Petőfi
természetszeretete
Valamennyien érezzük a
természet hatását lelkiállapotunkra s érzékeinkre. A tél végtelen havazása és
hidege bánt, az ősz borúja búsít s untat, a tavasz bimbózása örömre kelt s a
nyár heve gyújt és bágyaszt. Fergeteg dühöngése érezteti velünk gyengeségünket
s feszíti idegeinket, kies völgy illata a legsivárabb szívben is megrezegtet
egy érző húrt. Mennyivel élesebb e hatás ott, hol ezek a külső tünemények nem
állandók, hol az évszakok folytonos változása foglalkoztatja úgy az érzékeket,
mint a képzeletet, hol az égalji viszonyok folytonos nyomással vannak
szervezetükre s ezt elfásulni, vagy elrenyhülni nem engedik. A külvilág e
színfordulatainak azonban túlságos jelentőséget ne tulajdonítsunk.* (* Dr. August Koberstein: „Über das gemütliche
Naturgefühl der Deutschen” c. értekezésében a németek természetszeretetének
okát csak ebben látja.)
A természet szeretetéhez mindig
a benső nyugtalanság, az önmagával s a világgal való meghasonlás viszi a
kultúrembert. De az ily módon létrejött vonzalmat a külső jelenségek ellentéte,
cseréje bensőbbé teszi. Mert a megszokás, az egyhangúság a legcsodálatosabb
dolgoknak is letörli hímporát. Hiszen ismeretes és könnyen magyarázható az a
paradoxon, hogy a déli vidék lakosai éppenséggel nem törődnek az „ő örökké
mosolygó egükkel”. Ez volt egyik oka annak, hogy a rómaiak s görögök
költészetében oly kevéssé olvad össze az ember a természettel, hogy keleten a
legbujább természeti tünemények közt, ezek csak a költészet cifrasága gyanánt
szerepelnek, nem úgy, mint északon, a tavaszt, zöld helyet s kék eget csak
meg-megszakítva mutató vidéken. A tájfestészet is azért fejlődött északi
mestereknél, kik a hosszú téli napokra mintegy valami virulást akartak
megmenteni a rövid tavaszból. Amott egymás mellett, egyszerre fogadják a
benyomásokat s ezért könnyen elmosódni is hagyják, itt egymás után jönnek létre
s azért jobban becsülik meg s idejök van arra, hogy a lélekben határozott
vonásokat teremtsenek.
A mi éghajlatunk s természetünk
kiválóan alkalmas ezen rokonszenv ébrentartására, mert az ellentétes
változatosság magukon az évszakokon belül is igen gazdag. A tél gyakran esős
őszi napokkal, a tavaszi szellő havas fergetegekkel, az ősz tikkasztó nyári napokkal
váltakozik s maga a föld külső alakja legkülönbözőbb, gyakorta egymás mellett
feltűnő összevisszaságban homokbuckás síkokat, sűrű erdőket, hempelygő folyókat
s hatalmas hegyláncokat mutat. Kivált a tavasz rövidsége kelt bennünk sóvár
vágyat utána, úgy mint Indiában a hosszú esőzés mámorrá fokozza a nyár
elérkezésén való örömet.
Csak egy elem hiányzik, ami
különben csodálatosan bő kincsű természetünkből. Ez a tenger a maga
szabadságával, végtelenségével, melynek az északi költészet legmegragadóbb
termékeit köszöni.
Elsősorban e körülmények jönnek
tekintetbe, midőn Petőfiről, a természet költőjéről akarunk szólani. Már
gyermek- és ifjúkori viszonyai beléolták a hozzá való vonzódást. A Kunság
vidékén született, a Duna-Tisza-köz azon részen, hol a nomád, a természetihez
közelebb álló népélet nyomai máig is észrevehetők. A tatárfajú Kunság fiaival
nőtt fel s mintegy öntudatlanul belopózott lelkébe a lovas nép heves
fogékonysága és korlátlansági vágya. Megnyíló szemének első képei a szabad
mező, a végtelen róna délibábjával, szőke folyamával, gazdag erdőivel, lankás
dombjaival. Egész ifjúságát barangolva tölté, bejárva az országot egyik végétől
a másikig s nyomorában más öröme nem lehetett, mint a ragyogó tavasz, a dús
ősz, másnak nem panaszolhatta bajait, mint a fáknak s az úti madárnak, másban,
mint a vándor felhőben, a hazátlan szellőben nem láthatta éltének hasonmásait.
Rendkívül érzékeny képzelete s éles megfigyelése, mint a bromezüstlap a fényt,
a nyert benyomásokat felfogta s megőrizte lelkében úgy, hogy később a
szerkesztőségi rideg szobából mintegy Fortunatus köpenyével egy pillanat alatt
ott lehetett széles ez országon, ahova kívánkozott.
Ne feledjük, hogy költői
tehetsége mely talajból szítta első erejét. A népköltészet, kivált a népdal
volt az első forrás, melyből teremtő géniusza éltető italát merítette.
Jártában, keltében az egyszerű kebel naiv természetszeretete csengett fülébe,
mely mint a gyermeki képzelet egyáltalán, ember, állat, növény, csillag közt
nem tud különbséget tenni s mindannyit egyenlően érzéssel, élettel, bár csak
általános vonásokban ruházza fel. Innen szíván táplálékát, önként következik,
hogy mihelyt felkelt benne a tanulás vágya, ösztönszerűleg oly költőkhöz nyúlt,
kik a természet evangéliumát, az ő lelkének is szent, bár még zavaros hitét
hirdették. Látjuk, hogy ifjúkori költeményei között van fordítás Matthissonból,
Claudiusból. Később kedves költői lettek Burns, Moore, Shelley s kétségtelen,
hogy Byron, Heine és Lenau természet-költészete ellenállhatatlan hatást tett
reá. Azt is észrevehetjük, mily nagyra becsüli Ossiant, a komor északi
természet költőjét. Ha még mind e tényező nem avatja vala fel a természet
dalnokává, megtette volna kora társadalmának felfogása s iránya. Akkor a
természetért való rajongás már egész divattá vált. Hegyek megmászása, az utazás
egész sporttá fejlődött, a déli és keleti vidék, különösen Olaszország
magasztalása általános lett, a tenger csodálata, a mindinkább fejlődő közlekedő
eszközök következtében minden szívet eltöltött. Petőfi is már ifjúkorában
bevallja, hogy „csavargónak születtem én” s később is, mihelyt szerit ejtheti,
utazni megy. „Volt a világon” – írja leveleiben – „egy segédszerkesztő, ki
díszes hivatalába beleunván, utazni ment, faluról-falura, városból-városba”,
akárcsak mint nagy költőtársa, Byron Harald lovag képében az egész kontinensen.
Egyáltalán, ha tartózkodási helyeit figyelemmel kísérjük, kiérezzük, hogy volt
valami lelkében abból az ősi nomád hajlamból, mely a maga féktelen
szabadságvágyában s tudattalan természetszeretetében a legnyugalmasabb otthont
feláldozta, csakhogy kénye-kedve szerint elkalandozhasson, a természetben
gyönyörködhessék úgy, mint Byron, ki valóságos sportúszó volt imádott tengerében,
mint Shelley, ki órahosszat ringatózott csónakában. Hiszen még a harci zaj közepette is egyszerre lágy hangulat
fogja el, mikor „pacsirtaszót hall megint”.
Magában a magyar költészetben
is éreznie kellett ez új szellem szárnycsapásait. Nagy kedvelője volt
Csokonainak, de kivált Vörösmartyt pályája kezdetén nagyon tisztelte s bár
később elszakadt tőle, a vele való beható foglalkozás nyomait költészetéből ki
nem törölhette. Ezeknél világosabban hatott rá Vajda Péter, ki prózában írt
költeményeiben leglelkesebb dicsérője a természet, különösen a keleti természet
szépségeinek. Petőfi költeményt is ír halálára, melyben őt a természet, mint
leghívebb fiát siratja. Mindezen felül ismerhette a nálunk is leginkább Markó
ideális Markó ideális képeivel virulásnak indult tájfestészetet s így születés,
tehetség, életviszonyok, éghajlat, korhangulat, tanulmány hozzájárult, hogy ő
lett a mi első költőnk, aki a bálványozásig szerette a természetet, s ennek reá
való hatását minduntalan elénk tárja. Nincsen költeménye, alig van versszaka,
hol legalább valami képben ezt el nem árulná. Minden érzése és gondolata
önkéntelenül a természet ruhájában iparkodik megjelenni, amely öntudatlan
tapintata szerint a legdíszesebb, legnemesebb.
Akárhányszor találunk is nála
afféle nyilatkozatokat, mondhatnók szerelmi vallomásokat. „Oh természet, oh
dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled”, kiált fel elragadtatva.
Midőn elhagyja a várost, „azt a holt életet”, áldja sorsát, mely őt a természet
ölébe tette, hol szép, harmatos fűvel, lágy rózsalevelekkel köti be sebeit. „A
természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal” – írja levelében -,
„kinek semmi titka sincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást és azért
vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zugását, a
szellő susogását és a fergeteg üvöltését – különösen a falevelek zörgését.
Leülök egy magános fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint
suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomba meghuzza a képzelet
harangját s leharangozza az égből az angyalokat szivembe, e kis kápolnába!”
Már eleve is gondolható, ha már
prózában ily lelkesedésre fakad, mennyire még magukban a természetfestő
költeményekben!
Ilyen a természetnek általános
hatása Petőfire. De mint minden igazi lírai költő nem az általánosra, hanem az
egyesre szegzi szívesebben tekintetét, nem az egész természetben mulat
képzeletével, hanem egyes részeiben, melyeket könnyebben elevenít meg s magához
jobban tud viszonyba helyezni.
Teljesen aláveti magát a külső
tünemények köztudatú felfogásának s nem iparkodik ez önként fejlődött egyéni
vonások szeszélyes felforgatásával hatni, - de látni fogjuk, hogy annál
gazdagabb színekkel árasztja el ezeket úgy, hogy a régi képek is úgy jelennek
meg, mintha csak most keletkeztek volna.
A természet összes részei közül
a lírikust a növényvilág érinti mindig leghevesebben. Az a, csak* (*„Die Pflanze hat nicht einen Mund, sie
ist ganz Mund”, mondja herder /Ideen z. Phil. d. G. d. M.)
érzésnek látszó élet, mely legfeljebb illatban tud kifejeződni, az a sok gazdag
erős szín, az a sok csodálatos köralak, az a gyors, mintegy szenvedélyes
fejlődés s a hangtalan hamaros vég, szemben a csak ösztöneinek élő, rideg
alakokban mozgó, féktelen állatvilággal s a máris elhalt s élethiányuk miatt
költőietlen kövekkel: ellenállhatatlan varázst rejt s könnyen tévútra is vezeti
– mint a német romantikusok mutatták – a költőt. Petőfi is legszívesebben a
természet e lényein jártatja szemeit. Virágok, szép virágaim, be kedvesek
vagytok nekem! – szólítja meg őket s aztán okát is iparkodik adni e
szeretetének: mert titkosan dalolnak illat nyelvén, melyet a lélek csak akkor
ért meg, ha róla lefoszlik a durvábbik rész; a test. Fáktól vagyok körülvéve –
kiált fel máskor – s mint édes fia fejére áldó keze az atyának, úgy hajolnak
rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok, majd hogy sírva nem fakadok.
A beteges költészetnek
sajátságát azonban, hogy a színtelen virágokban, az elhaló, vagy elszáradt
fákban gyönyörködjék, éppen nem leljük nála, sőt ha hervadást lát, mindig
panaszra kel s az elhalt növénytől mindig irtózik. Ezért legnagyobb örömmel a
tavasz tüneményeit szemléli: Az újuló élet jókedvre deríti s a leánykának is
azt kívánja, hogy teljesedjék neki, mit tavaszi séta után álmodott. Ezért búsul
a pusztuló kert látására (Széphalmon), undorodik olyan haláltól, mint a virágé,
melyen titkos féreg foga rág, ezért ébrednek benne is keserű halálgondolatok,
midőn szeptember végén elhull a virág… Legszívesebben a természet vad virágával
hasonlítja össze magát, s hasonlatait leggyakrabban a növények világából veszi.
Másrészről azonban Petőfiben is
megvolt az a szeretet, mely Byront kutyája magasztalására késztette s Burnsből
könnyeket fakasztott,midőn a mezei egér fészkét feltúrta. „Anyám tyúkjá”-ban megható humorral beszél a tyúkhoz, melynek oly jó
dolga van édes anyjánál, hogy kendermaggal etetik s ki nem verik a szobából s kéri
is azért, hogy becsülje meg magát s szorgalmasan rakja tojásait. Ugyanily naiv
szeretet vonzza őt a gólyához, az Alföld e tipikus családi madarához, mint az ő
legrégibb barátjához, kivel együtt ábrándozott, kivel együtt töltötte
gyermeksége s ifjúsága éveit.
De az állatvilággal különben
nem foglalkozik behatóbban, legfellebb a farkasok iránt mutat nagyobb
rokonszenvet, összehasonlítván őket (A
farkasok dalában) a bujdosó, vérező, de legalább szabad magyar néppel; s
máskor is a „Farkaskaland”-ban a
farkas, mint a morál védője öli meg a pásztornéra áhítozó úrfit, míg a kutyák
tányérnyaló, farkcsóváló voltát megvetéssel énekli meg. Még ha leírásukba is
bocsátkozik, akkor is inkább az állatok rossz tulajdonságait emeli ki: Ott van
a strucc, a homokba dugta ostoba fejét. Ott a krokodil, a sásban sírja
sátánkönnyeit, ottan ássa a hiéna a halottak lakhelyét, ott a tigris,
üvöltözve, vérszemmel néz szerteszét. Önmagát az állatok közül csak az
oroszlánnal vagy a sassal állítja párhuzamba.
A növényvilágon kívül a
természetnek színes, gazdag, kozmikus jelenségeihez vonzódik legerősebben. Az ő
erős hullámzású, szenvedélyes lelke a fényben, a melegben, a mozgásban találja
legjobban magát. A nap az ő szeretője, melytől az ő szíve melegül, s arra kéri
Istent, hogyha szabad a boltnak egy óra naponkint, délben nyíljék meg az ő
koporsója, mikor a napot láthatja. Az éjet is csak akkor szereti, ha
„fellegtelen, holdas, tiszta kék. De mikor hold és csillag nem ragyog, akkor ő
végkép oda van és galléron csipi az unalom.” Sokkal egészségesebben hangzik ez,
mint mikor Bajzáék végtelenül ábrándoznak a homályban. A csillagos ég alatt
pihenve, képzelete természetes menetben lángra gyúl s más világok sejtelme
ébredvén benne, kérdezi, milyen élet van azokon túl. Mindenütt az élet, a
valóság érdekli őt. Csak akkor vágyódik oda, ha ott is szeretnek. A hold
elégiájában pedig éppen a tárgytalan áradozást, az üres természetcsodálatot,
illetőleg annak negélyezését teszi nevetségessé, nemes bosszújában a gúny
ostorával kergetvén ki a természet templomából a tisztátlan s hamis érzésűeket,
mint Heine abban az ismeretes epigrammjában, melyben a nap lementén búsuló
kisasszonyt vigasztalja, hogy hiszen a másik oldalon újra felkel.
Aranynál ellenben inkább a
csendes, vagy ünnepiesen komoly melankólia színezését látjuk s inkább „a puszta
érzelmének metafizikáját tolmácsolja2. Mint legszebben kifejezi Bolond Istók,
ki ha a kötelesség szúrásitól menekülhet, szeret a természet dicső templomában
andalogni „a boltozatra fel, mely tisztakéken, éjből, sugárból szőve domborul,
a zöld mezőn el, a rengő vidéken, mely délibábot öltve fátyolul, egy része alul
leng, más fölül az égen” – „vagy elbocsátja lelkét ringatózni szellő fuvalmán
bólintó galyon, felhők futásával versenyt hajózni…” s ő is hang, szín, sugár
lett, tér és mozgalom stb. mint Byron mondja Don Juanjában: „Jussom van, hogy
enyém a menny, oltáraim: föld, lég, hegy, csillagok, az oczeán az ős Egésznek
részi, mely alkotott s lelkünk magához vészi.”
A panteizmusnak ez az
átolvadása legszebben Petőfi a „Csillagos
ég” című költeményének három első versszakában nyilatkozik, hol leírja, hogy
a földön fekszik s annyira eggyé válva képzeli magát a természettel, hogy a
fülébe érkező egyetlen dongást majd folyam harsogásának,m ajd távoli
mennydörgésnek, majd égbe emelkedett lelke himnuszéneklésének tartja.
Ez a lángész imája a természet
templomában. Az egyenlőség republikánus elve a természet összes lényeire
alkalmazva. Ember, állat, növény, kő – egy lényegében azonos, csak fokozatra
különböző skála a világegyetemben.
Most már gyanítjuk, milyen
viszonyban áll Petőfi az ősszel és a téllel. Azt mondja ugyan elkeseredetten,
életunt lelkiállapotban „ősszel szép csak a természet énnekem, a haldokló
természetet szeretem!” Máskor pedig az őszt azért szereti, mert csak elaludt
gyermeknek tartja, mely kikelet reggelén újra felébred. De mi inkább hiszünk
neki, ha szidja az őszt „kellemetlen őszi reggel, kedvetlen borús idő” vagy ha
őszi reggel járván a szabadban, panaszkodik, hogy hiába néz szerteszét, mert
sűrű köd borítja a vidéket. A köd egyáltalán egyike azon természeti
tüneményeknek, melyeket tőle telhetőleg üldöz. „Mint megfogamzott átok ül az
óriási köd a puszta világ fölött”. Vagy: „Mint őszi alkonyon a félhomályú köd,
fásult egykedvüség mereng szivem fölött”. A téltől még jobban irtózik. A vad
téli éj, midőn szélvész ragadja a sűrű hópelyheket, benne rémes emlékeket,
kétségbeesést idéz elő. A téli estéken elszomorodik, hová lett a tarka
szivárvány az égről, a tarka virág, a patakzaj. Örül, midőn a zsarnok telet a
föld legyőzi s elnyeri szabadságát: a tavaszt. Ugyanez okból a fergeteg iránt
sem viseltetik barátságos indulattal. Erőszakos, romboló volta bántja az
összhangot, boldogságot kereső szemét. A fergeteg süvöltő hárfájának éneke
zordon őneki. Kegyetlennek tünteti fel s kárörvendőnek, midőn kitépi a hajó
szárnyát, a lobogó vitorlát, hogy ne pihenhessen többé kikötőben, midőn
lemetéli a bokrok lombjait, s elhervasztja a virágokat. Ily módon beszél a
záporról, a szélről is. Gyakran a gúny nyelvén szól róluk s akkor ellenszenve
irántok még világosabban rí ki. A zápor dühös tombolásán jóízűeket kacag Bolond
Istók, úgy, hogy az megbosszankodik s még jobban szakad, de végre mégis csak
kénytelen engedni s szégyent vallva távozik. A vándor legény pedig, midőn a
szél, eső, hó és hideg összeesküdt ellene, előre örül az édes bosszún, midőn
majd csendes tanyájából nézi a cudar szelet s olyat kacag a szemébe, hogy
megpukkad mérgiben. Csupán szellő alakjában szereti a szelet, mert a csókot
lehel a bimbók ajakára, s tenyerén viszi a fáradt bogarat…
Ugyanez a minden ízében
egészséges, életkedvtől duzzadó a felfogása a természet minden egyéb tárgya és
tüneményével szemben. Soha gyermekes elérzékenyülést, helyén kívül alkalmazott
szeretetet, beteges rajongást nem vehetünk nála észre. Első költeményétől,
melyben a vándor darvak V betű szerinti szállását írja le hű megfigyeléssel,
egész addig, mikor a harci zajok után örömmel hallja újra a pacsirtaszót,
mindig híve marad a természetnek. Soha egy pillanatra meg nem tántorodik e
vonzalmában s épp ezért mindig új és új szépségeket fedez fel benne. Azért
szereti ő a természetet, mert oly végtelenül szép, de azért is találja oly
végtelenül szépnek, mert oly igazán szereti. Mint minden ép érzékekkel
megáldott emberben, úgy őbenne is a természetnek kedves látványai, élő lényei,
jókedvet, örömet, csodálatot gerjesztnek, míg a pusztító, sötét hatalmak,
élettelen tárgyak, búsító visszataszító hatással vannak reá, a szétfolyó,
alaktalan tünemények végre is merengésre késztetik. Épen abban áll az ő igazi
költői ereje, hogy nem másképp érez mint mi valamennyien, csakhogy mélyebben,
tartósabban tartja meg a benyomásokat és hogy minden benyomásra és mindenkor
fogékony. Ahova mi csak futólagos pillantást vetünk, oda ő belehatol
képzeletével, ahol mi meg vagyunk hatva egy pillanatra, ott ő könnyekre indul,
ahol mi jókedvűen mosolygunk, ott ő örömre gyúl, s a legnagyobb gyönyöröket
élvezi. Őreá a természet nemcsak színeivel, fény és árnyék ellentétével hat úgy
mint a közönséges szemre szokott, hanem mindavval a tulajdonságával, melyet a
modern ember öntudatlanul emlékezetébe gyűjt s szemlélet alkalmával önkéntelen
felidéz. Mert a természet manapság csak a tapasztalatlan szemnek egy-egy zöld,
kék darab föld ilyen és ilyen fákkal, patakkal stb-vel. Mi például a távoli
erdőkben valami olyast látunk, ami tenyész, mozog, ami árnyékot ad, ahol a nyúl
szalad, a vadász les, a madarak énekelnek s szellemek kísértenek. A vízhez
hozzá gondoljuk a fickándozó halakat, a locsogó habokat, a sikamló hajókat
stb.* (* Fechner: Vorschule der
Aesthetik.)
Petőfi gazdag s fogékony képzeletében mindezek a látás
pillanatában az álom energiájához* hasonlóan felébrednek. (*Du Prel: Zur Analyse der dichterischen
Phantasie.) Valóságos impresszionista, kinek lelke a természet minden
legkisebb érintésére hosszan utánarezeg, mint az aeolhárfa a szellőtől és
sebtiben, minden meggondolás, elmélkedés nélkül adja vissza a benyomást úgy
ahogy fogadta, megtoldva avval a száz képpel, érzéssel, gondolattal melyeket,
kora gyermeksége óta magába fogadott. S e tekintetben is korszakot jelöl, az
előbbi költészet tettetett, beteges vagy felületes természetszeretetéhez
képest. Ott, ahol az ő elődei s kortársai csak a régi megszokott képet,
jelenséget látták, vagy ahol a természetben semmit sem vettek észre, onnan ő
eleven, ragyogó életet nézett ki s mint a méh a legsatnyább virágból, a
költészetnek édes mézét gyűjtötte. Hogy mert volna elődeinek egyike is
királydinnyés homokról, tarka gyíkokról, duzzadó emlőkkel járó anyakecskéről,
sárgapiros falevélről, pipacsról, gyalogbodzáról, vércséről, gólyáról szólani.
Úgyszólván ő fedezte fel a mi hazai természetünket s mindjárt teljes
szélességében értékesítette is a költészet számára. Petőfi azonban, mint minden
realista a természet egyik tüneményét, képét sem hanyagolja el. Ha Byron a
viharokban, sötét tüneményekben, Shelley a csillagokban, villám és hajnal
fényében kéjeleg, ha Hölty a csalogánydalt s a patakcsergést hallgatja
legszívesebben, Lenau a susogó nádas felé vonzódik s Heine a zúgó, majd köd
borította tengert szereti, őreá az egész természet egyenlően hat. Hidegen
sohasem áll vele szemben. Minden még a legkisebb s legigénytelenebb tárgyban is
talál valamit, ami költői, akár szép, akár rút, akár felemelő, akár megdöbbentő
hatású.
Ez az ő ép érzéke csak egy
esetben válik – ha szabad mondanom – elfogulttá: ha arról van szó: kié az
elsőség, a felföldé vagy alföldé. Itt részrehajló, szeszélyes, sőt igazságtalan
bár mindig szeretetreméltó. Ő mindig az alföldnek kel lelkesült védelmére s
amazt nekünk tréfásnak tetsző haraggal törekszik megalázni s minden szépségétől
megfosztani, sőt ez ellenszenvet annak lakosaira is átviszi. Ez az oka annak,
hogy a mi hegyes vidékünk a síksághoz képest mindig alantabb áll az ő szemében.
„Oh felföld,” kiált fel úti-jegyzeteiben, „csak azért emelkednek bérczeid a
felhőkig, hogy annál inkább szembe tünjék lakóid görnyedezése!” Máskor pedig:
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, tán csodállak,
ámde nem szeretlek s képzetem hegy-völgyedet nem járja.” Hogy a Kárpátok
szépségei nem voltak kedvére valók, nemcsak annak tulajdonítható, hogy
tulajdonképpen nem ismerte őket – összesen csak egy-kétszer utazott tájukon -,
hanem és főképp annak, mert szülőföldének szeretete uralkodott lelkében. Oly
korban, midőn a nemzetiség eszméje, a honfiúi szeretet az anyaföldhöz kötötte,
s az érte való rajongás szinte kötelessége volt mindenkinek, könnyen érthetjük,
hogy Petőfi e szeretetét még szűkebb határokba vonta s éppen csak arra a
vidékre szorította, melynek minden kövével, vonásával össze voltak nőve ifjúságának
emlékei. Ezen egyoldalú túlzásában minden alkalmat megragadott, hogy kidicsérje
az ő képzeletének legkedvesebb mulatóhelyét, az alföldet, „hol az emberi
méltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasra tartja fejét.” Bizonyára nem
akart visszaemlékezni Hallerra, Schillerre és Burnsre, kik épp az ellenkezőt
hirdették, hogy t.i. a szabadság csak a hegyek közt honol.
Ki sem is merül a róna
magasztalásában s a szülőitől örökölt, a szlávságot általában jellemző
nagyítási hajlamához képest, mennél rikítóbb színekkel iparkodik e szeretetét kifejezni s e
magasztalást bármi keresett okokkal érdemesnek, jogosnak feltüntetni. Hortobágy
dicső rónaság – írja Kerényihez -, te vagy az isten homloka! Megállok közepeden
s körültekintek oly elragadtatással, melyet nem érez a schweizi az Alpeseken,
milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. (Ugyanezt a hasonlatot
alkalmazza „A csárda romjaiban”.)
Milyen szabadon lélegzem, mint tágul keblem! Megmérhetlen a láthatár s olyan
mint egy kerek asztal, beborítva az ég üveg harangjával, melyet egy felhőcske
sem homályosít… Miután gyönyörködött a pacsirtában, mely dalán úgy emelkedik az
égbe, mint fonalán a pók, örömmel szemlélte a tó partján nyargalászó bíbiceket
s a melankolikus gólyát, még nagyobb örömmel a kedves délibábot, mely a csárdát
felemelte s úgy tartja ölében, mint gyermeket az anyja, végül elragadtatva
kiáltja: „Mily egyszerű a puszta és mégis
mily fenséges!” s dicsőítő himnuszát így fejezi be: „Égő arczczal, ragyogó
szemekkel, hullámzó kebellel néztem köröskörül.” Vagy más helyen: „Lenn az
alföld tengersik vidékén, ott vagyok honn, ott az én világom. Börtönében
szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom.” Pegazusa is a pusztára
viszi legszivesebben, mert „a puszta az ő születési helye”.
„A csárda romjai”-ban szintén nyíltan kimondja: „Te vagy ó szép
alföld végtelen rónája, lelkem legkedvesebb mulató tanyája. Az a görbe felföld
hegy és völgyeivel, könyv, melynek számtalan lapjait forgatni kell, de te
alföldöm, hol hegy után hegy nem kél, olyan vagy mint a nyílt, a felbontott
levél, amelyet egyszerre által olvashatok s vannak beléd írva szép nagy
gondolatok”. A „Gólyá”-ban is
védelmére kel: „Ne mondja senki, hogy nem szép! Vannak szépségei, de azokat,
mint a szemérmes leány arczát sűrű fátyol fedi, melyet csak jó ismerősei,
barátai előtt tett le s rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert
tündérkisasszonyt lát.” Szóval, összegezve, hogy miért vonzódik annyira a
pusztához: „puszta, puszta, te vagy a szabadság képe és szabadság, te vagy lelkem
Istensége.” A felföldet pedig azért nem szereti, mert szemei ott nem járhatnak,
ahol nekik tetszik, „nem korlátoztatva semmitől. Mogorva sziklák állanak ott
körüle mint fenyegető rémek, hányvavetve a csörgő patakot, mintha lánczot
csörgetnének.”
Ennyire jut a költő a maga
egyéni, de jogos szempontjából. A költő érzi, hogy ezen előszeretetét hazájának
egyik része iránt igazolnia kell, s ő meg is adja oly természetes okát, hogy
meggyőzve, tán mi is szidalomra kelünk a felföld ellen. Nem igaz talán, hogy a rónán
végtelen a kilátás? A lélek szabadon csaponghat egyik szélétől a másikig. Ha a
szabadságnak jelképet keresünk, lehet-e más vidék arra alkalmasabb mint az
alföld. Állat, ember mehet napokon át anélkül, hogy valami akadály útjába
állana. Azért élnek itt a betyárok, a puszta szegény, de szabad legényei, a
korlátozó törvény, a romlott társadalmi viszonyok megvetői, az üldözöttek
ótalmazói, a gőgösek és zsugoriak kérlelhetetlen büntetői; a régi dicső
lovagkor e szerencsétlen utószülöttei. Íme a szenvedély dialektikája!
Még egy más oka is van e
különös vonzalomnak, melyet ösztönszerűleg Orczytól Aranyig, Lisznyaytól
Petőfiig mindenik nemzeti költőnk érzett. Valósággal pusztai nép vagyunk.* (* Jancsó Benedek „A puszta befolyása a magyar
költészetre” c. értekezését. Koszoru, 1885.) Onnan ágaztunk szét
lassan, mikor az elszaporodott nép rajta már elegendő táplálékot nem lelhetett
a hegyes vidékre, ahol a bevándorlott és betelepített idegenekkel
összekeveredvén, faji jellegünket nem tarthattuk meg oly szeplőtelen
eredetiségében, mint az alföldön.
Ez fejti meg, hogy a magyar
költészetben a mi gazdag függőleges tagoltságunk dacára hegyek tulajdonképpen
nem szerepelnek.
Ugyan e forró ragaszkodásából
származik Petőfi „A Tisza” című
költeménye. Azért szereti annyira s azért énekli meg: mert tetőtől talpig
magyar folyó, hazánkban születik és hazánkban hal meg és éppen az alföldön
vándorol keresztül, az ő kedves alföldjén (Kerényi Frigyeshez írt levelében).
Ezért ha nála hegyek
előfordulnak, rémekkel népesíti meg s komor színnel vonja be. Így a Salgó
kezdetén: A hegytetői kősziklára ül borús napokban a pihenni vágyó terhes
felhőknek vándor serege, ez a műhely, hol a dörgedelmes égi háború készítni
szokta a villámokat haragvó isten égő nyilait stb.
De egy-két helyen még Petőfi is
kiesik e felfogásából. Bizonyítják úti levelei, melyekben írja, hogy
gyönyörittasan szemléli az álmából ébredő Tátrát, szépeknek tartja a fenyőket,
amint a szellő rezgeti sötét, melankolikus lombjaikat, s szörnyen megharagszik Tompára,
ki Murány vadregényes vidéken, míg ő a legköltőibb ábránddal mereng, elaludni
bír és hortyogni kezd. Másrészt pedig szeretetében is van annyi nyugodtsága s
tárgyilagossága, hogy gúnyosan említse az Alföld fertőit s hogy esőben, sárban
ott utazván, jobb szeretné, ha érte nem ontaná (az Alföld) a búcsúkönyveket, s
ha kocsijának kerekeit nem szorítaná úgy magához.
Szülőföldének e szeretetében
leghatározottabb követője Moore-nak, ki legnyomatékosabban dicsőíti a zöld Erin
természeti bájait, mély politikai célzattal, mintegy mondani akarván: ez a
dicső föld nem tűrhet igát.
Béranger „Honvágy” című költeményének refrainjében, „Adjátok vissza falumat
és a helyest, hol születém” pedig oly meghatóan nyilvánul szeretete
szülőföldéhez, hogy Petőfi le is fordította a verset.
De minálunk is voltak Petőfi
előtt, kik a szorosan vett szülőföld kultuszának hódoltak Berzsenyi könnyezve
búcsúzik Kemenesaljától. Kis János a soproni vidéket dicséri. Kisfaludy Károly
pedig „Szülőföldem szép határa” című
dalában pedig panaszkodik, hogy oly messze esett szülőföldjétől!
A nemzetiség eszméjének
ébredésével általában mindenütt intenzívebben ébredt fel a „natale solum”
iránti szeretet s ennek mindenütt kifejezést is adtak a költők. De egyik sem
oly behatóan s annyi erővel mint Petőfi. Ő nem elégedett meg az általános
vonásokkal mint előzői, hanem a földrajzíró pontosságával s a lelkes ember
odaadásával belemélyedt a részletekbe, melyeket megismerni alkalma volt s
ezáltal nemcsak a szeretetet tette igazabbá s gazdagabbá, hanem a magyar
költészetbe egy új s fontos elemet ültetett: az alföldet minden jellemző
sajátságaival, mi annál is fontosabb, mert előzői, ha egyáltalán a hazai föld
dicsérgetéséhez fogtak, német mintáik után csak a hegyes vidék vadregényességét
tartották arra érdemesnek s az alföldön egyhangú unalmasságnál egyebet nem igen
találtak. A magyar természetből vett tárgyak gazdaságában kortársai közül csak
Tompa múlja felül, aki a szerető természettudós rajongásával a mi
természetünknek majd minden sajátságát költőileg értékesíteni törekedett. Nála
egyenlően fordul elő: a tengerszem, fenyvestáj, havasi rózsa mint a kertész,
selyembogár, pók, hangya, úgy a meglippenő fürj s a habtörő szárcsa, mint a
pitypang, kikerics és pimpó. Valóban belemélyedt a környékének tanulmányába, de
babonán, mondán alapuló, szelíd elmélkedésében vagy regeszerű képzelődésével
sokkal kevésbé ragad meg s indít vonzalomra a természet iránt, mint Petőfi
szenvedélyes hevével s tündöklő képzeletével, nem is szólva arról, hogy
művésziségben messze megette marad. Az ő természetszeretete inkább
természetrajzi, nyelvi s pedagógiai mintsem költői szempontból érdekes.
Petőfi naiv képzelőtehetségének
és bölcselkedéstől való irtózásának következménye, hogy a természeti elemekkel,
mint az embert pusztító, csábító, titkos hatalmakkal nem foglalkozik. Panteista
világnézetének megfelelőleg nem olvas beléjök – úgy mint az ős mithosz tette s
amint ennek alapján Schiller és Goethe tárgyalták őket gyakran – határozottan
kegyetlen lelket, hanem olyat, amilyen általában az embernek van. Ezért kis is
rí költeményeiből a „Szerelmes tenger”, melyben ez kárörvendő féltékenységből
feldönti az ifjú hajóját s magába fogadja a kétségbeesett leányt. Ez okból ez a
szirénmondán alapuló költemény némileg a szertelenség hatását teszi, bár
egyénítő személyesítésében már előre sejteti a később tisztán kibontakozó
természeti felfogást.
Ennyiből állanak Petőfi
természetszeretetének általános vonásai. Azt máris megállapíthatjuk, hogy egy
friss, szabad röptű képzelettel bíró és a legábrándosabb elolvadástól a
leglángolóbb rajongásig emelkedő, gazdag érzésű költő áll előttünk. Mint költő
szereti az egész természetet, mint hazafi országát Isten kalapján bokrétának
nevezi és mint kunsági, csak az Alföldért rajong. Kérdés, hogy ez a két kiváló
költői sajátság miképpen érvényesül művészileg, mennyiben párosulnak egy
harmadik nem kevésbé becses tehetséggel: a megfigyeléssel, melyik az a mód,
melyen az ő szeretete kifejezésre jut, szóval miben áll Petőfi önállósága,
miben különbözik előzőitől és társaitól.
Forrás:
Petőfi-Könyvtár - Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán - XXI.
füzet - Bp., 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése