Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 2. fejezet

A természet a magyar költészetben

Szomorú dolog megfigyelni a kisebb nemzetek irodalmának fejlődését. Míg a szellemek templomában a nagy nemzetek a főoltároknál áldoznak s papjaik jósigéket hirdetnek, melyeket áhítattal hallgatnak a hívők, a kisebbek számára csak mellékoltárok jutnak, hol csekély számú buzgólkodók körében rebegnek imát a főpapok glóriájától elfogult s megkápráztatott áldozók. Csak néha-néha tud ezek egyike, ha bátorsága s ereje van, azokétól eltérő szózatokat hangoztatni – a többiek utánoznak s az utánzat rendszerint az árnyoldalokat élesebben adó másolat. E jelenséget észleljük, ha nemzeti költészetünkben a természet szereplését nyomozzuk. Alig valahol önálló felfogás, valami megkapó kifejezés, új – bár hibás – irány! Költőink azon a csapáson járnak, melyet a nagy nemzetek dalnokai kijelölnek s nagy buzgóságukban gyakran a másolatok másolatait követik vagy pedig a leggyengébb mintához nyúlnak. Nem kutathatjuk itt e körülmény okait, melyek nemcsak a tehetségek kisebb s kevesebb voltában keresendők. A tényt meg kell állapítanunk, hogy századunk elejéig a  német érzelgősség s tanítóskodás természetköltészetünkre sokkal nagyobb hatással volt,m int az angol naturalizmus vagy a franciák ragyogó romantizmusa.

Tulajdonképpi dalköltészetünk B. Balassi Bálinttal kezdődik. Még ő „naiv” volt a Schiller-féle értelemben s a természet tüneményeit s tárgyait csak hasznossági szempontból fogja fel. „A tavasz dicséreti”-ben örömmel üdvözli az áldott szép pünkösdnek gyönyörű idejét, mindent „egészséggel” látogató egét, mely a rózsákat illatozásra, a fülemiléket kiáltásra készteti s a fákat sokszínű ruhába öltözteti. Ilyenkor van jó dolguk a lovaknak, mert a szép harmatos fű hizlalja tagjaikat, s a jó végbeli katonáknak, kik szabadon vigadhatnak a szép szagú mezőkön. „Búcsú Júliától” c. költeményében hiába látja „a nagy kerek eget, a csillagok palotáját, a szép zölddel beborult, virágokkal ujult, jó illatú földtájat s a nagy tenger morotváját”, hasztalanul bujdosik hegyeken, völgyeken, szörnyű havasokon, kietlenben – sehol sem lel vigaszt reménytelen szerelmében. „Az oczeán mellett” c. dalában a tenger hatásáról szót sem említ. Mindezekben mai költő bizonnyal éppen az ellenkező eljárást s gondolatmenetet tanúsítaná!

A német egyetemeken járt s tán a német népdallal megismerkedett, de különben teljesen Balassi nyomán haladó Rimay Jánosnál, „ahol ő (kedvese) elmegyen, vidám minden virág”. „Ő neki sincs kedve, mint a madárnak, mely társát vesztve csak bolyog, zöldség közt aszú fát keres”. Beniczkynél az ókori klasszikusok hatása mutatkozik: „A kivánatos kikeletnek gyönyörüségéről” ír s előadja, mint „örül Flóra látva, hogy fű, fa bimbózik, mindenféle állat örül, minden gyökér, mert remél ujulást, mindenféle madár, kit dér, hideg elzár, vigan kezd uj éneket stb., csak neki szegénynek foly dolga keservesen”. Csupa általános vonás, megszokott s elkopott hasonlatok, érzés és természet egybeolvadásának semmi érezhetőbb nyoma! Még kevésbé az epikában! Zrínyi egészen Vergilius-Tassoi terjedelemben s módon allegorikus alakok gyanánt szerepelteti a természeti tüneményeket. „Ihol jön szárnyas lovon szép piros hajnal… a ló fekete volt, de szebb Pegazusnál, orra lyukából tűz, szeméből jön halál. Minden kis veríték,mely lóról csöppenik, szép gyönge harmattá a földön változik” stb. Mily bántóan kirívó a török-magyar világ festése közben a római mithosz szerepeltetése. Máskor, ha az évszakokról történik említés, csak kellemeik jutnak számba. Így a török gyermek híres dalában, mely ma is csak azon ellentét éreztetése következtében tesz ránk hatást, hogy mily gyönyörökről álmodik a török vezér, pedig mily csalódás várja. Gyöngyösi igazi lírikus természeténél fogva már sokkal jobban hatol be a táj vagy időszak hangulatába, el-elhagyogatja az istenek szerepeltetését s bár még mindig szokott húrokat penget, némileg saját egyénisége zöngéjét is megszólaltatja a jelzőkben és hasonlatokban: „Hullottak a fáknak fagyott levelei, a szép virágoknak voltak csak helyei, a termő ágaknak ugy puszta nyelei, mosolygó zöldsége hervadt a mezőknek, leveles árnyéka mult a zöld erdőknek, elaludt világa a nyájas üdőknek.” Beszél már legalább „örvös” galambról, „süvöltő” rigóról, „nap sugáritól sebesült” felhőről.

Amadénál már meglátszik, hogy a Brockes, Haller, Uz, Kleist-féle élénkebb idillikus természetfelfogás hatása alatt áll. Hasonlatba állítja a természet jelenségeit a maga állapotaival, de nem mintha maga figyelte volna meg azokat felébredt mélyebb rokonszenve miatt, hanem mert költői divattá lett. Így midőn kedveséhez fordul: „a tengernek szélvész után habjai apadnak, az egeknek felhők után csillagi ragyognak, én szivem is már habozott, fénycsillagom homályozott, juttasd immár partjához, égő fáklyájához!”

Faludi is azért szereti a tavaszt, mert „királyi mulatság erdőkben sétálni, árnyékos utczáin fel s alá járkálni, fülemile éneklésén, gyenge szellő legyezésén örömet nevelni, nyulakat kiverni” stb. Hogy nincs mélyebben meghatva e szépségektől, kitetszik abból, hogy ezekkel egyenrangú élvezeteknek tartja: „ebédre megtérni, jó lakáshoz férni, friss borokat inni, kártyákat forgatni”. Egészen a Horatius és a Minnegesang epikureus természetfelfogása. Nyugodt, vidám életbölcselet, mely nem a természet részvevő keblére, hanem csupán éltető, derítő kincseire vágyódik. Idillei még kevésbé jőnek tekintetbe szempontunkból. A francia hamis érzelgősség bélyegét viselik. A bennök előforduló parasztok sablonszerű parasztnevekkel felruházott, érdekesség okáért néha-néha nagyot sóhajtó bókolók.

Szintén a francia álpátosz befolyása alatt áll Bessenyei. Így okoskodik: „Talán jobb volna, ha e nagy természetbe minden dolog folyna csak egyforma rendbe, ha az Oceanus magát felejthetné s habjait partokhoz soha sem verhetné, ha tüzes fellegink széljel elvesznének s menykövek a földbe alásülyednének”. Már nagy megindulás kellett részéről ahhoz, hogy a poétát összehasonlítsa a fülemilével, „mely magát erőltetve vért ereszt és meghal, mást gyönyörködtetve.”

Báró Orczy Lőrinccel új felfogás kezdődik a természetköltészetben. Ő már megunta a „városnak lármás zűrzavarját, nagy uraknak tágas, fényes palotáját, ezeknek epesztő gondos mulatságát, csácsogó dámáknak henye társaságát.” A sokaság közt nem lel gyönyörűséget, de igenis tetszik neki „csergő patakoknak suttogó folyása, álmatlan rigónak fütyőlő szólása, a fülemilének zengő csácsogása”. Sajnálja a nagyokat, „kiknek az árnyékos völgyek nem nevetnek, kik magános réten le nem telepednek s ilyen mulatságot semmire sem becsülnek”. Észrevesszük, hogy a túlmívelődés gyűlölete viszi vissza őt is a természethez. Ezért már elevenebben s behatóbban adja annak tüneményeit s nem ragaszkodik már a közhelyekké vált jelenségek felemlítéséhez s az általános jelzőkhöz. Ezért magasztalja először a magyar költészetben a csárdát, szembeállítván vele a palotákat, ezért fordul szeretettel s tisztelettel a szegény paraszt néphez, mely arca verítékében szerzi kenyerét, míg a főurak dőzsölnek és kényuraskodnak rajtuk. A felvilágosodás eszméi őt az egyszerű emberekhez s a természethez vezetik.

Életviszonyai szerencsétlen voltánál s lelkének meghasonlottságánál fogva Ányos Pál hivatva lett volna, hogy a külföldön hatalmasan megszólalt természetszeretetet erősen fogadja magába s eredeti nyilatkozatokkal fejezze ki. De nagyon is csüng mintáin, a német siránkozókon, s valamint előzői folyton csak az ún. szép természetet, a közérzésű kellemeket festik, úgy ő egyhangú unalmassággal a mulandóság szimbólumaiba, a földi siralomvölgy sötét képeibe merül. „A lenyugvó napból vegyen példát az ember, hogyha elaluszik életünk világa, többet fel nem derül, mert a sír elzárja”. Elkeseredésében azonban önként érzést tulajdonít a külső jelenségeknek: „a szomorú csillagzat ébren van a boldogtalanokkal. Fülemilék s gerliczék nyögése felel jajjaira”. Máskor meg örömmel kiált fel: „Oh, boldog szabadság erdők közepébe, ahol kiki bátran sirhat keservébe!”

Mennyivel szeretetreméltóbban s változatosabban nyilatkozik e mélabús természetszeretet Höltynél, Ányosnak szintén szerencsétlen, de nagyobb képzeletű s tisztultabb érzésű kortársánál!

Szentjóbi Szabó László is tudja, hogy mivel tartozik a természetnek. Azt kívánja, hogy sírhalma rózsafák alatt legyen, „hullott rózsafák levelével nyugtassa porom békével ama jóltevő álom?” Ha beleun mindenbe e földön, azok látása felvidítja, ezért végső akarata, hogy árnyékuk birodalmában pihenjen.

Míg Ányosnak legalább mélyebb fájdalmát s ennélfogva igazabb vonzódását a természethez kiérezzük, követőinél többnyire már ezek a becses költői tulajdonságok is hiányzanak. Szabóval kezdődik, Verseghynél, Daykánál, Kazinczynál, később Kunossnál, Kis Jánosnál, Kölcseynél, Bajzánál és Berzsenyinél is folytatódik az a rendkívül érzékeny, édeskés természetfelfogás, mely a természetet nagy melegháznak tekinti s ezért kivált reánk, kik e kor beteges érzésétől távol állunk, a csináltság hatását teszi. Fojtott itt a levegő, megnyesettek a virágok, a fasorok, mesterségesek a díszletek, a patak, völgy, hegy, hamisan énekelnek a gerlicék, csalogányok (mert más madár náluk nem „udvarképes”).

Élénken emlékeztet az egész természet arra, melyet Goethe az áltermészetszeretetet gúnyoló „Triumph der Empfinsamkeit” c. bohózatában Oronaro herceggel ládákban magával hordat. Az a természetért való túlzott rajongás, mely Goethe ifjúkorában a szíveket elfogta s mely annyira divattá vált, hogy az érzéshez már semmi köze sem volt s ezért a természetért valóban lángoló költőt lelke mélyében sértette, itt legnagyobb szélsőségében válik nevetségessé: Oronaro herceg egészséges érzéke annyira megromlik, hogy valamint igazi, húsból és vérből való leányt nem tud szeretni, hanem egy papírbábuért bolondul, úgy az igazi természettől is undorodik, de annál jobban gyönyörködik azokban a rugókon járó lugasokban, szökőkutakban, s abban a mesterséges madárénekben, holdfényutánzásban, melyet az udvari „directeur de la nauture” igazgat. Ugyanily hatást tesz ránk ami e korbeli lantosaink természete is. Mintha ők is remegnének a friss harmattól, melytől náthát kap az ember, a csípő szúnyogoktól, a mászkáló pókok- s hangyáktól, nem mernek kimenni a szabadba, hanem egyszerűen elfogadják azokat a sok használattól színevesztett, élettelen színfalakat, melyeket költőtársaik alkalmaztak. A hűs pataknak bús zuhanásai, a lágy fuvalmak lengedezései, éjféli csendben susogló (!) ágak, az illatos hang virági, nem magyarázható örömbe süllyesztik Dayka lelkét. Érthetőnek tartjuk, ha szegény felriad a fergeteges éjben ágyából s megkönnyebbülve sóhajt fel, „ha a csattogtató mennykövek s a szakadó zápor után végre előjön a hold s a csillagok halvány fényt hintenek”. Kiss János „busul a sötét ködfátyollal övezett gyászoló föld láttára”, édes álomba merül a dicső (soproni) táj felett s kimondja, hogy csak „a szépséghimezte erdők felejtetik el vele a sors durva csapásit”, de különben a „kies liget, piros hajnal, búgó gerliczék, vad tél, csergedező források” felemlítésénél tovább nem megy s ő is legfölebb a mulandóság eszméjével hozza őket kapcsolatba.

Kazinczynak költői tehetsége s érzése nem volt elég erős arra, hogy a való természetet felfedezze. Klopstock ódáinak lendületét s őszinte természetcsodálatát – bármennyire iparkodott is hangjukat eltalálni – hiába keressük nála. Mihelyt a természetről, vagy a természethez szól, mintha bágyadtan ellankadna kezében a máskor oly eleven toll s ő is csak olyan alaktalan ábrándozóvá süllyed, amilyenek társai. Ha „köd és éj borítják utját, amott egy szép csillag tekint feléje, mely szent hittel tölti be csüggedt szivét”. Nem fordul elő nála egyéb, mint „kékellő violák illatozása, tajtékozva alászökellő szirt forrása, sírhalmok, melyek csendes árnyak lengedezéseiben, halvány virágok illatozási közt feküsznek, harmatos hant, csalárd örvények, vad sziklák közt lebegő sajka”. Evvel az ő természeti műszótára körülbelül ki van merítve.

Hagyjuk meg Kunosst egy meglőtt galamb után egész verssorozatban siránkozni, Szentmiklósyt a legkisebb táj ingerlő szépsége csak akkor töltse el örömmel, amikor azt Chloejának kék nagy szemei elébe tükrözik, hadd sajnálkozzék Döbrentey a havason hervadozó violán, mely szintén vágyódott egykor „szelid helyen balzsamzó szellőnek nyitni kelyhét s kikeletet hivén, bizva jött ide fel, míg a szélvész rontott elé s azóta élete csak teng gornyadó szárain” s nézzük Kölcseyt, kit testi fogyatkozása is zárkózottá tett s az emberi zsivaj közül a természethez vezetett. Csak bánattal nézi a külső jelenségeket s ezért a szelíd, méla tárgyaknál időz, de legalább szorosabb összefüggésbe hozza őket lelkével. Az esti szél a bokor ernyőjében azért nyög, mert ő sóhajt, a rózsalevél hármat hűs cseppjében azért fürdik, mert ő könnyezett. Látván a szűnő zápor után kisugárzó szivárványt, reméli, hogy az ő „vándorsorsa is tulhalad borongós időkön”. Úgy mint Rousseau hatása alatt egész Németország nyugodt falusi életre vágyódik s aki oda nem mehet, legalább kerttel veszi körül házikóját, úgy ő is eped kunyhó után, „mely körül friss forrás ömledezne, hol esti szél lengene zöld fák körül”. A vágy, hogy alakot cserélne a természet egyéb alsóbbrangú s ezért boldogabb lényeivel, őt is eltölti. A népköltészet tudvalevőleg mindig lehetőnek tartja a lélek vándorlását s az ő hangján el is hisszük, de sokkal kevésbé egy rafinált kor költőinek; mint pl. a német romantikusoknak, kik minden lehető metamorfózist, illetve metempszichoziszt egész az émelygésig megkísérlettek. Kölcsey csak mérsékeltebb, de az ő tanítványuk, midőn „szeretne kis madár lenni, hogy kedveséhez repülhetne s aztán fuvalom, hogy bús dalokat zengene neki” stb.

Bajzánál ugyanaz a táj, mert ugyanolyan lágy érzelmek. De a körvonalak még határozottabbak, a helyzet feltüntetése még gondosabb s jellemzetesebb. „Lenke dalá”-ban szép szemlélhetőséggel, s a vidék színeit a hangulat szerint összeválogatva írja le a helyet, hol az ő kedvese pihen: „Faluvégén erdő, erdőben magány, a magányban sírdomb hársak alkonyán. Domb körül csörögve omlik a patak, hársak közt madár zeng, szellők inganak”. Részvétében annyira megy, hogy a külső tárgyaknak rokon fájdalmat tulajdonít. Ezért szólíttatja meg Lenkével a patakot, ne zúgjon oly nagyon, a fülemilét, hogy hallgasson el, a fuvalmakat, hogy csendesen búgjanak, „hadd nyugodjék békén megholt kedvesem”. Az „Isten hozzád”-ban már a rónatáj szépsége a hazaszeretettel függ össze, bár annak festése csak egyes jelzőkre szorítkozik (kies, mosolygó, kedves) s csupán a vándor mély gyászából következtetni, hogy mily szép s drága az elhagyott, megsiratott haza.

Berzsenyinél e szentimentális, klasszikus mezben megjelenő természetfelfogás nem nyer mélységben, sem gazdagságban, legfeljebb a kifejezés erejében. Két lélek lakott benne: a római férfiasan erős s a német áradozó. Midőn az működött benne, össze tudta forrasztani egyéni érzéseivel, evvel csak közönséges utánzó maradt. Összes költeményei közül, melyeket Matthisson hatása alatt természetfestő elemekkel vegyítve írt, egy sem válik ki akár megfigyelés, akár mélyebb érzés dolgában. A tájszépségek élettelen részletezésébe ő is szívesen merül, szemlélődésekbe örömest bocsátkozik, érzelegni bármikor kész, de éppen nem mondhatjuk, hogy mesterén túltesz, ha csak nem annyiban, hogy mindezek a sajátságok nála mérsékeltebben fordulnak elő. Nagy ritkán vesszük észre, hogy képzelete enemű költeményeiben nagyobb teremtő erővel működik, s hogy érzése lángolóbb, igazabb. Így a „Fohászkodás” c. óda nagyon fölülmúlja Matthissonnak „Heiliges Lied” c. költeményét, mely rá nagy hatással volt. A természeti képek már nem a múlandóság eszméjével kapcsolatban tűnnek elő, hanem mély hittel és nyugodt életbölcsességgel. Nem leljük azt az érzelgős vallásosságot, mely a német mintát jellemzi. A „Közelítő tél” kevésbé ragad meg. Nemcsak azért, mert klasszikus cicomák zavarják (thyrsus, zephyr), hanem mert új vonást, új érzést egyáltalán nem mutat. A külső tünemények múlandósága a régi recipe szerint benne is a múlás gondolatát ébresztik, mely csak a költemény végén erősbödik férfias megnyugvássá. A kifejezések találóságában, a nyelv zenéjében s a színek sajátságos csoportosításában azonban bebizonyítja elődeinél erősebb költői tehetségét.

Hölty, Gessner, Claudius, Matthisson, a Stolberg testvérek, Uz, Jakobi: ezek azok az apró csillagok, melyektől ezen költőink fényüket kölcsönözték. Ossiánt és Youngot is magyar fordításban ismerhették már (az első Bacsányi, az utóbbit Péczeliében), így aztán meg voltak mentve attól a fáradságtól, hogy a maguk lelkéből is merítsenek. De ha általában az érzelgésnek, mely ezek költészetét oly betegessé tette, s az elmélkedésnek, mely kirívó szándékosságával csak lehangolja az olvasót, nem is engedtek oly nagy tért, ha oly untató részletezésbe nem is ereszkedtek – nemigen bírnak többel, mint e negatív érdemmel; az azon hibákkal járó erények: személhetőség, zenei kifejezés, igaz megfigyelés, szubjektív beleolvadás, nálok csak elvétve bukkannak elő.

Ezekkel szembe állítható egy másik költőcsoport, mely már örvendetesebb képet nyújt s a Petőfi hatalmas természetköltészetének úttörője.

A természet Kisfaludy Sándor költészetében sokkal nagyobb elevenséget s az emberszívre való sokkal gyakoribb s szorosabb vonatkozást mutat. Őt már két erősebb tehetség vonja varázskörébe: Petrarca és Rousseau. Attól a képekben való dúskálást s a világfájdalmas felfogást, ettől az egyéniségnek kitörő nyilvánítását tanulta el. Tagadhatatlan hatással volt reá azon kívül Kleist Frühlingje, mely Thomson „Seasons”-jai hatása alatt a tájkép hangulatát először iparkodott költőileg feltüntetni. A nyári reggeli tájt már nem látja szokott nyomasztóságában. Egyes részletek laza összefüggésben álló láncolatában leírja, hogy a kelő nap világán „uj erővel ébred minden a nyugalom öléből s az éj sűrű homályában nem lévén most már magok, csendesebben, de vígabban csörögnek a patakok”. (Mily hű megfigyelés, mert reggel úgy gondoljuk, hogy a patakzaj csitult, pedig a zsivaj lett hangosabb!) És tovább: „A zöld mezők, himes rétek… a harmatnak gyöngyeivel sürüen felékülve szelid fényfolyamban usznak egészen megüdülve. A rózsák nyilt lángaiból uj illatok kérkednek, mert a lenge csélcsap szelő rendre járván ezeket, éjjel meggyűlt illatjoktól fosztogatja kebleket… a méhek a szellővel versenyt vájják a nyilt virágöblöket… a tollas nép megköszönti a szép reggelt szavával… amott egy him fülemile szerelmet űz nejével… a verebek csevegnek, a madarak Attilája (!) a sas, szemét büszke hittel a nap felé mereszti… ludak, réczék tó felé totyognak, a nagy fejű bika kelepel lábával” stb. Midőn ily élénken, ily mozgásban látja s tünteti fel a természetet, elhisszük neki, hogy nagy gyönyörűséget lel benne s hogy szíve mélyéből fakad, ha végül így kiált fel: „Oh természet, mily becsesek kellemeid, áldásid… végy kebledbe! Lovász! nyergelj!” Valóban így tör ki a költői érzésű gazdaembernek egészséges természetszeretete! Máskor nyíltan kimondja, hogy szeret tébolyogni a tavasz szép zöldjében, szeret a fülemilékre hallgatni s maga is tőle „elmés dalra fakadni, szeret az erdőben rejtőzni, hűs csermely gyöngyvizéből inni s benne néha meg is mosdani”. A természetet rokonérzőnek tünteti fel: komor felhő terjeszkedett, az éj szelíd asszonyának (a holdnak) képe ködben lábogott… A természet hű fiának sorsát ekként siratá! S máshol: „kedvese szavára a természet is olvadozni látszatott, a patakvíz is lassabban folyt!” A természet köréből vett képekben, hasonlatokban is sokkal merészebb elődeinél. „Tavasz, te a földnek szerelme”, „mint pacsirták úgy reppennek, sugarához az istennek, háláim az áldásért.” nemcsak élénkebb képzelőerőt s igazabb megfigyelést mutatnak e példák, hanem más felfogást is. Ő tiszta szívből szereti a természetet, nem platonikus rajongással, hanem realisztikus vonzalommal. Előtte már nemcsak az ún. szép tünemények s tárgyak költőiek, hanem mindenben, amit a külvilág nyújt, megtalálja a poétikus csírát s ki is fejti és a sajátságos magyar, dunántúli, Balaton-melléki vidék vonásait igazabb színekben adja vissza. Gyakran téved ugyan abba a hangba s előadásba, melyet német mintái hallatnak, hiszen maga megvallja, hogy Gessnert, a hústalan és vértelen idill nagyon is túlbecsült költőjét, élvezettel forgatta, de egészséges érzéke s a szabad természetben való forgolódása gyakran elfeledtette vele a hamis úton járó elődöket és saját erős és költői benyomásainak kifejezéséhez utalta. Mindenesetre nála kell keresnünk az elemeket, melyeket később Petőfi megragadott és sallangjukból, túlzásukból s határozatlanságukból kivetkőztetvén, művészibbekké emelt.

Csokonainál szintén érzik a természettel való behatóbb foglalkozás, de Kisfaludyénál sokkal nagyobb képzettsége más irányba terelte s őszinte érzését gyakran elnémította. Egy részről még az ókori klasszikusok, illetőleg azoknak német utánzói felé hajolt. Ezért kísértenek nála még az olimpusi istenek s a régi tipikus személyesítések: nimfák laknak a kákasátorokban, ekhók a vad havasokban s még a földben szunyókálnak Flóra gyenge szüzei; de másrészről már legalább hörpint a népköltészet forrásából s ki-kitörni engedte a saját lelke nyilatkozásait. Ilyenkor panaszt tulajdonít a vén fa árnyékában régen szenvedő rózsafának, melynek sorsán a környékező fák is szánakoznak, kéri a zordon erdőket, durva bérceket, „kik talán több érzéssel bírnak, mint embertársai”, hogy harsogják jajait. Nem jut-e eszünkbe a Csokonaihoz sok más tekintetben is hasonló szerencsétlen német poéta, Günther, ki szintén boldogtalan szerelmében meghasonolva, úgy érzi egy elvesztett kedvesét sirató dalában, hogy a fákon kigyöngyöző könnyek is az iránta való részvétet tanúsítják? Együtt búsong az elárvult galambokkal s az üldözött vadakkal, míg elvégre valamely lombnak sírja kegyesebb lesz hozzá, mint lánykája szíve. Csokonainak kertjét is, míg kedvesét bírta, a remény nárciszokkal ülteté végig s ezer virággal szórta rá a tavaszt most hogy Lilla megszűnt számára, friss rózsái elhervadtanak, tavasza téli búra vált. Az északi vidék lakójának vágya „azon szerencsés mezőkre, melyeknek zöld határjára halhatatlan tavasz néz”, őbenne is kifejezésre jut, mint kortársainál. Nem ugyanaz az ok-e: az emberektől való elfordulás vezeti őt is az egyedül megmaradt menedékhez: a természethez!?

A természet szerepeltetésében nagyot haladt Vörösmarty. Költészetéből az antik mítosz alakjai száműzve vannak, úgyszintén a német érzelgősség s tanító-elmélkedés. Ő már ismerte s tanulmányozta az angol naturalismust, kivált Byront. Ismerte Heine „Nordseebilder”-jeit s Lenau „Schifflieder”-jeit, olvasta az angol tóiskola költőit s eltanulta azt a felfogásukat, mely szerint a külső természet összes tárgyai s jelenségei csak az emberi élet szimbólumai gyanánt szerepelnek. Belehatolt a népköltészetbe, mint Goethe, s ha lírájában az érzést nem is forrasztja össze oly gyakran a természettel, mint külföldi kortársai, s ha nagyobb mértékben nem hódol is a kultuszának: amikor s ahol költői varázsvesszejével megérinti, ez teljes kincseit tárja ki előtte.

Amit Kisfaludy Sándor egészségesen megindított, ő hatalmasabb erővel folytatta. E birodalom termékeinek s lényeinek bensőbb, változatosabb és nemzetibb irányban való értékesítése, a felfedezett ország erejének megszilárdítása s költészetünk világában uralkodóvá tétele egy nála is magasabb szárnyalású törzsgyökeresebb szellemre, Petőfi Sándorra maradt feladatul.

Vörösmarty számtalan új s találó hasonlatát, melyeken át e légkör szellői be-becsapkodtak, itt nem kísérhetjük figyelemmel. Fontosabb ránk nézve epikája, mely ez irányban igen érdekesen mutatja a régibb s újabb feltüntetés küzdelmét. „A hajnali szépség, a délszaki tündér most jött új fényben elő. Mint a sós tengeri tajték válla s emelt nyaka s lábának teli szára fehérlett… tiszta szivárvány kelt karcsú derekának övére… így kele.” Eddig a tünemény külső alakjának feltüntetésében teljesen homéroszi plaszticitásra törekszik. De nem a kép folytatásában: „- rá az egész természet képe mosolygott… Ő kinyitotta piros kebelét s vágyódva sóhajtott s szellőként mene szét tüstént a gyenge sóhajtás, megnyílt szép szeme… minden fű szála megindult s hozzá hajladozott falevél és gyenge virágszál”. Itt már egészen a szimpatetikus lelki egybeolvadás fejeződik ki. Ugyancsak e felfogás győz következő rajzában: „zaj támad, feketén fordulnak alulról a vad hullámok, hegyet, örvényt hányva setéten tátogat a tenger, fölhija üvöltve szakállas gyermekeit s iszonyú rohanással harczol az égre… Fejöket rettegve ütik fel tört tajtéka közül a mélység szörnyű lakói, barnul az ég akkor s a napfény elfut előlök”. Hogy valóban az utóbbi iránynak hódol, akárhány más hely is mutatja: „szomorún feketednek az ormok”, vagy „távol az éj szörnyű veszedelmei dúlnak. Elkomorul rajtok szép csillagos arcza az égnek s vad zajgásaikat szomoruan visszamorogja”. Magát az egész természetet is érző lénynek tartván, így szólítja meg: „Oh legyetek, liget és sík tér, szavaimra vigyázók, míg dalomat zengem, megszünjetek esti fuvalmak.”

Ez már teljesen elütő hang az előbbitől. Látni, hogy belemélyed a tárgyakba s tüneményekbe s hogy a panteisztikus természetfelfogásnak igaz hívévé szegődött. Kiérezni, hogy a költő szemmel is, lélekkel is nézi a külvilágot. Még világosabban látjuk ezt lírájában. A csalogányt az erdő szívének nevezi, „kinek fájó dalára hallgat az egész táj”. Ennél is merészebb egyénítés, midőn „a megőszült föld a tavasz hajfodrászától vendéghajat veszen, virágok bársonyába öltözik s illattal elkendőzött arczán jó kedvet hazud”.

E néhány mutatvány eléggé bizonyítja, hogy Vörösmarty képzeletét s érzését a természet valósággal meghatotta a s hogy iránta benső részvétet érzett. Nagyobb költeményeken végig azonban e vonzalom uralkodását nem tapasztalhatjuk. Megénekli ugyan a „Puszta csárdá”-ban az Alföldet, de csak általános vonásokban, a népdal nyomán. Sem nála, sem előzőinél nem vesszük észre, hogy a magyar föld eredeti szépségeit és sajátságait beható költői tanulmány tárgyává tették volna. Talán eredeti plasztikai tehetségénél fogva, talán Lessing félreértett vétójának hatása alatt: annyi tény, hogy tulajdonképi leíró költemények, vagy olyak, melyekben a költői hangulat összeforr a természettel, milyenek Petőfinél tömegesen fordulnak elő, nála nincsenek. Legfeljebb Kisfaludy Károly kísérli meg az igazi részletező leírás átültetését, mint „Esti tájkép”- (Eltéjében) mutatja: „Esti bibortüzben égnek, erdős bérczi a vidéknek s a nap válva nagy körétől csendes felségben leszáll s hegy, völgy fosztva lángszinétől, kékellő homályban áll. Édes illattal tele, kél az alkony hűs szele és enyhitő lengzetében reszket a lomb és zörög s a patak sebes lejttében most vidámabban csörög… harmatgyöngyök fényledeznek rezgő zöld fűszálakon, csüggedt bimbók éledeznek a kisült virányokon, és a rekkenő melegtől eltikkadt virágkebel, csókolgatva langy szelektől, kelyhét szebben nyitja fel: mint a szem, mely könyüjében érző sziv után tekint és a részvét lágy ölében édes nyugtot lel megint”. Az egyes részletekben teljesen régi nyomokon halad, csupa általános vonások, de a végén mégis szubjektív vonatkoztatást alkalmaz, mely melegséget önt a gyenge hangulatú felsorolásba.

Látnivaló, hogy általában a természet szerepeltetése a mi költészetünkben inkább csak eszköz volt, mintsem cél. Nagyjában szobaköltészet volt a mi természetköltészetünk. Erő és hév nélkül, mélység és önállóság híjával. Mindenesetre örülnünk kell, hogy legalább e század elejétől kezdve a nevezett költőcsapat utat tört Petőfinek. A többiekre nézve pedig Toldy Ferenc panaszát (Beszéd szépirodalmunk ügyében 1843), hogy miért nem talál nálunk a Thomson-, Haller- s Kleist-féle irány behatóbb művelőkre, inkább dicséretnek, mint gáncsnak vehetjük. Annyira mégsem vesztették el egészséges műízlésüket!

Forrás: Petőfi-Könyvtár - Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán - XXI. füzet Bp., 1910. - Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása