Dr. Sass István: Petőfi mint Pönögei Kis Pál megérkezik Pestre

Kép forrása:  www.fototortenet.blogspot -
Petőfi dagerrotipia eredeti lemez

 

Az 1844-ik évnek kora tavaszán, locs-pocs időben, amint íróasztalomnál tanulással elfoglalva ülök, hallom, hogy a szobámba vezető sikátoron át kemény katonás léptekkel közeledik valaki s csakhamar oly erőteljes kopogtatással és ajtókitárással nyit be, hogy első meglepetésemben valamely hívatlan tolakodóra kelle annyival inkább gondolnom, mert hetyke belépéséhez legkevésbé illő külsejével, fakóra elnyűtt posztógallérban, szokatlan hosszú, majd állig érő lesimított somfabottal, amint köszöntés nélkül felém tartott, majd karját kézfogásra kinyújtva, félig elzüllött állapotban, halvány alakjával előttem szótlan megállt s merőn rám nézett, - oly zavarba jövék, hogy benne bárkit inkább, mint boldog obsitos kora óta nem látott, ma már pedig a költő hírében álló gyermekkori barátomat gyanítottam.

Meglepetésemben nem tudva, ily föllépővel szemben mitevő legyek, mindaddig merőn és szótlanul állék előtte, míg látszólag belső megindulással magát meg nem nevezé s melegen karjai közé nem szorított.

A viszontlátás öröme, fűszerezve azon kedves hírrel, hogy Debrecenből jövet Pákhtól is izenetet hoz, csakhamar mindkettőnket kellemes hangulatba ringatott. Ennek meg lett aztán az a kívánt következése, hogy első megütközésem elkerülé figyelmét. Holott hirtelen lobbanó létére, ha észrevesz valamit, megteszi, hogy mint jött, szótlan távozik s tán éppen úgy, mint Pákhhoz írt „Végszavá”-ban:

„Nem legelső rajtam már e seb,

De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb

A sok között,

Melyet vétkes könyelmüséggel

A hűtelenség fegyverével

Bennem baráti kéz ütött” –

éppen úgy elítél s méltatlan haraggal fordul el tőlem is, hogy csakugyan ne lehessen egyetlen barátja se, kiről elmondhassa, hogy vele soha össze nem veszett.

Köztudomású ugyanis, hogy változó s időnként igen ingerlékeny és minden oldalról sebezhető kedélyénél fogva a vele való békés együttélés igen bájos volt, valamint ezen hangulatát kiismerni, reá számítani s benne megbízni még bajosabb. Miért is a jó egyetértésnek egyetlen módja a következetes alkalmazkodásban, vagyis szeszélyei elől való ügyes kitérésben rejlett. Ki ehhez értett, békében élhetett vele, különben haragtartás, kibékülés egymást követhették. Annyival inkább, mert nézeteit bárkinek alárendelni, elveiből engedni soha nem szokott s készebb volt bármily eshetőséggel – nem tekintve a következést – szembeszállni, mintsem előle kitérni. Ez okon, főképp írótársaival, sokat zsörtölődött s összeütközések nélkül valakivel tartós barátságban élni alig tudott.

De ki volna, ki ezért ellene vádaskodnék s tán jellemét összeférhetetlenséggel bélyegezné, midőn lényének jobb fele sokkal szebb és nemesebb tulajdonokkal ékeskedett, hogysem gyöngéi azt elhomályosíthatták volna. S más részt, ha igazságosak akarunk lenni, kérdem, lehet-e csodálni, ha visszatetsző viselkedésűnek, szögletes modorúnak s alkalmazkodásra általán képtelennek mutatkozott? Lehet-e kárhoztatni, ha viszontagságos életének sokféle ajabajában a legjobb szándékú kitérést vagy közeledést is balul fogta fel s ítélte meg, midőn teljes világéletében sem testi, sem lelki nyugalma nem volt? – Vagy tán egy örökös zaklatottságban élő embertől követelhetjük-e, hogy alkalmazkodó, figyelmes, megelőző, tanácsra hajló s azt követő legyen, midőn erre nemcsak alkalma s ideje hiányzik, hanem az kedélyállapotával sem egyez össze? Nem szükségképp ezekkel ellenkező hajlamoknak kellett-e a hatások végtelen száma s változatosságából származni és saját szavaival élve, az ő „szent Dávid hárfájára se hallgató” sajátsága nem sok csalódás s még több hányódás árán szerzett oly egyéni tulajdonnak tekintendő-e, mely ha tiszteletet nem is, legalább kegyeletes elnézést mindenesetre megérdemel?

Jellemzésére vonatkozó eme kitérés igazolására szolgáljon, hogy most is tél idején félig betegen, elsanyarodva, üres erszénnyel, ruhátlanul kel útra s a nagy áradások miatt kerülőn érkezik Pestre, holott ha kikeletig vár, legalább nem kockáztatja különben is megtört egészségét. Azonban mit neki időviszontagság, nyugalom, otthon, egészség; „ha vágyainak sólyomszárnya támad”, viharral, vésszel dacolva viteti magát feltartóztathatatlanul.

Ez esetben annyival inkább, mert nagyratörő vágyaival ama bizonytalan válság küszöbén, mely „lét vagy nemlét” kérdéseként lebegett előtte, tovább nem maradhatott. Sőt nagyon sietőben kellett határoznia, hogy élete fordulóján túl még jövője titkaiba is bepillanthasson, mely hovatovább mindig határozatlanabb alakban kezdett fel-feltünedezni képzeletében.

Ily lelki izgatottságnak zaklatásait kétség s remény közt vergődő s kibontakozását sürgető szelleme tovább tűrni képtelen levén, előlük menekülendő, azon egyetlen élőhöz zarándokolt, kinek kinyilatkoztatása vagy megvalósítja dicsősége álmait, vagy ha úgy tetszik, páraként oszlatja szét azokat.

Egy nélkülözések közt töltött tél után kínosan búcsúzott el Debrecentől, hátrahagyva kiegyenlítetlen számlát, keserű csalódást és sok egyéb búsító emléket s lehet mondani, kecsegtető reményének csak roncsaival indult el a költőkirály Vörösmartyhoz, hogy egyedül hozzá fellebbezhető szellemi ügye kiegyenlítést, kétkedő és igazolást áhítozó lelke megnyugvást találjon. Élete legválságosabb útja állt előtte a költőbabér dicsőségéért, sokkal életbevágóbb a következésekben is gazdagabb, mint egy későbbi útja szerelmi boldogságáért. Nem hiányzott ugyan költői méltatását illetőleg jeles és mély belátású emberektől eredő jóakaratú bírálat, kedvező vélemény, sőt elragadó magasztalás sem.

Mindezt, mint reá nézve hízelgő elismerést, hálásan fogadá, de kielégíteni, megnyugtatni ez nem bírta. Lelke eligazodását egyedül Vörösmartytól várta, bizalmát csak benne találta. E helyzetet még tűrhetetlenebbé, lehet mondani kínossá tevé, hogy általán ismert s már kezdő író-korától fogva mutatkozó nagyralátása is mintha szinte oszladozni kezdene s így kijózanodás helyett önbizalmában rendült volna meg. Ily összekuszált körülmények hatása után lehet-e csodálni, ha lényének összetartó ereje minden ízében bomladozni látszott?

De mondhatná valaki, hogy nem a költői hírnév és dicsőség álomlátásai, hanem a szükség és nyomor által megtört ember, elveszítve hajthatatlanságát, keres megszorult helyzetéből szabadulást és kéri a tekintély segélyét. Alig hiszem, hogy jelleméből vagy élete bármely mozzanatából ezt alaposan bebizonyítni bárki is képes volna.

Rövidre nyúlt életében százszor inkább tűrt és szenvedett, hogysem egyszer sodrából kitért vagy magát megadta volna. Edzett szervezete minden csekély bajnak oda se nézett, annál kevésbé, hogy ezt dédelgetve, kényelmet, nagy igényeket hajhászott vagy mindezért legfőbb kincsét, független elhatározását bármily föltételnek feláldozta volna. Mindez  nála lehetetlenséggel volt határos. Énjének átlátszó tisztaságát semmi belső vagy külső befolyás el nem homályosíthatá. Sőt még betegsége sem törte meg egészen.

Tudtommal háromszor volt beteg. Egyszer katona-korában, akkor is orvosa kényszeríté, hogy kórházba jelentkezzék szabadulása végett. Majd Pesten nőtlenségében, midőn Friebeisz-féle lakásán a Hatvani utcában bezárkózva egyre dolgozott s végre Debrecenben, versei lemásolásával s rendezésével foglalkozva. Mily munkát és önmegtagadást kívánt pedig ez fűtetlen szobában, étlen-szomjan – habár költeményeit mind betűről betűre tudta is – képzelni lehet.

Azt nem vitatom, hogy elhagyottsága, nélkülözései, színészi sikertelensége, szülőivel újabb meghasonlása és több effélék kétesebb, sőt nagyon is sötét jövőt nem állítottak elébe, mint különben jobb sorsától ezt várni lehetett volna; csakhogy mindezt elhatározása kényszerítő rugójaként el nem ismerhetem, valamint saját beismerése is ennek határozottan ellene mond. Aztán örökre emlékezetes egri látogatása Tárkányi Béla révén, a kispapoknál töltött ideje, a vendéglátás örömei, a versei felovlasását követő lelkesedés, végre sötét kedélyének az egri hangokban fellobbanása:

„Kedvemnek ha magja volna,

Elvetném a hó felett,

Ha kikelne, rózsaerdő

Koszoruzná a telet”

s az innen magával hozott biztató benyomások nem mind arra engednek-e következtetni, hogy nem vendéglátó papokat keresett őbennök, hanem hogy versei szavalásánál lelkesülve lelkesítsen s álomlátásai megvalósulását a kivívott sikerben  már itt fellelhesse? El is érte, mert oly váratlan, lehet mondani gyújtó lelkesedést keltett a derék ifjaknál költeményeivel s önbizalmát is annyira emelé, hogy kedvesebb emlékkel Pestre alig tért be valaha. Igen, itt vette fel jövendő nagyságának első foglalóját, s nemcsak biztató útravalóként hozta azt magával, hanem innen-tovább a sikernek biztos kilátásával is. Ezért egri látogatása s annak az „Egri hangok”-ban kifejezése, mint dicsőíttetésének első hangja örökre emlékezetes esemény marad.

E tán hosszadalmas, de elhatározása körülményeit és kedélyállapotát meggyőződésem szerint híven jellemző kitérés után fölveszem elbeszélésem fonalát ott, hol a viszontlátás örömén s több apró-cseprő kérdezősködéseken átesve, utazása céljának megbeszéléséhez egész komolysággal hozzáfogott.

Mindenekelőtt viseltes s a Mátra szele által itt-ott megszaggatott köntösét téve le, annak belső zsebéből egy irattekercset vett elő s mielőtt asztalomra letenné, elmondá, hogy ezek részben megjelent, részben kiadatlan költeményei, melyeket összegyűjtve kiadás, illetve Vörösmarty és Bajzánál leendő bemutatás s véleményüknek kikérése végett hozott el magával és sok hányódás után a szavukban leendő megnyugvás céljából utazott ide. Belső megindulással kiejtett szavai erős meggyőződését árulták el.

E csomagban voltak Pönögei Kis Pál néven összes költeményei saját kezűleg szépen leírva, egyes lapok szélvonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel címezve. A negyedrétűleg összevarrt s hüvelyk vastagságú füzetnek zöldes fakó színe s érdes papirosa szűk anyagi körülményt látszott elárulni. Tudvalevőleg már kezdő író létére egyes költeményei különféle álnév alatt jelentek meg s tán színészi hajlamainál fogva utolsó költőneve fölvételéig szerette is azt változtatni. Így most is még eddig nem használt név alá rejtőzött, melynek eredetére alföldön jártamban jutottam s mely szerint azt Fülöpszállás elavult nevétől (Pönöge) származottnak vélem.

Mielőtt a Vörösmartynál teendő látogatáshoz szükségelt előkészületekről szólanék, mindenekelőtt megemlítém, hogy híressé vált ólmos botját megérkezése után az ajtó mellett levő sarokba akként támasztá, hogy akár ma is ott állhatna markolatja ólom rovátkáival s tömörsége súlyával, ha értéktelen tárgyként ott feledve, év múltán éppen úgy el nem kallódik, mint sok egyéb, az események során naggyá nőtt csekélység. Ez levén pedig rövid története e nevezetes ereklyének, sajnálattal kell kimondanom, hogy úgy eddig, mint ezután leendő feltalálásának valószínűsége is kérdésessé vált ama tisztogató előrelátása hiányában, ki haszontalan lim-lomként távolította azt el szobámból.

Elhelyezkedvén nálam, elbeszéle utolsó találkozásunk óta viszontagsággal telt életét, szüleivel újabb összeütközését, s főképp kérlelhetetlen atyja keserű kifakadásait, hogy semmiben sincs megállapodása, földönfutóként színészcsapatokkal barangolja be az országot, komoly életirányt nem követ s mélyebb megindulással folytatá, hogy édesanyja mily sokat szenved e kettős harc közben, melyet atyjával kell miatta viselnie, hogy mégis titokban szeretetének jeleivel elhalmozhassa.

Megemlékezett sanyarúan átélt teléről, mindenkitől elhagyott állapotáról, melynek ridegségét tovább tárni képtelen levén, eljött, hogy tisztázza dolgait s e végett a két főtekintély: Vörösmarty és Bajza nézetét költészete iránya, tárgya, alakja s általán jelentősége és értéke felől meghallgassa s kedvező fogadtatás esetén pártolásra is felhívja, hogy céltalan hányódásainak valaha vége szakadjon. – Reményének támaszaként egri fogadtatására s költeményei hatására a legélénkebben hivatkozott. Sötét gondolatainak ez volt világító pontja s meghasonlott kedélyét dicsősége legfénylőbb rétegébe ragadá. Amennyire ellenálló s edzett volt ugyanis testileg, annyira a hatások és ellenhatások pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. Gyönge fűszálként minden enyhe fuvallatra merezdült. Legszebben bizonyítja ezt Vörösmartynál tett látogatását követőleg kedélyállapotának gyors átalakulása egyik szélsőségből a másikba.

De nehogy elbeszélésem fonalát megszakítsam, el kell mondanom a helyzet jelzésére, hogy szegénynek elrongyoltsága főképp felső öltözetének egy részén oly fokú vala, miszerint azt sajátommal kellett kicserélni. Nagyon megviselte azt a sok ülés téli munkája közben. Nyakkendőt is változtatott szép csokorra megkötve. Még ekkor a nyakkendőt nem küszöbölé ki különcsége, sőt Tóth Gáspár által kiállított öltözékét zsinóros mellényén kívül aranyrojtos nyakravaló is ékíté. – Ólmos botja helyett, amint akkor szokás volt, egy vékony, pirosra mázolt s fehér gombocskájú nádpálcika lőn kiválasztva. Fütykösére többé sohase gondolék, valamint ő se említé.

A külső tisztességnek lehetőleg eleget tevén, füzetét hóna alá véve s gallérjába burkolózva indult kitűzött útjára, azon ígérettel, hogy fogadtatása eredményét azonnal közölni fogja. – Látogatásakor nem kérdezém lakását s így arról nem is szólhatok. Valószínű, hogy régi ismerősöknél vagy rokonoknál húzódott meg, mert ismeretségét még akkor Pesten korabeliekkel vagy írótársakkal nemigen köthetett.

Eltávozása után néhány nap múlva éppen oly sebes léptekkel,mint először, nyitott be hozzám, csakhogy vonásainak derültségétől a régire ráismerni lehetetlen volt. – Mintha megbűvöltek volna, annyira különbözött mostani s előző kedélyállapota egymástól. Örömtől ragyogó szemekkel mondá el, mily melegen fogadá „az öreg”, így nevezé Vörösmartyt, magánál tartá költeményeit s midőn érettük ment, még élénkebb jelekben nyilatkozott a költőkirálynak meghatottsága, sőt mi több, mozgalmat indított a költeménynek azonnal kinyomatására.

Bajzáról, a kimért modorú és hidegebb kritikusról, önként érthető, hogy nem oly lelkesülten nyilatkozott; de kielégíté nemcsak fogadtatásával, hanem még tetézte ezt azon felhívással is, hogy illő díj mellett az „Athenaeum”-ban költeményeket közöl tőle. Lángoló jókedve, tudva, hogy dicsősége nem álomlátás, hanem megtestesült valóság, határt nem ismert s érezve, hogy az ország első költőjének becsülését s mások kedvező fogadtatását kivívnia és tüneményszerű emelkedésének alapját minden oldalról megvetnie sikerült: nálánál boldogabb embert képzelni sem lehetett. Belejátszott ez érzelem emelésébe szüleivel való kibékülésének biztos kilátása is, tudva, hogy a rideg apa szíve e hírek hallatára meglágyul.

Úgy is történt.

Láttam, megfigyeltem költő-dicsőségének magaslatán, boldogsága kellő közepén, Júliája mellett, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva; de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt.

Kétkedése helyett remélt, bízva bízott, hogy megálmodott dicsőségét eléri s hogy az „kikeletre virítani kénytelen.” Úgy is lőn.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1887. XXXIV. évf. 1. szám