvalévő, hogy Lessing Laokoonja gyújtotta a szövétneket az e téren sötétben tapogatózóknak. Két nevezetes elv származik tőle: a költő egymás után adja elő tárgyát, a festő pedig egymás mellett, továbbá, hogy mindkettejüknek az olvasó vagy néző képzeletét cselekvő önmunkásságra kell bírnia, mellyel azt, amit ők ki nem fejezhetnek anyaguknál fogva, önként hozzátoldják. A receptív képzelet is termékenyen utána teremt s ennél jobban engedjük részt venni, annál mélyebb a részvéte. Ezért, ha a költő nagyon részletesen ír le, összeütközésbe hozza az olvasó képzeletének gyorsaságát, mellyel a vonások sokaságát egy pillanat alatt felfoghatná, a beszéd előrehaladásának lassúságával s a reá kényszerített aprózással. neki csak varázsvesszejével kell érintenie az egyik képzetet s a képzettársítás a többit is azonnal felébreszti. A legjellemzőbb vonást kell kiemelnie, a legtalálóbb jelzőt alkalmaznia. De azonkívül más eszközhöz is folyamodhatik. A tárgy vagy jelenség részleteit cselekvésbe vonja, vagy önmaguktól vagy más akaratából mozgó lényekké változtatja. A mozgás az igazi élet s a költészetben, bármit is tüntet fel s ad elő, ennek kell lüktetnie. De mozgás az érzés is, mozgás a gondolkodás is. Mozgás az a hatás is, melyet egy tárgy vagy tünemény reánk tesz. Mert hiszen – mint Vischer szellemesen folytatta Lessing következtetéseit – az eszmék és érzések a lélekben szintén egymás után következnek s ezáltal mozgásba jönnek, illetőleg mozgásba hoznak s így a költő s általa az olvasó lelkében benső cselekvést indítanak meg. Ily módon nyert esztétikai jogosultságot a költészetben a tájrajz is, melyet Lessing még rövidlátóan kiküszöbölt onnan. igenis, a leírásnak épp oly helye van a költészetben, mint mindannak, mit a modern ember szépnek és érdemesnek tart. Csakhogy vannak technikai fogások, melyeket, ha a legkiválóbb tehetség sem hanyagolhat el, a kisebbeknek okvetlenül szem előtt kell tartaniok, nehogy ízetlenekké váljanak.

Petőfi költeményeit ez elvekből két csoportban vesszük megfigyelés alá. Az egyikbe soroljuk azokat, amelyeket igazi leíróknak vagy festőknek nevezhetünk, de tulajdonképpen a bennök hullámzó mozgás és cselekvés alapján a genre-képekhez vagy elbeszélésekhez oszthatók. A másikba azokat, amelyek az érzés és benső tárgy különfélesége szerint dallá, elégiává, ódává stb. alakulnak. Azokban a táj hat a költőre, ezekben  a költői süti egyéniségének bélyegét a környékező természeti világra. Azokban a táj feltüntetése a cél, a költő hangulata az eszköz. Ezekben a költő hangulata a cél, melyet a tájrajz segítségével ér el. Azokba soroljuk festő és személyesítő költeményeit, ezekbe dalféléit.

Az elsők közül egyik legjellemzőbb e nemű költeménye: „Az Alföld”. Mindjárt a bekezdésben a hatást festi, melyet az lelkére tesz: „Börtönébül szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látja.” Avval, hogy ellentétbe állítja a felfölddel, melyet ha csodál is, de nem szeret, ez a hatás még érezhetőbb. Amit szeretünk, ami tetszik, azt nem győzzük eléggé eldicsérni s arra törekszünk, hogy mindenki velünk együtt elismerje. Petőfi is ez okból bocsátkozik most az alföldi táj jelenségének leírásába. Hogy tisztább áttekintése legyen, felszáll képzeletével „a felhők közelébe, ahova mosolyogva néz fel a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe”. Az első, mi szemébe tűnik, a Kiskunságnak száz kövér gulyája, melyet délben hosszúgémű kútnál széles vályú kettős ága vár. A gulya „kolompol”, a kút „vár”, s így mindkettő cselekvőnek van feltüntetve. A „kövér”, „hosszugémű”, „széles”, „kettős” jelzőkkel megpendített tárgyakat szépen kiegészíti a hallgató képzelete. Azonkívül tudjuk az időpontot, mikor néz a költő s a tárgyak ennek megfelelően valóban mint valamely plein air képnél napfénybe vannak burkolva. „A másik oldalon méneseknek nyargaló futása zug a délben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik s pattogása hangos ostoroknak”. A hang sokkal elevenebb, mint a szín. Abból, hogy a ménes végigzúg a mezőn, következtetünk sokaságára és gyors száguldására, a kurjantás s ostorpattogtatás pedig a csikósok jókedvét, egész alakját, mozgását hozza elénk.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 3. fejezet

Petőfi természetszeretete

Valamennyien érezzük a természet hatását lelkiállapotunkra s érzékeinkre. A tél végtelen havazása és hidege bánt, az ősz borúja búsít s untat, a tavasz bimbózása örömre kelt s a nyár heve gyújt és bágyaszt. Fergeteg dühöngése érezteti velünk gyengeségünket s feszíti idegeinket, kies völgy illata a legsivárabb szívben is megrezegtet egy érző húrt. Mennyivel élesebb e hatás ott, hol ezek a külső tünemények nem állandók, hol az évszakok folytonos változása foglalkoztatja úgy az érzékeket, mint a képzeletet, hol az égalji viszonyok folytonos nyomással vannak szervezetükre s ezt elfásulni, vagy elrenyhülni nem engedik. A külvilág e színfordulatainak azonban túlságos jelentőséget ne tulajdonítsunk.* (* Dr. August Koberstein: „Über das gemütliche Naturgefühl der Deutschen” c. értekezésében a németek természetszeretetének okát csak ebben látja.)

A természet szeretetéhez mindig a benső nyugtalanság, az önmagával s a világgal való meghasonlás viszi a kultúrembert. De az ily módon létrejött vonzalmat a külső jelenségek ellentéte, cseréje bensőbbé teszi. Mert a megszokás, az egyhangúság a legcsodálatosabb dolgoknak is letörli hímporát. Hiszen ismeretes és könnyen magyarázható az a paradoxon, hogy a déli vidék lakosai éppenséggel nem törődnek az „ő örökké mosolygó egükkel”. Ez volt egyik oka annak, hogy a rómaiak s görögök költészetében oly kevéssé olvad össze az ember a természettel, hogy keleten a legbujább természeti tünemények közt, ezek csak a költészet cifrasága gyanánt szerepelnek, nem úgy, mint északon, a tavaszt, zöld helyet s kék eget csak meg-megszakítva mutató vidéken. A tájfestészet is azért fejlődött északi mestereknél, kik a hosszú téli napokra mintegy valami virulást akartak megmenteni a rövid tavaszból. Amott egymás mellett, egyszerre fogadják a benyomásokat s ezért könnyen elmosódni is hagyják, itt egymás után jönnek létre s azért jobban becsülik meg s idejök van arra, hogy a lélekben határozott vonásokat teremtsenek.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 2. fejezet

A természet a magyar költészetben

Szomorú dolog megfigyelni a kisebb nemzetek irodalmának fejlődését. Míg a szellemek templomában a nagy nemzetek a főoltároknál áldoznak s papjaik jósigéket hirdetnek, melyeket áhítattal hallgatnak a hívők, a kisebbek számára csak mellékoltárok jutnak, hol csekély számú buzgólkodók körében rebegnek imát a főpapok glóriájától elfogult s megkápráztatott áldozók. Csak néha-néha tud ezek egyike, ha bátorsága s ereje van, azokétól eltérő szózatokat hangoztatni – a többiek utánoznak s az utánzat rendszerint az árnyoldalokat élesebben adó másolat. E jelenséget észleljük, ha nemzeti költészetünkben a természet szereplését nyomozzuk. Alig valahol önálló felfogás, valami megkapó kifejezés, új – bár hibás – irány! Költőink azon a csapáson járnak, melyet a nagy nemzetek dalnokai kijelölnek s nagy buzgóságukban gyakran a másolatok másolatait követik vagy pedig a leggyengébb mintához nyúlnak. Nem kutathatjuk itt e körülmény okait, melyek nemcsak a tehetségek kisebb s kevesebb voltában keresendők. A tényt meg kell állapítanunk, hogy századunk elejéig a  német érzelgősség s tanítóskodás természetköltészetünkre sokkal nagyobb hatással volt,m int az angol naturalizmus vagy a franciák ragyogó romantizmusa.

Tulajdonképpi dalköltészetünk B. Balassi Bálinttal kezdődik. Még ő „naiv” volt a Schiller-féle értelemben s a természet tüneményeit s tárgyait csak hasznossági szempontból fogja fel. „A tavasz dicséreti”-ben örömmel üdvözli az áldott szép pünkösdnek gyönyörű idejét, mindent „egészséggel” látogató egét, mely a rózsákat illatozásra, a fülemiléket kiáltásra készteti s a fákat sokszínű ruhába öltözteti. Ilyenkor van jó dolguk a lovaknak, mert a szép harmatos fű hizlalja tagjaikat, s a jó végbeli katonáknak, kik szabadon vigadhatnak a szép szagú mezőkön. „Búcsú Júliától” c. költeményében hiába látja „a nagy kerek eget, a csillagok palotáját, a szép zölddel beborult, virágokkal ujult, jó illatú földtájat s a nagy tenger morotváját”, hasztalanul bujdosik hegyeken, völgyeken, szörnyű havasokon, kietlenben – sehol sem lel vigaszt reménytelen szerelmében. „Az oczeán mellett” c. dalában a tenger hatásáról szót sem említ. Mindezekben mai költő bizonnyal éppen az ellenkező eljárást s gondolatmenetet tanúsítaná!

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 1. fejezet

A TERMÉSZETFELFOGÁS VÁLTOZÁSAI

A természetnek azt az önmagáért való szeretetét, melyet ma mint annyi más etikai fogalmat az anyatejjel szívunk magunkba, a görögöknél és rómaiaknál nagyon kevés* (* L. különösen Alfred Biese: Die Entwickelung des Naturgefühls bei den Griechen und Römern, s ugyane szerző más e tárgyú dolgozataiban. Továbbá Humboldt: Kosmos, Woermann: Geschichte der Malerei, Laprade:Le sentiment de la nature avant le christianisme c. művekben.) nyomban fedezzük fel s ezeket is csak oly időszakban, mikor a társadalmi viszonyok egyszerűsége bomladozásnak indult. Theokritos, a pásztori élet első beható és igaz festője, eleinte túlfinomult udvar költője volt. Kallimachos s az egész alexandriai iskola egy műveltségében már nagyon előrehaladott korban fordult a természethez. Ugyanezt látjuk Virgiliusnál, az augusztusi romlott légkör betegénél és Catullusnál, a rómaiak egyetlen igazi lírikusánál. Oly költői egyéniségek ezek, kiknek elég egészséges érzésük maradt, hogy a szellemi fejlődés túlhajtásai ellen a természet összhangjában megnyugvást találjanak. A többieknél a természet meleg átszellemítése helyett többnyire fagyos allegorizálást találunk, mely, ha az akkori politeisztikus természetfelfogáshoz képest többé-kevésbé önálló is és a költészet primitív, naiv korában mély hittel párosul, a mi ízlésünktől már nagyon messze esik.

A középkor költőinél sem leljük a természet iránti vonzalmat mai bensőségében. A troubadurok és minnesängerek akárhányszor a természet köréből veszik színeiket és hasonlataikat, de ezek többnyire csak élettelen dísz gyanánt övezik forrongó indulataik rajzát. A zöld erdő, a széles hárs, a hideg kút, a vad tenger, a hűvös reggel – ennyiben áll az ő leírásuk. Hasonlataik sem sokkal gazdagabbak: a pajzs ragyog, mint a nap a tengerhabokon, vagy: egy nemes szívnek annyi az erénye, mint ahány bimbó fesel májusban. Csak ritkán mutat a természet részvétet az ember iránt: A „Chanson de Roland”-ban az egész természet búsul a költő halálán. Egyénibb személyesítés van Orleansi Károly rondellájában: Az időjárás levetette szélből, jégből és esőből álló köpenyét, helyette pedig folyam, patak és pázsit új libériát, napsugarakból és bimbókból szőttet, ezüstcseppekkel ékesítettet ölt magára. Rokonérzést ember és természet közt tüntet fel következő Krisztus keresztre feszítését sirató dal: A fák nem tudnak állni veszteg, a kősziklák megrepedeztek, a nap elveszté szép világát, elnémulának a madárkák, a felhők jajsóhajba törtek, megroppanának ősi szirtek stb.

De általában nyugodt szemlélődés, nem pedig heves belemélyedés.

Petrarca, a világfájdalom (nála acedia) első szószólója, a havasok első megmászója hangoztatja először szenvedélyesen a természet szeretetét. Kivált latin leveleiben* (* Buckhardt: Geschichte der Renaissance. Petőfi-Könyvtár, XXI.) beszéli el, mint barangolt naphosszat erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, felkorbácsolt szívével nyugalmat keresve az emberek elől!