Boldogok, a kik éheznek…
Pesten az utczán koldustenger közt vagyunk, hol
alaposan félhet az ember, hogy valamelly éhes tót leharapja az orrát. Némelly
urak meg sem indulnak azon, ha egy nyomorult tót felrug; mert maguk elég
bölcsen tudják, hogy Pesten mennyi az élhetetlen. A városi tanács pedig nem ér
reá holmi roumfordi levessel vesződni; mert közel van már a tisztujitás,
kénytelen tehát taplót főzni. A ki beteg, ugy is felfogadtatik a kórházba; de a
ki egész napon éhezik, már az étvágya bizonyitja, hogy nincs halálos
nyavalyájas. – Igy gondolkoznak némelly háziurak Pesten, a harmadik emeletben;
a nyomornak hangja pedig ollyan, mint a pesti vizipuska; nem visz feljebb a
második emeletnél. – Szinte megfoghatatlan dolog, hogy némelly urak meg nem
hallják a panasznak éles hangját; pedig akkora fülök van, mint egy ponyva! –
Egyébbaránt némellyek igy okoskodnak. Hisz elég,
ha a város harangot csináltat; tizenkét órakor rendesen meghuzatja; akkor
minden jóravaló ember ehetik, ha kedve tartja: de a ki a divat után akar járni;
ám lássa, hogyan vet számot evő-tehetségével. – Két hete lehet, egy barátommal
találkoztam, az uri utcza sarkán, délutáni három órakor. Az élesen és
jókedvüen fütyörészőt megszólitám:
‘Barátom! hova ollyan duda-szóval?’
“Enni, barátocskám! enni az angolkirálynéhoz; és
te hol fogsz ebédezni?”
‘Ettem már – felelék nyugottan – tizenkettőt jó
ideje elharangozták!’
“Az, az nagyon parasztos! – a koplalás nálam nem
módi…”
“De az igazi gavallér három órakor még nem
evett…”
Épen az utószavaknál kapott kezemhez egy – az
éhségtől falhoz támaszkodott tót; szólni nem tudott a fájdalomtól, de képéből
látszik az ösmeretes tót nóta:
Oh te szegény jó majkó,
Deglik a tied Jánkó…
Minthogy uri barátom szava szerént a gavallér
ember három óra előtt nem eszik, kérdém a tótot:
‘Ettél-e már?’
‘Z’nyem, nagyzsákos zur! felelé a remegő tót.
Látod barátom, mondám késérőmnek, ez is
gavallér; mert még három óra előtt egy falatot sem evett. Nevetve kapta le
magát karomról, nekem maradt a tót; - szegény ördög, tán néhány krajczáromon
vásárolta meg azon öntudatot; hogy a felebaráti szeretetet még nem vette meg
egészen a hideg.
De okoskodjunk bár mennyit; okoskodással nem
lakik jól senki; vagy mint az angol mondja, inkább egy font praxis, mint két
mázsa elmélet; az az, magyarul: többet ér egy rőf kalbász, int száz iv
bölcsészet. – A hol nincs, ott ne keress; a közép osztály, saját nyomorán a
kosztosa; némelly ur pedig elzárkozódik a koldulók elől; házát német portás őrzi,
ha koldus jő,… “wird nichts ausgetheilt.” Maga szinte panaszolkodik, azt
mondja, kevés a burgonya, maga is kénytelen . . . . . pecsenyével élni.
Vannak emberek, kik mulatságból másoknak a
száját bedugják; elég tenni valót találhatnának ezen elhagyatott nyomorultak
között. E kopplalók nagyánt mind tótok, félek, annyira kikoplaltatjuk őket,
hogy magunkat fognak felfalni. –
Vagy talán az irgalmasságot is a barátokra
bizzuk, elfeledvén, hogy mi ettük meg a barátfülét,
s nem az utczai nyomorgók; kik saját fülöket csak azért nem ették meg, mert az
istenadtát le nem haraphatták. Vannak emberek, kik az ujjaikat szopják, ebből
is megélnek; de a szegény ember a hét elején h a lefekszik, bátran elmondhatja,
hogy vacsorára hétfőt eszik,
reggelire keddet. Most már a
szegénynek csak a csontja és a böre; eladni nem tudja; mert nem kutyabőr.
“Tiltatik a koldulás!” halálra tudnám nevetni
magamat ezen furcsa gondolaton. – Mikor a czigányoknak megtiltotta a főbiró a
mezitelen kóborgást; megparancsolván, hogy ezuttal tisztességes posztóruhában
járjanak; - a hirdetés után elszéledvén a czigányok, csak egy maradt a főbiró
udvarában:
‘Hát te mit vársz?’ kérdé a teins ur!
“Már csak azt gondolám – felelé a czigány
- hogy egynek a posztót is haza kell
vinni!”
Uraim! ne kezdjünk mindent hátulról, ha csikot
akarunk fogni, rakjuk ki a varsát.
Hány ur lakik Pesten; de nem ismeri a nyomort,
csak itt ott szindarabban lát egy nyomorult arczot; s ha elérzekenyül is, pár
pillanat mulva a remeklő szinészt még néha játék alatt a szinész-páholyban
látja, s tán olly kövérnek, mintha csak dudát evett volna. – A zeneegylet a
nyomornak szivrázó hangját lekótáztathatná,
s tán ha a szinházban bérletben elhegedültetné,
a közönséget könnyebben meginditaná.
Az ur mindenütt ujr, az az: némelly urfi a
vendéglőben kétszer bornyuszeletet, hozzá kilencz darab kenyeret eszik, jól
lakik; s ha fizetésre kerül a dolog:
“Czvájmol snitzli, czváj stikli prod, - suntzt
niksz.”
‘De a szegény jeget eszik,
Ha kap, s reá vizet iszik,
Gyertyát gyujt a kályhában’
B
a l l a
Magyarországra rá fogták, hogy kövér; pedig
sehol a világhátán nincs annyi agár, mint nálunk; - hol van tehát az a
zsirtenger, mellyben a Magyar meg akar fuladni? vagy tán ebre biztuk a hájat.
Szerintem az a föld, melly a gőbölyöket néha tizenhat mázsáig hizlalja; képes
volna az embert is eléggé táplálni. Azt tudjátok, hogy az ökröt még a jászolhoz
is ugy kell oda vezetni; h át az értetlen embert is vezessétek az alföld
pusztáira; ha már magának nincsen elegendő esze oda vándorolni.
A multkor az aldunasoron járkáltam, egy embert
láttam a kövezeten végig nyujtózkodni, éhségében – papirt rágott. Közelebbről
nézvén meg ő, látta, hogy a papir bizonyos lovagias
lapnak azon része volt, mellyen nagy be3tűkkel ezen szó volt: “Salon” – szegény
tót azt gondolta tán, hogy szalonnát
eszik. Más napon a Rókus-kórházban egy halottat bonczoltak; s bámulásomra épen
a papirt rágó tót volt; épen az a ki egy nappal előbb “szalon” lapot evett s
midőn felbontották, gyomra tele volt szalmával!!!
mindannyian csodálkoztak, csak – én nem!
Hány ember fekszik Pesten amugy Jákob módjára,
hogy a feje alatt kőből van a vánkos; de bezzeg az olajt megenné ha volna; ha
szegény ördög egy darab kenyeret kap, egyet harap, hármat nyel; de ha nem
gondoskodunk az éhezőkről, a kocsiról futtában leeszik a hájat.
Némelly ember azt gondolja, ha jót akar tenni
okvetlenül szükséges, hogy arról a balkéz mitse tudjon; balját tehát zsebébe
dugja; de midőn jobbjával pénzét kerené, akkor veszi észre, hogy az –
történetesen a balzsebben van; oda pedig nem mer nyulni; mert megtudná a
balkéz.
Szónok uraink azt kérdik, hogy hol vegyük hát az
enni valót? – magatok tudjátok, hisz mennyit daráltatok! mi legfeljebb azon reményben vagyunk, hogy a
kétségbeesett ember utoljára kitalálja azon módot, miként ugy élhetne, mint a
hal a vizben.
Még az üdvezitő sem bőjtölt tovább negyven
napnál; én magamról tudom, hogy a második napon megenném az eleven farkast; és
igen élénken bele gondolom magamat az éhező nép helyzetébe; azonban e részben
inkább csak a képzelődést szeretem. Láttam én e keserves napokban, sok
emberbarátot, kiknek szónoklata csak annyiban nem válik száj-izzére az
éhezőknek; mert a szónoklat nincs jól kifőzve.
aztán ha adakozunk, abban sincs köszönet: némelly ember nem tudja okosan
meghatározni az adandó mennyiséget, pedig magáról tudhatná a mértéket; mert
elég nagy a szája.
Bátorkodnám bizonyos uraknak ajánlani, ha már
annyira kedvök a közvélemény vadászata; etessék itassák ez éhező népet; a
harsogó “éljen”-ek bőven kifizetnék a költséget.
Az éhezők miért sietnek épen Pestre? – azért,
mert Pest az országnak szive, - s gondolják, hogy tán ott van a tüdő és a máj
is; a tótoknak pedig e kettő a legkedvesebb étele.
Képeim talán nagyon is az életből meritvék; de
éhezőim inkább a tálból meritenének. Mindennek adósa maradhat az ember e
világon, csak étvágyának nem; délben rögtön ki kell fizetni, magamagának
legszigorubb birája; mert halállal fizet. A gyomor annyiban hasonlit némelly
tudós fejéhez, hogy gyakran üres, és nem ritkán korpával van tele.
Nem akarom elhinni, de nagyon beszélik, hogy
Pesten három huszasért ki huzatja fogát; a borbély inasok azon tanulnak fogat
huzni; az éhezőnek talán marad annyi, mennyivel utolsó falatját megrághatja.
Hány szivtelen ember van, ki mind e mellett két
mázsát hizott; s talán előbb saját szivét ette meg. – Szerencse még, hogy a
sors az embernek harminczkét fogat, s egy gyomrot adott; mert ha ez utolsóból
szinte harminczkettővel birnánk; a Kárpátokat győkerig ettük volna.
Azt mondják: egyik ember a másikát eszi; furcsa
dolog; azt ugyan hallottam, hogy a biro ennek vagy amannak a zsebjében van;
azonban azt leginkább elhinném, hogy egyik a másiknak nem fér a gyomrába.
De nem vesződöm tovább ezen éhes gondolatokkal;
mert a magyar olvasó közönség is olly kicsi, hogy egy éhes tót könnyen
felfalhatná. – Némellyek azt hiszik, hogy a magyar irók kenyéririgyek! – igen,
ha a magyar irodalom kenyér volna! mi még messze vagyunk a kenyértől, előbb a sütnivalót uraim, - a sütnivalót!
Még egyet. Valaki azt találhatná mondani, hogy
szavaim nagyon is a franczia modort követik, nem a németet; meglehet, igaz van.
A kettő közt szerintem az a különbség, a német sirva beszéli el, mit látott,
például: hogyan verte meg szomszédja kedves életpárját; a franczia ellenben
képeit ugy alkalmazza, hogy azt a közönség mindjárt – saját szemeivel lássa;
például valakit a közönség előtt nyársra huzat.
Akarnak önök egy kikoplalt tótot látni; - tessék
egyet ebédre meghivni.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 46., 47. szám – Győr, 1847. April 17., 20.
