2015. ápr. 11.

Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 4. fejezet




Petőfi a természet realistája

A határper, hol végződik a költészet birodalma s hol kezdődik a festészeté, nagyon régóta folyik s talán véglegesen sohasem lesz eldönthető. Simonidestől Breitingerig, Lessingtől Schaslerig az ügynek sok megvitatója akadt, részint védő, részint támadó értelemben. Voltak, kik határozottan kijelentették: a költőnek joga, sőt kötelessége a festőt utánozni, voltak, kik az igazi festést teljesen kizárták a költészet határai közül s manapság az ellentétes nézetek közt az a felfogás győzött, hogy a költőnek szabad is, kell is festeni, de nem azon módon, mint a festőnek.

Tudvalévő, hogy Lessing Laokoonja gyújtotta a szövétneket az e téren sötétben tapogatózóknak. Két nevezetes elv származik tőle: a költő egymás után adja elő tárgyát, a festő pedig egymás mellett, továbbá, hogy mindkettejüknek az olvasó vagy néző képzeletét cselekvő önmunkásságra kell bírnia, mellyel azt, amit ők ki nem fejezhetnek anyaguknál fogva, önként hozzátoldják. A receptív képzelet is termékenyen utána teremt s ennél jobban engedjük részt venni, annál mélyebb a részvéte. Ezért, ha a költő nagyon részletesen ír le, összeütközésbe hozza az olvasó képzeletének gyorsaságát, mellyel a vonások sokaságát egy pillanat alatt felfoghatná, a beszéd előrehaladásának lassúságával s a reá kényszerített aprózással. neki csak varázsvesszejével kell érintenie az egyik képzetet s a képzettársítás a többit is azonnal felébreszti. A legjellemzőbb vonást kell kiemelnie, a legtalálóbb jelzőt alkalmaznia. De azonkívül más eszközhöz is folyamodhatik. A tárgy vagy jelenség részleteit cselekvésbe vonja, vagy önmaguktól vagy más akaratából mozgó lényekké változtatja. A mozgás az igazi élet s a költészetben, bármit is tüntet fel s ad elő, ennek kell lüktetnie. De mozgás az érzés is, mozgás a gondolkodás is. Mozgás az a hatás is, melyet egy tárgy vagy tünemény reánk tesz. Mert hiszen – mint Vischer szellemesen folytatta Lessing következtetéseit – az eszmék és érzések a lélekben szintén egymás után következnek s ezáltal mozgásba jönnek, illetőleg mozgásba hoznak s így a költő s általa az olvasó lelkében benső cselekvést indítanak meg. Ily módon nyert esztétikai jogosultságot a költészetben a tájrajz is, melyet Lessing még rövidlátóan kiküszöbölt onnan. igenis, a leírásnak épp oly helye van a költészetben, mint mindannak, mit a modern ember szépnek és érdemesnek tart. Csakhogy vannak technikai fogások, melyeket, ha a legkiválóbb tehetség sem hanyagolhat el, a kisebbeknek okvetlenül szem előtt kell tartaniok, nehogy ízetlenekké váljanak.

Petőfi költeményeit ez elvekből két csoportban vesszük megfigyelés alá. Az egyikbe soroljuk azokat, amelyeket igazi leíróknak vagy festőknek nevezhetünk, de tulajdonképpen a bennök hullámzó mozgás és cselekvés alapján a genre-képekhez vagy elbeszélésekhez oszthatók. A másikba azokat, amelyek az érzés és benső tárgy különfélesége szerint dallá, elégiává, ódává stb. alakulnak. Azokban a táj hat a költőre, ezekben  a költői süti egyéniségének bélyegét a környékező természeti világra. Azokban a táj feltüntetése a cél, a költő hangulata az eszköz. Ezekben a költő hangulata a cél, melyet a tájrajz segítségével ér el. Azokba soroljuk festő és személyesítő költeményeit, ezekbe dalféléit.

Az elsők közül egyik legjellemzőbb e nemű költeménye: „Az Alföld”. Mindjárt a bekezdésben a hatást festi, melyet az lelkére tesz: „Börtönébül szabadul sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látja.” Avval, hogy ellentétbe állítja a felfölddel, melyet ha csodál is, de nem szeret, ez a hatás még érezhetőbb. Amit szeretünk, ami tetszik, azt nem győzzük eléggé eldicsérni s arra törekszünk, hogy mindenki velünk együtt elismerje. Petőfi is ez okból bocsátkozik most az alföldi táj jelenségének leírásába. Hogy tisztább áttekintése legyen, felszáll képzeletével „a felhők közelébe, ahova mosolyogva néz fel a Dunától a Tiszáig nyuló róna képe”. Az első, mi szemébe tűnik, a Kiskunságnak száz kövér gulyája, melyet délben hosszúgémű kútnál széles vályú kettős ága vár. A gulya „kolompol”, a kút „vár”, s így mindkettő cselekvőnek van feltüntetve. A „kövér”, „hosszugémű”, „széles”, „kettős” jelzőkkel megpendített tárgyakat szépen kiegészíti a hallgató képzelete. Azonkívül tudjuk az időpontot, mikor néz a költő s a tárgyak ennek megfelelően valóban mint valamely plein air képnél napfénybe vannak burkolva. „A másik oldalon méneseknek nyargaló futása zug a délben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik s pattogása hangos ostoroknak”. A hang sokkal elevenebb, mint a szín. Abból, hogy a ménes végigzúg a mezőn, következtetünk sokaságára és gyors száguldására, a kurjantás s ostorpattogtatás pedig a csikósok jókedvét, egész alakját, mozgását hozza elénk.



„A tanyáknál szellők lágy ölébe ringatózik a kalászos búza, s a smaragdnak eleven szinével a környéket vigan koszoruzza”. Látjuk a búzát, mint hajlong a szélben s mint zöldell tőle az egész környék. A ringatózás és koszorúzás pedig érzelmi árnyalattal van összekötve. Mindkettő a vidámság jele s minket is derült hangulatba ejt.

„Ide járnak szomszéd nádasokból a vadludak esti szürkületben és ijedve kelnek légi utra, hogyha a nád a széltől meglebben.” Lassankint beállt a költő képzeletében az eset, melynek biztosító nyugalma alatt a vadludak le mernek szállni. De most is csak addig maradnak, míg a széltől ingó és zizegő nád el nem ijeszti. Mily jellemző vonása az alföldi est csendjének, kivált az előbbi zajjal ellentétben. Szinte látjuk, mint rebbennek fel hirtelen. Mily kedves idill, s mily megkapó jelenet!

A költő tovább járatja tekintetét: „A tanyákon tul a puszta mélyén, áll magányos  dőlt kéményű csárda”. A „magányos” jelző elénk tárja az egész topografiai helyzetet. Nincs körötte sem egyéb épület, vagy életet rejtő tárgy. A dőlt kémény pedig rögtön valami rozzant, elhanyagolt alkotmányfélét juttat eszünkbe. „Látogatják a szomjas betyárok, Kecskemétre menvén a vásárra”. Mintha látnók őket, amint jőnek lopott lovaikkal, hogy kiszáradt torkukat megnedvesítsék. A csárdánál törpe nyárfaerdő sárgul a királydinnyés homokban, oda fészkel a visító vércse, gyermekektől nem háborgatottan.” A költő még jobban körülírja a csárda elhagyott vidékét. Ki ne szemlélné egyszerre a homokban csak törpe nagyságra nőtt, elsárgult nyárfaerdő törzsöcskéit s a köztük fészkelő vércsét? „Itt tenyészik a bus árvalányhaj s kék virága a szamárkenyérnek, melynek hűs tövéhez déli nap hevében megpihenni tarka gyikok térnek.” Az árvalányhaj színét a „bus” jelző árulja el. Mintha annak fakóságát is a bánat okozná, úgy mint az embereknél. Abból, hogy a szamárkenyérnek délben is hűs töve van, elképzeljük széles vastag leveleit, melyeken a nap át nem hatolhat. A költő az esti képet elhagyva, a déli hangulatot rajzolja tovább, anélkül azonban, hogy evvel csorbát ejtené a költemény hangulatán, mert az ő lelkében a különféle hangulatok egy összhangzó benső képpé olvadnak össze. „Messze, hol az ég a földet éri, a homályból kék gyümölcsfák orma néz s megettök, mint halvány ködoszlop egy-egy város templomának tornya”. A költő szemével már a látóhatár végére jutott. Be is esteledett ezalatt valóban. Bámulatos megfigyeléssel tünteti fel az éj és a távolság perspektivikus hatását a tárgyak színeire. A gyümölcsfákat kékké teszi, s a tornyok körvonalait elmossa. S emellett mindig kiérezzük a pontot, melyből a tájt szemügyre veszi. Mindenütt a tárgyak azon részei vannak kiemelve, melyek a madártávlatból, hol a költő gondolatban tartózkodik, valóban láthatók. A kút hosszú géme, a felrebbenő ludak, a dőlt kémény, a kék gyümölcsfák orma, s a tornyok: mind felnyúló s a magasból látható részek.

Alatta áll kolorit tekintetében Tompa: Est van, a tárgyak képe lassan-lassan eltorzul, elvész a késő alkonyatban!... s a „Pusztán” c. költeményében is a fájó elmélkedést csak a régi ismert képek rajzával eleveníti: Hol a pásztor vígan bogárzó gulyát terelgetett s a délibáb zengő tavában szilaj mén vágtatott, a pásztortűz, a furulyaszó kialszik, elhal ott. Csupán a kifejezésben mutatkozik új erősítő szelleme! Arany pedig homéroszi nyugodtsággal említi fel s írja le a mutatkozó pusztai jelenségeket: Az új mezőn, az érnek oldalán ménták illatoznak, hullámzó vetés közt búbócskázik a fürj, suttog a nő vá-vá, nyomon űzi a hím s  három pitypalattyot örömmel kiált rá, majd egy nyúl szökik fel s indul az ugarnak gyorsan karikázva, kis pacsirta is szánt, dalt zeng a magasban, hallgat leesőben. Nem oly élénk a rajz, mint Petőfinél, de szinte természetrajzi pontossággal jelenik meg, bizonyítékául annak, hogy a költő nem vette át a megszokott felületes jelzéseket, hanem szeretően belemélyedett a természet benső életébe, bár rajtok felmelegedni nem igen tudott, vagy nem akart.

Befejezésül Petőfi azt a kívánságát fejezi ki, hogy itt domboruljon a sír is felette. S mi is vele együtt érezzük, hogy ez a, csak héba-hóba egyes hangoktól megzavart, nyugalmas hely, legszebb helye az örök pihenésnek.

Észrevehettük, hogy a költő éppen nem bocsátkozik részletek festésébe: egyes jellemző vonásokat pendít meg, melyeket az olvasó szükségképpen kiegészít, egyes mozzanatokat emel ki, melyekhez a kevésbé lényegesek önkéntelenül csatlakoznak. S ha egy kép egészét ezáltal – mint a tájfestőnél – nem is nyerjük, nyerjük egy hangulatnak, a pusztai békének egészét, mert a költő is ennek hatása alatt lévén, a tájnak csak oly összhangzó jelenségeit említi, melyek nyugalmasak, mélabúsak.

Petőfi természetfestő művészete kivált az „Erdei lak”-ból tűnik ki. Hogy jobban megértsük, olvassuk vele együtt Tompának e tárgyú s vele egyidőben készült költeményét.

Petőfi mindjárt kezdő hasonlatával megragadja képzeletünket és érzésünket. „Mint a sziv az első szerelemnek titkát rejti e kis kunyhót bérczek koszoruja”. Meghatva képzelünk magunk elé egy kis lakot, mely nyugodt boldogságában elrejtezkedik, mint ahogy a szív beéri első szerelmének üdvével s nem kívánja kikürtölni a világnak. A költő is szeretettel csüng a képen s ezért nem átallja az érzések legnemesebbjével egybevetni, ami viszont bennünket is szeretetre hangol iránta. Tompa ehelyett részletesen adja a lak helyrajzát: „Völgy felett, a bércz alatt, középen, a behorpadt hegynek oldalában, hallgatózva néma csend körüle, nádkötésű kis lak áll magában.” Talán tisztábban látjuk, de részvétet iránta még nem érzünk. Legfellebb a nyugalom benyomását kelti bennünk a körülötte hallgatózó néma csend.

Petőfi folytatja „Meg nem árt erőtlen szalmafödelének, ha dühét a szélvész e vidékre fujja.” Kellemesen hat ránk annak tudata, hogy, bár erőtlen alkotású, a szélvész rombolásától mégsem kell tartania, mert a bércek ótalma alatt áll. Még tovább időz e laknál: nemcsak a bércek védik meg, de „be is árnyékozza hűsen susogó, erdőség rezgő lombozatja, min magát a vigan fütyülő rigófaj és a búsan bugó vadgalamb ringatja”. Mily kedves, enyhe házikó, melyet nem bánt a rengeteg, a napmeleg, mely körül a rigó víg füttye hangzik s a vadgalamb búgása. Susogó, rezgő, magát ringatja – mind mozgás jelei. Tompa a költemény tulajdonképpi tárgyával többet nem foglalkozik. Megelégszik avval, hogy fekvését tudtul adta s azt a körülményt, hogy teteje nádból van kötve. Áttér környékének leírására: a kis habos, szótalanul futó csermelyre, melyben tarka pintyek lépegetve járnak, a görcsös ágú bükkre s a sötét szilre, melyet a ház régi lakója eleven sövénnyel vett körül s ezáltal udvarába befoglalt. Rajzolja a felkúszó vadszőlő gazdag levélsátorát, melynek árnyékában a húz gazdája déli álmot alszik naponkint, míg fia felmászik a fatetőkre a vércsefészek piros tojásáért vagy vidáman kérdi a kakukktól: mondja meg, hogy meddig él. Mind oly adatok, melyek derűt ébresztenek bennünk, de mélyebben meg nem hatnak.

Nézzük Petőfit. Ő is a környékét kezdi leírni. A kis patak a völgy mélységébe fut le mint a kergetett őz. Fényes tükörébe mint kacér leánykák kandikálnak a virágok, melyekhez a vadméhek imádókként jönnek égő szenvedéllyel, de meglakolnak érte, vízbe hullnak. E bűbájos harmóniájú hely nem tűri meg a vad szenvedélyt büntetés nélkül!

Mennyivel élénkebb képet nyújt a kergetett őzként futó patak a rácsos ajtajú csermelynél! Mennyivel igazábban mutatja a virágok vízbe kandikálása s a méhek vízbe pottyanása e hely vidámságát, mint a gazda álma s a fiú tréfálózása! Még azt sem engedi meg a táj jó szelleme, hogy a méhek belefulladjanak a vízbe. Elég nekik a kiállott ijedelem, melynek elszenvedése után a szellő levelet hajít le számukra, melyre mint életmentő sajkára felkapaszkodnak, míg a rajtuk szánakozó nap megszárítja szárnyaikat. E helyen mint azilumban még a gonosztevőnek sem történik bántódása!

Hogy mekkora áldás pihen e vidéken, tanúsítja az anyakecske, mely duzzadó emlőkkel jár gödölyéi mellett s egyszersmind gondoskodik, hogy a kunyhó kicsiny asztala üresen ne maradjon. Mily csekély igényűek és boldogok azok, kik egész életükben megelégednek a kecskenyújtotta táplálékkal.

Tompa szintén a derültség képeit szaporítja: A harangszó is csak ritkán téved idáig, nem hallani itt a durva hajnalt hirdető kakasszót, hanem (mint Petőfinél) a rigók s gerlicék összhangzó dalát. Kék darazsak háborítlanul ki- s bejárnak a cserfa törzsökében lévő köpűbe, lenn a mélyben szirt s fatorladék közt elvész a bérc harsogó patakja, hallgatás ül a bércen, omladékon, csak néha hallik a vakond túrása s a tarka harkály gyors kopácsolása. Mind megannyi jól megfigyelt mozzanat, de eredetiség s mélyebb vonatkozás nélkül. A következő jelenet, meg éppen nem illik az eddigiek vidámságához: „Meg-megdördül csendes alkonyatban gyilkos csője a leső vadásznak”. Petőfi is felhozott egy sötétebb jelenetet, de csak azért, hogy tréfába olvassza!

Most egy hasonlattal fűzi tovább szemlélődését: valamint a tengeren csend és vihar van s ő a szigetek hazája, úgy a rengetegnek is, melyben mérhetetlen csend s zúgó vihar váltja fel egymást, a kicsiny lak szigete. Láttuk, hogy Petőfi a helyzet hangulatából vette hasonlatát, míg Tompának messze kell kalandoznia érte s akkor sem mond vele semmit.

Látszik, hogy nem csüng rajta teljes lélekkel. Végül Tompa abba az időbe képzeli magát, midőn e most vadregényes vidéket a tél fagybilincsbe zárja. Képzeli, mintha távolból látná a hótakarta kunyhóból felgomolygó füstoszlopot és ha éjjel majd a lak ablakából mécskanócok fényt lövellve égnek: akkor azt fogja hinni, hogy ez a megdermedt jégvidék szívének lüktetése s meg fog nyugodni abban a gondolatban, hogy itt télen nem halt meg, csak alszik az élet!

Ennyire emelkedik Tompa s bizony nem vajmi magasra. Sőt képzeletének ez az elkalandozása a távol jövőbe, melyet most még egy jel sem sejtet, kissé erőszakos. Híján van a természetes átmenetnek. Magából a véghasonlatból legfellebb valami csendes meghatottságot érzünk ki, de inkább az elmélkedés szülötte, mint az érzésé. Olyan általános a reflexió, hogy magával a költemény tárgyával alig van összefüggésben. Ha mélyen érezte volna e hely szépségét, nem engedte volna szóhoz jutni az okoskodó elmét.

Petőfinél ily tévelygést nem lelünk: A búgó vadgalamb s a fütyülő rigó nem fél, hogy lépvesszőre csalják. A kunyhó lakói önmagukról tudják, mily édes a szabadság úgy az embernek, mint az állatnak. A költő nem tesz különbséget a természet lényei között.

S most természetesen emelkedő gondolatmenetben kiált fel: „Nincsen itten rabság, nincsen itten úrkény, mely parancsolatját mennydörögve adja!” Az egész természet itt az emberrel együtt szabadságot élvez. „Csak az égi háborunak zeng koronkint istentiszteletre buzditó szózatja”. A mennydörgés is csak néha-néha szólal meg, hogy mintegy intse az embert, ne feledkezzék meg a háláról, mellyel istenének ennyi jóságért tartozik. De még Istennek e dörgedelme sem tart sokáig: „bezárja a dorgáló felhők torkát s ujra megengesztelődve mosolyog szivárvány képében”.

A szabadság és vallásosság eszméjével fejezi be költeményét, amelynek legpregnánsabb kifejezője e kis lak nyugalmas boldogsága. Értjük is immár, hogy a költő mért vonzódik annyira e tájhoz: benne úgy, mint az alföldben, a szabadság székhelyét látja s az egyszerűség üdvét dicséri. Ezért észlelünk folytonos erősbödést az érzésben: vidámság, megelégedettség, szabadság, istentisztelet – mindmegannyi fokozata egy érzéscsoportnak: a boldogságnak. Tompánál mindvégig egy hang, egy eszme nyer kifejezést: a derült életöröm. Tompa is emberi érzést ruház a természeti tüneményekre s ezáltal a modern természetfestés eszközét használja, de mert képzelete nem elég merész s érzése nem oly erős, dacára a nagyobb részletezésnek, az „erdei lakot” nem állítja úgy elénk,m int Petőfi. Az egyes tárgyakat ő is cselekvőleg tünteti ugyan fel, de egyénibb élettel nem tudja őket ellátni. Másrészről meg éppen nem elég költőileg: az érzéssel, hanem inkább festőileg: a szemmel tekinti a vidéket. Ezért ő még  élénken emlékeztet a német iskolára, míg Petőfi méltán sorakozik Byron és Lenau mellé. Ő valóban csak leírja tárgyait, míg Petőfi életet önt beléjük. Hiszen tudjuk, hogy Tompa a maguk idejében annyira kedvelt virágregéiben azzal, hogy többé-kevésbé érdekes mesét költött a természeti tárgyakhoz s tüneményekhez, nem hogy beléjök mélyedett volna, de eltávolodott tőlök, mert az olvasót mindig jobban lekötötte az Ovidiusz „Metamorphosisai”-ra emlékeztető átalakulás vagy történet folyamata és az allegória tendenciája, mint maga a tárgy.

A csárda romjai”-ban Petőfi a fönti prediszpozícióval lép az alföldre. Végtelen rónáját mint a szabadság jelképét üdvözli s ezért minden része kedves előtte. Barangolása közben hirtelen romba dőlt csárdát lát s bús lemondással sóhajt fel az idő zsarnoksága ellen, mely egyenlően pusztít el minden épületet, magasat úgy, mint alacsonyt. Az a körülmény, hogy e csárda nem mint a többi, vályogból vagy téglából, hanem kőből van építve, azt a feltevést ébreszti benne, hogy itt hajdan falu vagy város állt, melyet az ozmán feldúlt. Ismét szomorúan felkiált, hogy be sokféle bilincs volt szép hazánkon. Csak a templom maradhatott fenn betegen, hogy gyászolja a pusztaságot. Végre bújában az is összeroskadott s hogy haszna ne vesszen széthullott kövének, belőle e helyen csárdát építének. A költő nem írja le a csárda külsejét, hanem cselekvéssé változtatva előadja, mint lett. Most önkéntelen benne is felébred az ellentét csárda és templom, a mulatozás, a kikapósság, meg az ájtatosság és önmegalázás helye közt. Szeretetétől indíttatva védelmére kel a csárdának: méltó, hogy a templommal egy sorban álljon,mert valamint ez a léleknek, úgy a testnek szolgál enyhére. Sőt a csárdában gyakran tisztább szívek tanyáznak, mint az oltár előtt!

A rom látása mindig felébreszti a múlt idők emlékét. Petőfiben is felkél, annál természetesebben, mert éppen az imént beszélt a csárdában való élésről. Újra látja az időt, mikor utasok vigadtak benne, látja a görcsös botjával vándorló legényt, a hosszú szakállú üveges zsidót, a drótos tótot. Egy tréfás jelenet is megelevenül előtte: a fiatal csaplárné mint ölelkezik egy hamis diákkal, míg kinn a vén csaplár a kazal végén álmodik. Egy humoros genre-kép, mely jobban belevisz a csárda légkörébe, mint száz apró külső vonás fölemlítése!

De mennél vígabb élet folyt itt egykor, annál jobban bántja a költőt annak megszűnte. Siratja azokat, kik egykor itt mulatoztak s most a sírban porladoznak. A mulandóság eszméje ébred lelkében. De nem mozog általánosságokban. Kimutatja hatását, megszemélyesítve a csárdát, mely legkirívóbban viseli nyomait. A szél leüté fejéről kalapját: födelét, s most itt áll hajadon fővel, mintha alázatosan kérné a hatalmas urat, az időt, hogy kímélje kevéssé. Mily finom jellemzetességgel vette hasonlatát az e vidéken gyakran megfordult könyörgő vándorlegényről!

Mindhiába! Folyton roskadozik, már alig látszik ablak, ajtó, csak kéményre emelkedik égnek mint a haldokló utolsó reménye. Mellette és mindenütt a pusztulás jelei: a pince beomlott, a kútnak is csak ágasa és gémje áll még éppen. Tetejében ül egy sas merően maga elé bámulva, mintha ő is – mint a költő – a mulandóságról gondolkoznék. Mind e képek csak a költő alaphangulatának: a pusztulás fölötti szomorkodásának kifejezői. De végül, amint a csárda fölött lángoló napot látja, felülkerekedik benne is az életkedv, érzi, hogy a mulandóság mellett virulás is van, a halál mellett az élet uralkodik s elégikus hangulata hirtelen víggá fordulván, bájos jelenetben tünteti fel a napot mint szerelmes ifjút, kire epedve néz a délibáb, a puszták szép tündérleánya. Még a csárdának is jól eshetik végperceiben, hogy ily szép kép tárul ki előtte. Évvel harmonikus véget ér a költemény s megnyugtató hatással van reánk. A szabadság érzéséből indul ki s a szerelemével zárul le.

Nem úgy tesz ő, mint a pesszimista Hölty s valamennyi érzelgő társa, hogy bánatos megadással fejezné be a mulandóságot tárgyaló költeményét. Ő itt is igaz, s mindenekfölött egészséges érzésű. Festési módja is teljesen eltér azokétól. Tájképileg fogta ugyan fel tárgyát, amennyiben a csárda mint középpont a főhelyet foglalja el s a többi apró kis képek reá térnek vissza mint gócra, de ezek nem puszta felsorolások, hanem eleven jelenetek, melyeket alapszín gyanánt a költő borongós hangulata forraszt együvé.

Hogy mennyire bele tudja magát élni a táj egyéni világába, mutatja a „Kutyakaparó”. Azt a képet, melyet Vörösmarty a „Puszta csárdá”-ban egy oda benyitó betyár dala alakjában megpendített, de a magyar népdal nyomán csak néhány nagy vonásban vázolt (Kidőlt-bedőlt az oldala, belejár az istennyila, a forgószél dudol rajta, boszorkánytáncz van alatta, gözűtanya, denevérház), melyhez hasonlót, de sötétebb színűt Arany „Az elhagyott lak”-ban állít ellénk, szintén a korviszonyokból merítve, azt ő részletesen s mélyebb megfigyeléssel írja le. Ha sivárságánál fogva úgynevezett költői vonásokat nem is nyújt, éppen e negatív jelenségek éles rajzát megkapó igazsággal tárja elénk. De érezvén, hogy a „grau in grau” elve szerint kidolgozva, képe fájó hatással lenne reánk, mintegy szánakozik rajta s a humor mezébe öltözteti éspedig abba, melynek „akasztófa-humor” a neve. Az utazó a csárdában – mely éppen arra szolgálna, hogy felüdítse az embert – eledelt egyáltalán nem kap s ha csak rátekint az eléje tett lőrére, megátkozza Noét is, hogy bárkájába szőlőt hozott. A kis szobán végignyúló asztalt alig védik meg erőtlen lábai a feldőléstől – pedig a biztosság lenne a fő kelléke. A pad is behorpadt a közepén, nem a sok üléstől, hanem a vénségtől – pedig még szívesebben áll az ember, semhogy kényelmetlenül üljön. Átellenben az ágy, de oly összekuszálva, hogy mindenkinek elmegy a kedve belefeküdni. A pufók kemence is lustán a vállára bocsátja fejét, tisztes homloka pedig meg van repedezve,mintha redők volnának rajta – s szinte érezzük a füstöt, mely azokon kitódul. Mily sajátságosan merész és mégis szükségképpen a helyzetből fakadó személyesítések! Ha ilyen a ház belseje, milyen lehet még annak ura, ki mind e rendetlenséget eltűri? Mogorva vén  ember itt a csaplár, szavát sem hallani. Szájat csak azért tart, hogy legyen mivel ásítania. Méltó hozzá felesége. Az idő megviselte rútul, haja kuszált, képe pedig madárijesztő. S mi az oka ennek a belső és külső elhanyagolásnak? E ház virulásának mi az elölője? Az, hogy a vármegye kipusztította a betyárokat s velük a puszta szabadságát. Itt nem kel ki a költő e szabadság elnyomói ellen, mert érzi, hogy ez esetben joguk és kötelességük volt. Csak költői szempontból sajnálja a betyárromantika kiveszését. Mintha a ház tulajdonosai is azért nem törődnének semmivel, mert e megváltozott körülmények között nem tartják érdemesnek. S mintha a ház maga is szomorkodnék emiatt: fala egészen sárga. A pózna végén függő abroncsot a szél akasztott emberként lengeti. Mily önként folyó e hasonlat a vármegye s a betyárok fölemlítése után! A ház egyetlen jószága: a kutya, a tőle megkövetelhető éberséggel ellentétben, egész nap szundikál. Mire is vigyázna!? S amilyen a ház, olyan a vidéke: körülötte végtelen homokbucka, a pár gyalogbodza is kedvetlenül termi benne fekete gyümölcseit. A homokbucka terméketlensége, az elnyomorodott bodzafa és fekete gyümölcsei mind a pusztulás, a gyász jelei. A távoli harangszó is csak meghalni jár, a madár, ha ide téved, ízibe odább száll, még a nap is – a költő setét szemüvegén keresztül nézve – bágyadtabb sugarakat küld ide, mintha szánakozva nézne az elárvult csárdára. Már Vörösmarty is használja említett költeményében e vonást: Még a gólya is, a magyar családi élet boldogságának e jelképező madara, sem tud itt megmaradni, „útra  készül ő is, szegény, nem ülhet a ház tetején”. De mennyivel közönségesebb e motívum Petőfinél! A csárdától messzebb eső környék is mintha még elátkozottságába bele volna vonva: a vagy száz lépésnyire ál kőszentnek – a vallásosság e szimbólumának – valami könnyelmű lélek nem restellt egy kopott tarisznyát nyakába akasztani, mintegy mondván: menjen Isten hírével, itt nincs mit keresnie. S valóban értjük e frivol tréfát e helyen, melynek igazán nincs mit köszönnie Istennek. Vagy tán csak azért áll itt, hogy annál bántóbb ellentétet keltsen a mindent megoltalmazó gondviselés eszméje s a sanyarú menthetetlen pusztulás képe között?! E derült és mégis keserű akkorddal végződik a költemény, mely hatásában méltán sorakozik a németalföldi festők (Verhas, Verstraete) sivárságukban is megkapó tájképei mellé, sőt humorával felül is múlja őket.

A pusztítás e hatását még erősebben érzi a költő, ha látja, milyen „A puszta télen”. Míg azonban ott a pusztulás okozói a megváltozott társadalmi viszonyok, melyeknek kell, hogy a betyárok áldozatul essenek (s azért a költő mélyebb részvétet nem is érez iránta, hisz különben nem tudna tréfálózni rajta), itt az időszak mostohasága hozza létre. Dorgálja is mindjárt a bekezdő versszakban az őszt, mint gondatlan rossz gazdát, ki könnyelműen elfecsérli a kincseket, melyeket kikelet és nyár gyűjtöget. A személyesítés a gazdaéletből van merítve és pedig egész elütően előzőitől, kik az őszt rendesen jóságos színben, szorgalmasnak és mintegy babérain pihenőnek, vagy pedig hervadozónak, halált sejtetőnek tüntették fel. Ő a maga egyéni, jogosan haragvó szempontjából megfeddi s így oly vonást olvas bele, melyet eddig mások észre sem vettek, pedig épp oly igaz, mint az előbb említettek. Most azok a mozzanatok jutnak eszébe, melyek e két letűnt időszakot kísérték: a juhnyáj méla kolompálása, a pásztorlegény sípjának kesergése, a madarak dala, a haris harsogása – mindez megszűnt,m ég egy kicsiny prücsök sem hegedül. Csupa oly jelenet, melynek hang ad életet s amelyeket a festő semmiképp sem tudna elénk varázsolni. Ezeknek hátterét pedig, a mezőt s erdőt, azonnal magunk elé képzelhetjük.

Áttér a tél hatására, mely alatt élettelen és élő egyenlően áll: A nap is alant repül, mintha rövidlátó lenne s szeretne a földhöz hajolni, hogy valamit lásson a pusztaságon. A költő tulajdonképpen saját kívánságát fejezi ki benne. A halászkunyhó, csőszház üresen áll, a jószág el-elbődül, mikor a vályú elé hajtják, mert jobban szeretne a tó vízéből inni. A béres is, nem levén meg a munkaköre, lomha lesz és nem tud mit tenni, unalmában leveszi leveles dohányát a gerendáról, a küszöbre teszi, megvágja nagyjából, pipát húz ki csizmaszárából, rátölt és szipákol. Mily természetesen beszéli el cselekvésképpen amit, a festő a végmozzanattal csak gyaníttathatna. Szinte látjuk,m ily lassan mozog, mint bíbelődik minden egyes aprósággal, csakhogy múljék a hosszú idő. A csárdákban is hallgatás van, mert senki sem jár a hótakarta utakon. Csak fenn a levegőben van élet. De ez is haragos, a csikorgó hidegnek megfelelő: A szelek birkóznak egymással. Ez sem tart sokáig. Estefelé fáradtan elülnek, a rónára ködök települnek s ezek félig mutatják a közeledő betyárt (újra oly pontos vonás, mintha most látná!), kit a máskor oly vidám ló most prüsszögve visz, kit háta megett üldöz a farkas, feje felett pedig a holló kísér, mintegy lesve, mikor csaphat le holttetemére. Mind elkeserítő, szomorú kép, mely elöli az emberben az életkedvet s legfellebb erőszakos fellobbanásra bírja. Nem is csodáljuk, hogy Petőfiben ez indulat kerekedik felül: a lemenő napban kiűzött királyt lát, aki visszapillant országa pereméről mérges tekintettel s mire elér szeme a túlsó határra, leesik fejéről véres koronája. Értjük, hogy mért éppen a napot sújtja a költő ez átkával. Vétkes hanyagságában ő hagyta így tönkre menni birodalmát. Ezért megérdemli, hogy kiűzessék. Szinte jól esik a költőnek, hogy rajta a táj pusztaságából eredő mérgét kiadhatta. Egyszersmind forradalmi heve a királyok elleni düh újólagos kifejezésére megragadja az alkalmat. A királyság, az a rémképe, melyre mindig reagál az ő lelke s mely ellen küzdeni sohasem szűn6 meg. Mintha csak a nemsokára ezután keletkezett „A királyokhoz” c. költeményének előhangját hallanók. Mintha párhuzamba helyezné a természet országát Magyarországgal: mindkettőnek vesztét a király okozza s kell is, hogy meglakoljon érte! – Mennyivel más hang az Aranyé, mikor a telet festi: A hideg szél sűrű apró pelyhet csapdos az ablakra, benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek dús virágú lombja, vastag hó takar be udvart, házi kertet stb. A heves mozgás, melybe fantáziájának erejével Petőfi minden jelenséget, tárgyat hoz, nála csendes, mérsékelt s így költői szempontból kevesebb értékű rezgéssé száll alá.

Ugyanaz a zsarnok fejedelem iránti harag hangja mutatkozik a „Tél halálá”-ban, csak még szenvedélyesebben, még metszőbb gúnnyal. Itt a tél, a zsarnok, aki eddig csupa jég volt, most olvad és gyáván hal a tűznyilaktól, melyeket a szabadító nap rálövöldöz. Akár csak heinenél a „Sonnenaugfang”-ban: „Goldne Pfeile schiessennach den weissen Nebeln, die sich röten wie verwundet und in Glanz und Licht zerrinnen.” Ugyanaz a szín, csak más világításban!

A „Téli esték” kezdő versszakaiban is ugyanez a felfogás. A rabló tél kifosztotta a földet, mely most olyan, mint egy vén koldus, kit fehér, de foltos takaró borít, úgy, hogy sok helyen kilátszik meztelent este. Még az alapjában közhellyé vált hasonlatot is mennyi vonással alakítja újjá, meglepővé!

Valamint a természet vad, sivár jeleneteinek hatását ily érzékelhetővé tudja előttünk tenni, úgy gazdagságának képeit nem kevésbé művésziesen adja elénk. Már láttuk az „Alföld”-ben s az „Erdei lak”-ban. Legpazarabban és legfényesebb kolorittal a „Kis Kunság”-ban. Csak azokat a mozzanatokat nézzük, melyek az előbbiekkel ellentétben állnak. Nyárközép van. A nap kapaszkodik felfelé. Sugára mint lángeső, oly égető örömmel ömlik a pusztára, a göböly kinn a gazdag legelőn a rekkenő hőség következtében nem fogyaszt a kövér mezőből, a gulyás szundikál a leterített subán, kutyái nem is pillantanak az utazó után. Az érnek meg sem mozdul habja. Belátni sárga fenekére, ahol a piócák és futó bogarak mozognak. A sötétzöld káka közt egy-egy gém nyújtogatja nyakát, közben hosszú orrát üti a víz alá a gólyafiak anyja, nagyot nyel s aztán felemeli fejét s körülnéz kényesen. Az ágas, mintha ember volna, nézi a délibábot. Ez is cselekszik valamit: jókedvében egy ütött-kopott csárdát emelt fel s azt tartja föld felett. A búzakalászokat lehúzza a mag. A piros pipacsok és kék virágok közt egy sötétvörös tüskerózsa. A város nagy komoly tornyával stb. Mindenhol élet, virulás, duzzadó gazdagság. Mintha csak teljességében akarná szülőföldjére szórni a bőség, a gondatlanság kincseit. A befejező kép is mily jól illik az „embarras de richesse” e hangulatába: nem csoda, hogy a szélmalmok a város végén cigánykereket hánynak, mint pajkos fiúk jó kedvükben, hiszen olyan áldott földre néznek, melyen minden örömre, vígságra kelt.

Nem látjuk-e jóllakottan kérődzeni az ökröket? Nem csap-e meg a szénaillat? Nem képzeljük-e magunk elé a gazdát, ki a kazal megett alussza boldog déli álmát, mert hiszen busás termésre van kilátása? S amellett rokonszenvesen érint bennünket a költő öröme, melyet e virulás kelt lelkében. Mindenütt azt vesszük észre, hogy igazat lát s ír le, de mellőzi azokat a vonásokat, melyek vidám hangulatából kizökkentenék. S ebben áll az ő mesteri realizmusa!

Hogy a költő nem mereven bámul maga elé, hanem jár-kel a vidéken, mutatják e megjegyzések: Visz az út keresztül, itten nyúlik végig az ér szélén, amott áll, ott van a láthatár szélén, nagysokára tünedez fel, végre ott a város. Szinte látjuk, mint legelteti szemét sorban a különböző látványokon s mint állapodik meg azoknál, melyek érzését legjobban érdeklik. Nem győz betelni szülőföldének e szépségeivel, de nem sorolja fel őket szárazon, hanem csupa apró jelenetek gyöngyszeméből alkotja meg a ragyogó velencei mozaikképekre emlékeztető festményét.

Soha eddig ily részletes megfigyeléseket nem tettek költőink, úgy annyira, hogy szinte felismerjük a Kunság közepén terülő Félegyházát. S az eljárás, hogy mint sétál e tájon végig, nem-e mintha Schiller „Spaziergang” című, e nemben egyik legkitűnőbb tájfestő költeményéből volna ellesve, melyben a költő egymás után, ahogy útja vezeti, szól az erdőről, hegyekről, a gyalogösvényről, a folyamról, falvakról, a nyárfával beültetett országútról, mely a városba visz, stb. Csakhogy az elmélkedő Schillernél a képek hatása nem érzésekben, hanem hozzáfűzött gondolatokban nyilatkozik. Ugyanezt az eljárást mutatja Petőfi a „Téli világ”-ban, hol a tél hatását festi a városban sétálás közben szemébe tűnő jelenetekben, egymás mellé sorakozott apró zsánerképecskékben.

Mindezen költeményekben a költő tulajdonképpi célja a táj, az időszak jelenségeinek leírása. Tehát valóságos festő költemények. Csakhogy a költő mindig azt a hatást vázolja, melyet azok rája tettek, a lelkiállapotot adja, melyben szemléletük alkalmával volt, mindig belőlük folyó gondolatokkal s érzésekkel köti össze őket, soha nem foglalkozik tulajdonképpen külsőségekkel, hanem a dolgok lényegével, szellemével, fogalmával, sohasem tárgyal mellékességeket, mint Lisznyai, ki „még a füvek, madarak apró tulajdonait s genealogiáját is kiírja” - ezért igazi költemények, melyek soha el nem fárasztanak, hanem a saját módjuk szerint úgy kapnak meg, mint a legsikerültebb tájképek. S azonkívül látjuk, hogy az előbbi egyhangú, egyszínű leírásokba mily életet visz. Mint egyesíti bennük az igazságot a szépséggel. Mily változatossá teszi. Mily látszólagos szabálytalanságban tér egyik képtől a másikhoz, mint játszik velök, mint jut vissza komoly hangulatba. Egyáltalán mint bonja a művészinek hirdetett szabályosságot a sokkal művészibb szabálytalanságra, melyek közt – mint Erdélyi mondja – olyan a különbség, mint az angol és francia kertek, mint a patak és csatorna közt.

Forrás: Petőfi-Könyvtár - Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán - XXI. füzet, Bp., 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése