A TERMÉSZETFELFOGÁS
VÁLTOZÁSAI
A természetnek azt az
önmagáért való szeretetét, melyet ma mint annyi más etikai fogalmat az
anyatejjel szívunk magunkba, a görögöknél és rómaiaknál nagyon kevés* (* L. különösen Alfred Biese: Die Entwickelung des
Naturgefühls bei den Griechen und Römern, s ugyane szerző más e tárgyú
dolgozataiban. Továbbá Humboldt: Kosmos, Woermann: Geschichte der Malerei,
Laprade:Le sentiment de la nature avant le christianisme c. művekben.) nyomban fedezzük fel
s ezeket is csak oly időszakban, mikor a társadalmi viszonyok egyszerűsége
bomladozásnak indult. Theokritos, a pásztori élet első beható és igaz festője,
eleinte túlfinomult udvar költője volt. Kallimachos s az egész alexandriai
iskola egy műveltségében már nagyon előrehaladott korban fordult a
természethez. Ugyanezt látjuk Virgiliusnál, az augusztusi romlott légkör
betegénél és Catullusnál, a rómaiak egyetlen igazi lírikusánál. Oly költői
egyéniségek ezek, kiknek elég egészséges érzésük maradt, hogy a szellemi
fejlődés túlhajtásai ellen a természet összhangjában megnyugvást találjanak. A
többieknél a természet meleg átszellemítése helyett többnyire fagyos
allegorizálást találunk, mely, ha az akkori politeisztikus természetfelfogáshoz
képest többé-kevésbé önálló is és a költészet primitív, naiv korában mély
hittel párosul, a mi ízlésünktől már nagyon messze esik.
A középkor költőinél sem
leljük a természet iránti vonzalmat mai bensőségében. A troubadurok és
minnesängerek akárhányszor a természet köréből veszik színeiket és
hasonlataikat, de ezek többnyire csak élettelen dísz gyanánt övezik forrongó
indulataik rajzát. A zöld erdő, a széles hárs, a hideg kút, a vad tenger, a
hűvös reggel – ennyiben áll az ő leírásuk. Hasonlataik sem sokkal gazdagabbak:
a pajzs ragyog, mint a nap a tengerhabokon, vagy: egy nemes szívnek annyi az
erénye, mint ahány bimbó fesel májusban. Csak ritkán mutat a természet
részvétet az ember iránt: A „Chanson de Roland”-ban az egész természet búsul a
költő halálán. Egyénibb személyesítés van Orleansi Károly rondellájában: Az
időjárás levetette szélből, jégből és esőből álló köpenyét, helyette pedig
folyam, patak és pázsit új libériát, napsugarakból és bimbókból szőttet,
ezüstcseppekkel ékesítettet ölt magára. Rokonérzést ember és természet közt
tüntet fel következő Krisztus keresztre feszítését sirató dal: A fák nem tudnak
állni veszteg, a kősziklák megrepedeztek, a nap elveszté szép világát,
elnémulának a madárkák, a felhők jajsóhajba törtek, megroppanának ősi szirtek
stb.
De általában nyugodt
szemlélődés, nem pedig heves belemélyedés.
Petrarca, a
világfájdalom (nála acedia) első szószólója, a havasok első megmászója
hangoztatja először szenvedélyesen a természet szeretetét. Kivált latin
leveleiben* (* Buckhardt: Geschichte
der Renaissance. Petőfi-Könyvtár, XXI.) beszéli el, mint barangolt naphosszat erdőn,
mezőn, hegyen, völgyön, felkorbácsolt szívével nyugalmat keresve az emberek
elől!
Az emberek elől! A mai
természetszeretet abban a pillanatban született, melyben ember és természet
közt meghasonlás jött létre, midőn különbség fészkelődött közéjük, sőt
egymással szembe állottak. A boldogabb görögöknek és rómaiaknak nem kellett e
szakadást megérniök. Az állami élet pezsgő volta, a nyilvános élet örömei
lekötötték a közfigyelmet, míg a naiv hit és képzelet beérte avval, hogy a
természeti tüneményeket egyszerűen magasabb hatványú emberekül ismerte el és
szerette vagy rettegte. Később is a középkori népeknél az államalkotás és
szilárdítás harcai, a vallási küzdelmek annyira lefoglalták, hogy a külvilág,
az események színterének megfigyelésére nem maradt sem idő, sem hajlandóság. Az
ember állt akkor mindenhol a középpontban, ő volt az érdeklődés fő tárgya vagy
magában, vagy viszonyában embertársaihoz s annyira tudatában voltak
erejüknek, hatalmuknak, hogy ha a görögök
s rómaiak magukat a természethez mindenképpen méltóknak s vele egyenrangúaknak
tartották, a középkori keresztény nézet már-már az embernek felsőbbségét
hirdette s a természetet szóban-tettben mindinkább igája alá hajtani
törekedett.* (* Lotze Mikrokosmos III.) Ez az oka, hogy ők
róla majd mindig nyugodt, vidám, tárgyilagos hangon beszélnek, ezért állapodnak
meg a tünemények s tárgyak általános rajzainál, ezért irtóznak oly nagyon az
embermegnemhódította ún. vadregényes vidékektől. Így Homeros csak oly tájakat
ír le, melyek az embert uralják. Pl. Calypso szigete mint valami műkert tárul
elénk. Horatius kimondja rettegését az Alpok elől, Ovidius pedig a tengeri
vészek láttára jajokra fakad. A XVI. és XVII. századi úti leírásaiban, ahol
egyedül fordul elő említés a helyekről, csak a borzalom és szörnyűség tanyáinak
vannak feltüntetve. (L. Münster S. Cosmographeijában.*) (* Über die Entstehung und
Entwickelung des Gefühls für das Romantische in der Natur von Ludwig
Friedländer.)
Mindezek következménye az is, hogy a régiek költészetében az éposz éd dráma,
művészetükben pedig a szobrászat jutott uralomra, míg a középkoriak a
lovagiasság, vallásosság érzelmeit zengették lírai-epikai alakban s főképp az
építészetet művelték. Következménye továbbá, hogy a tájfestészet csak a XVII.
századtól fogva hódíthatott tért magának.
A mai természetszeretet
ébredésének okai már most könnyen érthetők. A természettől s a
természetességtől való eltérés oka a hozzávaló visszatérésnek. A paradicsom
boldogsága után csak annak elvesztével áhítozunk. Az idill mindig csak akkor
jelenik meg az irodalomban, ha a nemzetek költői geniusza már kimerült az
emberi élet különféle eléállításában, s abból a szükségből ered, hogy fáradt
képzeletünk s elménk egyszerű viszonyokon s műformákon újra felüdüljön. Akkor,
mikor a nagyvilági mesterkélt élettel, melyet XIV. Lajos hozott divatba, jól
kezdtek lakni az emberek, mikor a galans világfelfogás minden természetesre
sűrű leplet vetett, mikor a kétely aláásta a vallást, a fejlődő tudományok
szétboncolni kezdték a természeti tüneményeket, mikor az állam eszméjét
zsarnoki önkény porba alázta s magában a költészetben is szócsilingelés, hideg
bölcselkedés kapott lábra – akkor jelent meg lassankint egy új világfelfogás, a
szentimentális, mely teljes ellentétben az előbbivel, a naivval, az egyszerűséget,
az igazságot, a hitet nem bírta, hanem csak kereste. Érezték, hogy a nyomasztó
társadalmi viszonyok közt megfeledkeztek az örökké szép, változhatlan rendű
természetről, ez édes anyáról, ki mindannyiokat, bármily vétkesek is s
bármennyire meghasonlottak egymás közt, mindig szeretettel fogadja s megtért
fiúként hozzá visszasiettek. Csakhogy időközben roppant változáson mentek
keresztül. Nem voltak már azok a vidám, romlatlan, legföllebb vadszívű ifjak, mint
valaha. Az élet árja elzúgott fölöttük, tudatlan üdvöket elvesztették s e
tudatlanságot tudatosan semmi áron sem lehetett visszaszerezniök. Itt találjuk
kútforrását annak a bánatos hangnak, melyen a természetről szólnak. Innen van,
hogy a borús természethez vonzódnak leginkább, mely legjobban felel meg
elégedetlen, önmagával s a világgal harcban álló lelküknek.
Hogy éppen Angliában
fejezték ki a természet ez újonnan kelt szeretetét először s legerősebben,
természetes dolog. Itt a mesterkélt polgáriasultság s a nagyvilági bókok
mellett is a vadászat és testgyakorlat iránti hajlam, másrészt a politikai
érdekek falura viszik az embereket* (* Taine:
Angol irodalomtörténet), vagy pedig ott tartja őket pap, gazda létükre
foglalkozásuk, ahol aztán érintkezve a komor, csak ritkán kiderülő
természettel, illetve kivált a vizek, a tenger szabadító legétől, önmagukba
szállnak, felébred bennük az ösztön: a kezdetleges állapot, az egyszerűség, a
cicoma nélküli szépség – szóval a természet szeretete.
Első kifejezője volt
Thomson „Évszakai”-ban (1729). Mesterien adja különösen a tél rajzait,
földjének nedves éghajlatát. „Az ég köpenye el van tépve, a felhők
keresztül-kasul repkednek s a nap fénylő darabokban ragyog a rétre… Aztán
óriási homály nyeli el az erdőt. A ködös világban mogorván foly tova a folyam.
A pára elmossa a tárgyak alakjait s a pásztor mint valami óriás halad át a
mezőségen.” Holt tapasztalhattunk az eddigi költészetben ily beható
részletezést s ily találó színezést?! Csakhamar számtalan követője is akadt
főképp a németeknél, kiknek az érzelmesség mintegy jellemükben rejlik. Az
„Évszakok”-at szinte kinyilatkoztatásnak vették s utánozták bámulatos
egyhangúsággal. Támadtak napszakok, esti, reggeli, tavaszi, őszi, minden
időszakbeli költemények csodálatos szaporaságban. Ezek közül csak három költői
mű érdemel említést, melyekben tagadhatatlanul igaz érzés hullámzik, bár a
költészet s festészet határainak félszeg esztétikai elvek következtében való
összetévesztése által nem tisztán költői módon. Brockes (Irdisches Vergnügen in
Gott c. kötetében) elemzi a virág illatát, a kuruttyoló békákban gyönyörködik,
mert „mennél apróbb részleteiben vizsgálja a természetet, annál jobban csodálja
Isten hatalmát.” Haller ezt a – mint Bouterweck nevezi – fiziko-teologikus
természetköltészetet már nem műveli. „Alpes”-eiben ő is még tudós szemmel,
mintegy górcső alatt nézi a természeti tüneményeket, de már rámutat a szabad
hegyi levegő s a hegyi lakosok szabadságszeretete közti összefüggésre. Kleist a
tanítva-gyönyörködtetés elvével szakít, de Horatiusnak félremagyarázott út
pictura poesis elvéhez annál jobban ragaszkodik. Reá s kortársaira e
tekintetben igen káros hatással volt a nagy virágzásnak indult tájfestészet. A
régiek művészetének ez a mostohagyermeke nem pusztán a természet iránti mélyebb
érdeklődés hiánya miatt nem fejlődhetett, hanem mert nem tudták megszerezni a
technikai készültséget, mely legyőzi a lég- és vonaltávlat nehézségeit. A
hollandi Van Eyknél (a fiatalabbnál) a táj már egyenrangú lett a rajta jelzett
eseménnyel, tanítványa Antonello di Messinánál már háttérbe szorulnak az
emberek. Tizian csakhamar színt s életet hoz a táj rajzaiba is. Kivált Péter
vértanú halálát tárgyaló festményében az erdei fák s lomb alakja, a derengő
fény megkapó „hangulat2-ot keltett a szemlélőben. Claude Lorrain és Poussin a mitikus
vagy történeti tárgyat egészen alárendeli a rendesen vidám, egyszerű természeti
tájnak. Ruisdael Jakab és Salvator Rosa nagyszerű hegyi részleteket,
zuhatagokat, zord tengerpartokat tüntetnek már fel, míg Aart van der Neer
holdvilágos vidéket ábrázol a legkülönfélébb változatokban. Így lassankint
mindinkább belemélyedtek a természetnek benső életébe, tanulmányozni kezdték a
tájnak a világítástól, az időtől és évszakoktól függő alakulásait s nemsokára
önálló s magas polcra emelték a tájfestészetet. Emeléséhez hozzájárult nagy
mértékben a természettudományok fejlődése s a közlekedési vállalatok által
szélesbülő tájismeret. (L. Camoéns beható leírásait a tengeri örvényekről,
viharokról.) Így aztán a költők is feladatuknak tartották a természet külső alakjának
mennél hívebb, a tárgyak elrendezésének mennél festőibb feltüntetését. Kleist
is e szempontból tárja elénk „Frühling”-jében a falusi lakot: Az udvarban tó
terül el, melyben az ég tükröződik. A tyúk felborzolt tollakkal áll a parton,
híva a vízben bukdácsoló pelyheseit. Hosszúnyakú libák magasan kiterpesztett
szárnyakkal elűzik a bozontos kutyát… és így a többi jelzők: sárga hajú
gyerekek, sötét odúban leskelődő fehér nyulacska, mely veres szemeit forgatja
stb. mind arra mutat, hogy ha a költő ösztönszerűleg minden tárgyba mozgást,
másra való vonatkozást iparkodott is belevinni (s ezáltal gyakran sikerült
genre-képeket ad), mégis nem a költői, hanem a festői hatásra fektetett súlyt.
Kleist mindazáltal magasan kiemelkedik festőtársai közül, mert mindenkor
érezzük, hogy a külső jelenségeket nemcsak szemmel, hanem szívvel is nézi. De e
szívet nem tiszta öröm tölti bel, midőn
a természethez közeledik. Fájdalommal vegyes derültség vesz rajta erőt s e
borongó szemüveg az, melyen nemcsak ő tekint keresztül, hanem az utána
következők serege is. Az Uzok, Gessnerek ezen irodalmi típusának összes fény-
és árnyoldalait magában egyesíti Matthisson. Világosan mutatja őket „Der
Genfersee” című költeménye. Mint Haller követője s Rousseau előfutára
magasztalja a hegyeket, melyek csúcsához a sas felszárnyal, amelyek tetejéről a
fellegek dühöngő folyamokat gördítenek alá, s amelyekre édes borzalomtól
megkapatva ballag a jövevény kedvese karján. Mindjárt e költői kitörés után
azonban kötelességének véli, hogy a svájciak életéről értekezést tartson; majd
elrepül Grönlandtól Tahiti hullámaihoz, de mindenhol száműzve érezné magát.
Hozzájárul e hamis irányhoz a leírás halmozása, a színek szétfolyó volta. Ezért
ezek a maguk idejében annyira dicsőített költemények nem is tesznek ránk más hatást,
mint régi elfakult fresko-képek.
Általában ez a – hogy
úgy mondjuk – világosszürke érzelemhullámzás jellemzi e kornak, a XVIII.
századnak természetfelfogását. A borús jelenségek iránti vágyat növelték Young
„Éjszakái” s midőn aztán 1865-ben Macpherson „Ossian”-ja megjelent s az őskelta
bárdnak tulajdonított költemények által az északi rideg, sötét vidék, a
sejtelmes érzések, a csak érintett, de megkapó természeti hasonlatok, az
elmosódó körvonalak mintegy szentesítést nyertek – általános lőn a sóvárgás:
keressünk vigasztalást a természet szomorú, méla tüneményeinél!
Ezt az irányát
megtartotta, de tartalomban s erőben bővült a természetfelfogás egy embernél,
kinek szívében tetőfokra hágott a társadalom romlottságán való elkeseredés.
Rousseau volt ez, az előbbi lakáj és órás. Neki a természet csak ott szép, hova
emberi önzés és önhittség fertőztetőleg nem hatolt. „Úgy látszik”, mondja
Júliája, „hogy bájait el akarja rejteni az emberek elől, kik nem értik s csak
megrontására törnek. Ezért terjeszti ki legelragadóbb varázsát a hegyek
csúcsaira, erdők mélyére s lakatlan szigetekre.” Leghatalmasabban a természet
vad, zordon jelenetei vonzották. „Zuhatagokat, sziklatetőket, sötét erdőket s
rémes örvényeket akarok magam körül látni!” kiáltja Confessionsjaiban. Ő sokkal
határozottabban s hatásosabban mutatott a romantikus alpesekre, mint Haller, ki
csak a völgyek szépségeit magasztalta. Szerinte a komor, magányos hegyi vidék a
leggazdagabb élvezetek forrása. Egyúttal útját egyengette a természetszeretet egy
új kifejezési módjának: az ún. szubjektív természetfelfogásnak. Ez a
természetnek lelket tulajdonít, melynek az emberi lélek csak egy része, vagy
mellyel legalább nagyon rokon. Eszerint az ember azt hiszi, hogy érti a
természet nyelvét s annak végtelenül váltakozó állapotaiban s jelenségeiben a
saját benső életének hallgatag
tükörképeit pillantja meg.* (* Hettner Literaturgesch.
d. 18. Jh. L. erről bővebben L. Friedländer: Über die Entstehung und
Entwicklung des Gefühls für das Romantische in der Natur.) Meg fogjuk látni,
hogy a természetfestésnek ez a formája, melyet Rousseau lánglelke mindvégig
alkalmazott, mai napig is, mint legköltőibb, uralkodó a költészetben. Még
jobban kiszélesítette ez irányt Chataubriand és St. Pierre, az indiai tengert s
Amerika őserdőit választván elbeszéléseik színteréül. A színtéren azonban itt
ne értsük, mint Homerosnál: a helyet, hol a cselekvés lefolyik: maga a vidék
minden részével a főszereplő, kivel a személyek bajaikat közlik, hogy tőle
tanácsot, vigaszt nyerjenek.
De bármi fényes
szavakban nyilatkozik is mindezeknél a természet iránti részvét, ez érzés
mégsem volt egészen tiszta. Megérzett rajta, hogy elmélkedés útján jött létre.
Kifejezői önmaguknak ellenére a szalon emberei maradnak s míg „a vad élet
gyönyöreiről álmodoznak, rázogatják magukról a hajport, melyet a fodrász
ruhájukon hagyott”.* (* Taine: Angol
irodalomtörténet)
Természetimádásuk híjával volt a természet megértésének. Hazugok jajaik,
melyeket a művelt társadalom elfajulása fölött hangoztatnak, hazug a gyűlölet,
mellyel az emberek iránt viseltetnek, utópiák az eszközök, melyekhez az
emberiség gyógyítása érdekében folyamodtak. Ezért a természet, úgy ahogy náluk
előfordul, nem egyéb – ritka kivétellel -, mint „ballettszerű lomtár”. Folyton
előrántják belőle a virágos, sziklás,
tói, erdői részletekkel bemázolt színfalakat s a nagyközönséget, melynek
lelkében szintén forrt az elégedetlenség, a feszes társadalmi viszonyoknak
undora, meg is kápráztatják, de a figyelmes szemlélő látja az affektációt, a
hatásvadászatot s bár némelykor megragadva vagy meglepve, de csak ritkán hagyja
el meghatva e festett világot.
Elemi erővel, őszinte
hitből s minden tirádától menten Burns, a skót földmíves, a boldogtalan, sorsa
s a művelt társadalom ellen fellázadt demokrata hangoztatja először a természet
szeretetét. Ő ösztönszerűleg a népköltészet után indul, mely sohasem szakította
el a kapcsot ember és természet között s különbséget ember és természet között
sohasem tett. Tavaszi séta közben igaz rokonszenvtől indíttatva letér az útról,
hogy ne zavarja a madarak dalát, a fehér galagonya-ághoz nem nyúl, mert
restelli bántani, s elérzékenyül egy sebesült bárány láttára, egy egér fölött,
melynek fészkét feldúlta ekéjével. A panteisztikus világfelfogás, mely azt
hiszi, hogy a természet összes lényeit s tárgyait egy szellem hatja át, nem
pedig azt, mit a politeiszmus, hogy az egyes tüneményeket különböző
megkristályosodott alakú s jellemű emberféle lények lakják, vele vonul be
diadallal az európai irodalomba.
Belőle indul ki az angol
romantikus iskola, mely teljesen az ő világnézetét vallja s a természet ilyetén
dicsőítését tűzi ki feladatául. Az ún. tóiskola költői szintén azt a
meggyőződést hirdetik, hogy az emberek a városi élet zavarai közt
megfeledkeztek a természetről s elvesztették az egyszerű s egészséges
benyomások iránti fogékonyságot. Ezért szembeállítják a korukbeli léhaságot a
természet ölén élők jellemességével, a természet szépségeit magasztalják, hogy
kitűnjék a műveltségi viszonyok rútsága, ferdesége, életet lehelnek a
természeti jelenségekbe, hogy kitessék a különbség ezek rendíthetetlen ereje s
a társadalmi élet petyhüdtsége közt. Wordsworthot „a zuhogó vízesés kápráztatja
mint valami szenvedély, a magas szikla, a mély sötét erdő őt szerelemre,
magánkívül ragadja”. Ő azonban nem volt annyira természetes, mint Burns, csak
az akart lenni. Ez okból igen gyakran túl józan, laposan bölcselkedő s
nélkülözvén a költői kedélyt, természetköltészete legtöbbször kirívóan
célzatos. Coleridge, ki a panteista Spinozához járt iskolába, már erősebb
képzeletű s igazabb érzésű, s a természetet, kivált a tengert, gazdag
bölcseleti eszmékkel kapcsolatban tünteti fel, míg Southey, bár szétfolyó
képekben, a keleti vidék összes Pazar fényét átülteti az angol költészetbe s
először értékesíti a tudósok által ez időben, William Jones által Angliában és
Schlegel Frigyes által Németországban fölfedezett indiai irodalmat, mely felé
ugyancsak a természet iránt felébredt érdek téríté a közfigyelmet. Az indus hit
szerint az isteni Brahma minden egyes lényt áthat s ezért mindegyiknek magában
s a másikhoz viszonyítva megvan az értéke s jelentősége. Ez a felfogás
kútforrása annak a természetszeretetnek, mely minden költői munkájokban, még az
ennek kifejezésére legkevésbé alkalmas drámában is élénken, gyakran nagyon is
széles terjedelemben nyilatkozik. S mivel a nyugat-európai irodalomban
felébredt természetszeretet önkényt ezen felfogáshoz mint hozzá legrokonabbhoz
fordult s belőle szívta erősítő táplálékát, kissé meg kell állapodnunk ennek
nyilvánulásainál. Kivált a nagy indus epikai költemények telve vannak e részvét
hangjaival. Midőn Damajanti az erdőben bolyongva keresi az elveszett Nalast s
látja felnyúlni az óriás hegyet, kérdi tőle: Ó, te boldog hegy, te örömtől
harmatos, te égbolthoz hasonló, te a világ támasza… mért nem vigasztalsz engem
mint leányodat, megmondván hol a férjem. Ugyanígy fordul az Asoka fához s kéri,
hogy vegye el róla a bánatot. Így a Ramayanában is. Midőn Ráma száműzi magát s
neje, Sita társaságában szertebarangol, ily felkiáltásba tör ki: Látod a
hegyet, mely teljességében egy óriási, szerelmi mámortól kábult elefánthoz
hasonlít? Látod a kristályhabú folyamot, vereses lotusfátyla alatt sikamló
hattyúival? Látod a piros ludat, mely vidám énekével reggeli üdvözletét zengeni
száll fel az éghez? S egészen mint modern, várost megunta ember fejezi be
szavait: Nemde, kedvesem, e folyam, e hegy dúsan kárpótol bennünket az
odahagyott gazdag városokért?! Hogyan tehetnők fel Homeros egy hőséről, hogy
ilyen áron le tudna mondani elveszett országáról?! De még kevésbé tudjuk elképzelni
Euripides egy hősnőjéről, hogy oly módon akarjam maradásra bírni távozó
kedvesét, mint Sakuntala: Nézd csak az erdőt, mely tőled búcsúzni készül, az
antilope leejti falatját, a páva felhagy a tánccal, azt hihetné az ember, hogy
a folyandár bánatában hullatja földre
elfakult virágait!” Ugyancsak Sakuntala „a kert fái iránt testvéri szeretetet
érez.”
A Sakuntala költőjének,
Kalidasának kivált lírai költeményeiben találjuk mély természetszeretete
jeleit. Ezek közül a „Meghaduta” (a felhőposta) vált mintaszerűvé a természet
érzékítésére. Ebben egy, felesége oldala mellől száműzött Jakscha (a kincsek
istenének szolgája) távollétének nyolcadik havában, az esőzés idejének
beálltakor meglát egy felhőt, mely hazája felé vonul s kéri, hogy vigyen
gyászoló nejének hírt róla és vigasztalást. Leírja az utat, melyen haladnia
kell s aztán folytatja: „Ott meg fogod látni te, kinek útját semmi sem
akadályozza, feleségemet, mint számolja a napokat, mint ringatja magát
hűségesen a viszontlátás reményében. Mert valamint naplementekor bezárul a
lotusvirág gyenge kelyhe, úgy szorul el a válás alkalmával a nőknek virághoz
hasonló keble.” A tó fölött halom emelkedik, melyről a felhő betekinthet a ház
bensejébe. Talán alszik kedvese: „keltsd föl akkor szendergéséből nedves, hűvös
leheleteddel, mely üdíti őt s fölfrissíti mint valami hervadt virágbokrétát. S
ha aztán az ablak felé pillant, melyen aranyos villámaid vakítanak, akkor
fordulj hozzá komoly, dörgő szavakkal.” S most meghagyja neki, hogy mit
szóljon: „Hogy őt távol kedvesétől emészti a fájdalom, hogy ez ne nyomassa el
magát a bánattól, mert a szerencse emelkedik s alászáll mint a kerék.” Így
eseng a felhőhöz s bízik benne, hogy kérelmét nem hagyja teljesítetlenül. Hála
fejében aztán kívánja neki, hogy „hű nődtől, a villámtól, mostoha végzet ne
tépjen el soha!” Hasonló Kalidasának Ritusanhárájában (Évszakok) az esőzés
leírása: A vad folyamok mint csapodár leányok szerelmet lihegve ragadják meg a
parti fákat… a fuvalom mint valami táncos lebeg a virágos fákon s leszórja
lábaival a hímport.
Igaz ugyan, hogy mind e
leírásban a körvonalak szétfolyók, az előadás áradozó, a hasonlatok gyakran
túlzottak s a természet, úgy ahogy, itt elénk lép, híján van az erőnek, olyan,
mintha maga is az illattól, a hőségtől eltikkasztva álomszerű életet folytatna,
melynek hatása alatt ember és állat, növény és kő a végtelen gyönyör s a
végtelen csüggedés végletei közt ingadozik, de éppen ez a határozatlanság, e
kéjes tengélet volt az, mely a költőknek a valóságtól elfásult lelkét megkapta,
megállapodott alakokhoz szokott képzeletüket meghatotta s szívüket szintén ilyen átolvadó, szinte
beteges vonzalomra bírta a természet iránt.
Csakhamar Moore e
befolyások alatt leíró ódákat ír a Bermuda-szigetekről, regényes történet
keretében feltünteti Perzsia s India tájképeit, de azért erős hangon magasztalja
hazáját, a zöld Erint s a természet jelenségeihez fűzi szerelmének
nyilatkozásait. Keats menekülni akarván az angol nyirkos éghajlat alól,
Görögország bájairól ábrándozik. Mindezeket túlharsogja azonban két költő, kik
mindketten főrangú származásúak, szenvedélyességök s igazságszeretetök
következtében a legvégletesebb ellentétbe kerültek a feslett előkelő világgal s
a társadalmat megfertőztető erkölcstelenséggel s vallástalansággal. Shelley és
Byron a természethez fordultak s benne megtalálták, mit ott hiába kerestek: az
őszinteséget, a szeretetet, a hitet. Míg azonban Shelley az egész természetet
átöleli, míg neki a sziklák, felhők, rétek úgy mint a csillagok, melyeket a
közönséges szem érzéketlen s tehetetlen dolgoknak tart, élő, lelkes lények,
melyek üdülést adnak az emberi érintkezés után s abstractióra hajló lelke a
világegyetem, a kosmos szépségeiben addig Byron kivált a természet romboló,
borzalmas tüneményeiben kéjeleg, a zúgó tengerárban, az égre meredő havasokban,
az üvöltő szélvészben, amelyek leginkább felelnek meg az ő zaklatott,
elkeseredett lelkének. Rousseaunak költői szószólója ő, midőn azt mondja: A
nagy hegyek az én érzéseim; vagy midőn világnézetét e paradoxonban hirdeti; Nem
az a magány, ha az ember a sziklákon ül, hullámok fölött mereng, járatlan
erdőkben barangol, zuhatagokba s hegyszakadékokba letekint; ez a természettel
való társalgás csupán, de az, ha a zsivajgó tömeg közt jár, senkitől meg nem értve,
senkitől sem szeretve. Összeforrását a természettel leghívebben e mondása
fejezi ki: Hegyek, égbolt, hullámok egy rész az én lényemből s én is azoknak
egy része vagyok. Hasonlóképpen Shelley: A láthatatlan ázalagok,melyek az äther
legkönnyebb porszemében laknak, éreznek, élnek s gondolkodnak mint az ember,
hajlamuk s ellenségeskedésük nálok is törvényt, szokást teremt. Máskor a
növényeket, állatokat testvéreinek nevezi s a hajnal mosolygását a legszebb
szűzénél bájosabbnak tartja, a tenger rivalgó örömét diadalmasabbnak bármely
győzőénél. De már észrevesszük a két költő közti ellentétet; Shelley nem
fegyverül használja a természetet, mint Byron, hogy ezt magasztalván az
embereket ostorozza, hanem – akárcsak Assisi Ferenc – koboz gyanánt, melyen
általános világszeretetét pengeti.* (* Brandes:
Der Naturalismus in England. Petőfi-Könyvtár XXI.) Mért volt Byron mégis
nagyobb hatással a természetköltészetre is, érthető: az erőszakos zuhatag
jobban igézi meg az embert, mint a hatalmasan, méltóságosan hömpölygő folyam.
A német romantikusok
természetfelfogása más irányú. Ők szintén szabadulni akartak koruk lapos
racionalismusától, a prózai külvilág nyomásától s ezért abba a végletbe mentek,
hogy egészen elhagyják a valóságot, s plasztikus körvonalakat. A természetet
csak akkor szeretik, ha határozatlanok, ködösek a tüneményei, azok, amelyek
egyszersmind hasznosak lehetnek az embernek, híjával vannak szerintök minden
költőiségnek. Így aztán nélkülözzük is költeményeikben azt az erős, hogy úgy
mondjam szénaillatot, mely az angolokéiból mindig megcsap, nem érezzük azt a
friss áramlatot, mely onnan mindig felénk terjed – ők is folyton a természetnél
időznek, de rendesen éjjeli tüneményeinél mint Novalis, ki ritmikus prózában
himnusokat ír az éjhez, vagy legfölebb holdvilágnál merengjenek el rajta, mint
Tieck és társai. Aztán a mód is az angolokétól merőben elütő, túlzottan
szubjektív. Az ént teljesen föléje helyezik a külvilágnak, ez annak alattvalója
s kényszeredett játékszere.* (* Hettner: Die romantische
Schule)
Így aztán természetköltészetökben tisztán zenei hangulatok keltésére törekednek
(mert minden határozott érzést vagy gondolatot megvetnek), szeszélyökben a
realis természet minden korlátján átugranak (mihelyt ragaszkodnának hozzájok,
rögtön prózaiakká süllyednének!) s a vidékeket alaktalan, légies szellemekkel
népesítik be (hiszen a természetben igazán élő lényeknek szintén vannak
szükségleteik, - hogy lehetne őket költői lélekkel felruházni?!).
Ma csak mosolyogva
hallgathatunk ily ömlengésekre, minőkkel Tieck „Mondscheinlied”-jében
találkozunk! A hold csillámló lángjai, bokrok, melyek komolyan összedugdossák
csillogó fejeiket, hullámok, melyek a teli hold arcát görgetik, szellemek,
melyek a holdfény habjain táncolnak, éji virágok, melyek csendülve nyílnak meg,
csalogány, melynek hangjai vakító világos sugarakként ömlenek alá!!?
Az angol naturalizmus
hatása mutatkozik Lamartine költészetén. Kivált a vegetatív élet van nála
gyakran igen találóan átszellemítve, de általában Ossian „ködös, homályos
énekei”-re emlékeztet képeinek szétfolyó arányaival s a természeti
jelenségekkel párhuzamban kifejtett érzéseinek tárgytalanságával. Így „Magány”
c. elégiájában közönnyel nézi a tovavonuló folyamatot, a fáradt tavat, mely
elaludni engedte hullámait, nem törődik vele, akár kél, akár száll a nap, akár
kék ruhába, akár fellegekbe öltözik, mert mindenkor csak azt érzi, hogy állandó
boldogság nem adatott. Csak a költemény végén emelkedik fel; bár elragadná őt
is a fergeteg, mint a körülte heverő levéltetemeket.
Frissebb, elevenebb s
igazabb a chansonier Béranger. Nagyobb tért éppen a genre-ra hajló tehetségénél
fogva nem enged a természetnek, de ahol előfordul, plasztikus képekben
domborodik ki, melyek mindig elárulják, hogy gyönyörrel időz jelenségeinél. „Ó
nyári éj”, kiált fel „A lidércztüzek”-ben, „ó kék égbolt, ó rétek zöldje s te
csendes völgy! Mit tőlem elrabolt az élet, ti dúsan kárpótoltok érte!” Színben,
motívumban leggazdagabb, de dagályos, túlzott, bár gyakran nagyon finom ecsetű
Victor Hugó, ki „Orientales”-jeiben a keleti költészet kápráztató, buja fényét
egyesíti a francia szellem bőbeszédű ürességével, de másrészről, kivált a „Voix
de crepuscule”-jeiben a leggyengébb, leheletszerű természeti hangulatokban
remekel.
Ilyen módon jött létre a
modern természetfelfogás mint tökéletes ellenlábasa a réginek, bármily egyes
árnyalatokban jelenik is meg. Az antropomorfisztikus természetfeltüntetés helyt
adott az antropopatikusnak. Az opportunitás elve, mely szerint a tüneményeknek
csak annyiban van értékük, amennyiben az ember felderítésére szolgálnak,
megszűnik. A természet többé nem puszta környék, mely az ember testi állapotára
hat. Belemerülnek a természet beléletébe s az általános vonások helyett mennél
részletesebb rajzokat adnak. Thomsonnál és utánzóinál a régi nyugodtan szemlélő
mitologikus természetfelfogás szentimentálissá lesz, de aprólékoskodó, didaktikus,
nagyon is idillikus, gyakran tettetett. Rousseau szubjektív-patetikussá teszi,
Wordsworthnál és követőinél realisztikusabb színeket nyer, de túl józan, kirívó
szándékosságú, s a természetnek inkább csinos és kedves, mintsem fenséges,
regényes tüneményeinél állapodik meg, a többi naturalistánál szerelmi,
elmélkedő s hazafias elemekkel gazdagodik, míg Shelleynél és Byronnál erejének
tetőfokát éri; amannak a mindenségét átölelő rapszodikus
természetbálványozásában, ennek teljesen átolvadó ditirambikus természetszerelmében.
A természet
szerepeltetésének művészi módjában mindezeket felülmúlja a centrális költő
Goethe. Ő okulva Lessingnek 1766. megjelent, a költészet és festészet határait
élesen s örökérvényűen szabályozó Laokoonján, tanulmányozva a Percy s Herder
felfedezte népköltészetet, melyhez ugyancsak a természetet kereső áramlat vitte
az elméket, meg tudta védeni költészetét a botlásoktól, melyekbe előzői s
kortársai éppen a túlhajtott természetszeretetet, illetőleg annak fitogtatása
következtében beleestek.
Felszabadítva magát a
Wertherjében nyilatkozott beteges, de Rousseauénál igazabb természetszeretet
alól, költészetében érzéseit majd természeti képek keretében, vagy pedig a
természetnek az emberre való hatását adja tudtul. „Harzreise im Winter”, „Über
allen Gipfeln ist Ruh”, „Mailied” c. költeményei örök példái a szubjektív, de
mértéket tartó természetszeretetnek. Nála a természetfelfogás igazi metafizikai
panteizmusa van kifejezve, a german miszticizmus és görög politeizmus magasabb
szülötteképpen. Mesterének vallja Goethét Heine, ki, mint soha dalköltő eddig,
együtt érez minden virággal, bele tud hatolni képzeletével minden táj
sajátságaiba akár az északi tenger, akár a Ganges mossa azt. Költészete éppen
ezért ragyog, bár egyes romantikus foltoktól érintve, oly átható, megbűvölő
fényben. Melléje sorakozik Lenau a zúgó, borongó nádas szerencsétlen lelkű
költője s Freiligrath az őserdő, a sivatag tüneményeinek mesteri leírója, s így
előttünk állanak főbb vonásaikban azok a költők, kik a modern természetköltészetet
megkezdték, elfogadtatták s korunk költészetében uralkodóvá tették.
Forrás:
Petőfi-Könyvtár - Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán
XXI.
füzet, I. fejezet –Bp., 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése