Sirással nem zavarjuk oh dicső!
Nyugalmas álmaidnak éjhonát;
Gyávákat illet a siró beszéd. –
Oh a Magyar megszokta már a gyászt
Nyolcz század elviharzott napjain,
S előtte nem ujság a veszteség! –
Mit nem sérthet meg semi karczolás,
És a gyémánt a hű emlékezés.
Boldogabb hazákban oszlop diszelg
Emlékül a nagyoknak sirjain;
Nevök aranybetükkel vésve rá,
S egy nép örökhálája
véste azt.
Szép magyarföld kincsgazdag térein
Oszlop helyett kisded ország nyilik
Emlékül a jelesek sirjain,
S a nemzet könyűje
nevelte azt.
Oh nemzetem, Vajdád fölött ne sirj…
Jó kedvében teremté isten őt,
S jó kedvében szólítá égre fel,
Hogy a világra a Magyar neve,
Fényljék fennen tündöklő csillagul…
Örülj inkább, hogy ő tied vala. –
De sirj… áradjon a könyűfolyam…
Szép a könyű nemzetnek arczain,
Mellyet kebléből veszteség fakaszt.
De oh ne őt… tennen magad sirasd…
Olly sok Magyar közt csak egy Vajda volt!!
Olly sok Magyar közt csak egy Vajda volt!
A természetnek olly edzett fija,
És olly hű, mint jobban tán senki más, …
S a természet megölte e fiját:
Talán jutalmul nagy hűségeért!!!
A képzelet viragos térein,
Ha megfordult, örüle nemzetünk.
Kelet virági olly jó illatuk,
Miként, ha nyilnának Éden körül.
Azokból füzte össze Dalhon’át,
S Dalhon’áért örök dalhonba szállt.
Üdvözlégy nagy szellem, társid között!
Sirással nem zavarjuk álmidat,
Gyávákat illet a siró beszéd. –
Oh a Magyar megszokta már a gyászt
Nyolcz század elviharzott napjain;
S előtte nem ujság a veszteség!
Gyémánttá lön keblünkön a könyű,
Mit nem sérthet meg semi karczolás,
És a gyémánt a hű emlékezés.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 11. szám – Győr, 1847.
Januar 26-án, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése