Te
öntudatlanul tévedsz a sír felé,
Mely
szíved egyetlen reményét elnyelé,
Hol
nyugszik kis fiad.
És
összekulcsolod gyakorta két kezed,
A
csillagok felé emelve, kérdezed:
Vigasztalást
ki ad?
Szelíd
érzelmű hölgy, oh szüntesd könnyedet,
Mely
lassan, mint az ér szünetlenül ered
Szíved
fájdalmibul.
Az
elhervadt virág, bár bőven hullatott
Reá az ég
szeme élesztő harmatot,
Többé föl
nem virul.
Kérdezd az
észt, vajon nem jobb-e ott neki,
Hol a
csendes lakon hűs szellő lengeti
A friss
virágokat?
Hová be
nem törhet bú, gond, aggodalom,
Hol a
kebelbe zárt hazafi fájdalom
Szívet nem
fojtogat!...
Pályát
fut, egyenest indul meg a serény,
S
tekervényes úton a renyhe könnyedén
Legott
elébe vág.
Mi módon
eshetett, hogy történt e csoda.
Miért
maradt el az, - ez, mért jutott oda?
Nem kérdi
a világ.
Gyakran
nyög az erény, gyakran nyög az igaz,
Gyakorta
ármány, csel győzedelmeskedik az
Ártatlanság
felett.
Hányszor
viselt fején a nemtelen babért
S tövis
ágat a hű honfi küzdelmiért.
Nézd a
történetet!...
És nézd
árnyékodat, nézd csak mily hűtelen,
Mint hagy
el, ha felhő borítja hirtelen
A nap hő
sugarát…
Szerencsés
vagy, ha még homályos napokon
Nem vetted
észre, hogy hasonló a rokon,
Hasonló a
barát!
Ne könnyezd
a sírban szendergő gyermeket,
Mi itt
salaktalan boldogság lehetett,
Ő már azt
érezé:
Az édes
anyai szeretet csókjait; -
Mert más
oly mennyei élvezet mi van itt,
Boldogság
nem ez-é?
Mi itt sóhajunkkal
keressük az eget,
Gyakorta
vész, vihar, baj, ínség fenyeget,
Az élet oly
setét.
Adj hálát,
mind ezen túl van már kis fiad,
Föl semmi
földi vész zajára nem riad, -
Ne sirasd
helyzetét!
Forrás:
Vasárnapi Újság 3. évf. 51. szám. - Pest, 1856. december 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése