I.
Ő szép volt.
Istenem! mi szép volt ő, mi kedves! –
Teremtésében kifáradott a teremtő, - fentartására már nem ügyelhetett! –
Szegény költők, ,ti rá éneklitek ideáljaitokra a képzelet minden remekeit, s
azt vélitek, hogy festménytek tökélyes, hogy ecsetetek mindenható! – csalódtok;
ti nem láttátok őt, - ő leirhatatlan; s ha szépsége egyeteméből nehányat
kiszemelni merészelnél: büntetésed elkerülhetlen, mert képtelenségedet nem
hagyja bélyegzetlenül a szégyen sujtoló érzete! - - Illyen lehetett a legelső
nő, miután kezeiből még maga a kárhozat záloga is édes volt. – De nem, - még
sem! mert ha ő volt volna az első nő: isten nehezen kárhoztatá vala el az
emberiséget; s a halál uralma csak azért létezik, mert nem ő született legelső
nőnek. – És ő még is csak volt! – De
szedjük össze kissé a multakat; hisz a multak tükre olly tükör, mellyben a
jelen rendezi bájait, hogy a jövőnek megtetszhessék! –
**
Boldogság.
Mint virágzó ifju léptem ki az életbe! Ősi
javaim szivemben, szerzeményem reményemben állott; és én világ ura voltam; mert
a remény világa nagyobb az anyagi világénál, melly amannak csak része,
felnyitám a természet őskönyvét, s legelső lapjainak egyikén rögtön a
“boldogság” varázs neve tünt elém!
Szemem káprázott, szivem szorult. – Megtaláltam,
mit milliok hiában kerestenek, de – csak irva! – Elmélyedék, - s agyam ollyan
let, mint világ a teremtés első reggelén midőn bün, és rossz még nem létezék
tömve különféle gondolatokkal, mellyeken az ártatlanság istene is csak
örvendhetett. A boldogság valóját akarám titokfátyola lepleiből kibontani, hogy
megismerhessem, s – elszenderedém!
Álmom csak tünődéseim lánczolata volt. Egy
szende szellem jelent meg előttem olly arczczal, melly képes volna az égről a
napot, a holdat, a csillagokat lesdeni. Nyájasan megsimogatott, s kérdőleg
mosolyga szemeimbe.
‘Ki vagy te ég angyala?’
“Őrszellemed, ki megismertesse veled azt, melly
után milliok epekedtek, - a boldogságot!”
Szivem hangosan dobogott, s szemeim az öröm és
fájdalom gyöngyárjában fürödtek; keblem emelkedett, s öntudatlanul omlék a
porba az előtt, ki kezembe adandó vala a varázskulcsot, mellyet ép az által
szoktunk elveszteni, hogy megtaláltnak hivők.
“Te a boldogságot akarod megismerni; im itt van
leirva!”
Én föltekinték, s egy üres lapot láték.
‘Mi ez, hisz a lap üres!’
“Igen gyermekem! a boldogság lénye az üdvek
összegében rejlik; s mivel a ti üdveitek véghatára a mulandóság előküszöbén
végződik: a boldogság reátok nézve – agyrém, mellyet kába vágyaitok ezer meg
ezer alakba öltöztetének, hogy boldogtalanságtokat ugyanannyiszor
százszorozzák.”
‘Én fölnyitám a természet őskönyvét, és - - -‘
“Azt látád benne, mit emberek irtak; nézd magát
a természetet - - -!”
‘E szerint hát boldogság nem létezik -?’
“Lelkedből kél, s lelkedbe száll vissza üdveid
összege, s lelkednek még a mulandóságon tul sincsen véghatára!”
A szabadba siettem.
II.
Szerelem
Láttam őt, beszéltem vele egyszer, kétszer,
százszor, ezerszer! szemeink, sziveink találkoztak, s megérték egymást. Lelkeink
egymásba olvadának, s üdveink templomának – végtelennek esküdt szerelmünk lőn
istennője.
Mondjátok meg nekem, mi az a szerelem! – Balgák,
hisz ha nyelvetek e gondolatnál csak dadogni tud is: nem érezhetitek a
szerelmet, hogy mondhatnátok meg? – Teremtés közben megcsókolá isten az eget, s
legelső csókjából let a nap, a többiből a hold, és csillagok. A teremtés
végével pedig örvendett remekművének, s legelső örömmosolyából született a
szerelem, s ellepé a világegyetemet, hogy teremtsen üdvet, és bánatot.
Vajjon hát nincs-e boldogság a földön? – vajjon
végződik-e az én szerelmem véghatára a mulandóság előküszöbén? az én
szerelmemé, melly hevével a holdat is képes volna nappá varázsolni. – Nem
boldogság-e már csak birhatni is az ő szerelmét? Nem üres-e az emberi nyelv a
további kéjek kifejezésére? – Jó őrszellemem, te nem érthetted a lelket, neked a
szivet kelle értened. Igen igen, te a szivet értéd! – Nem sokkal megfoghatóbb-e
ez: “Szivedből kél, s szivedbe száll vissza üdveid söszege stb. stb.” – igen, ez
sokkal érthetőbb, sokkal alkalmazhatóbb! – De mit is bibelődöm én egy álom
rémeivel, - én szeretem őt végtelenül, szeretem lelkem mélyéből, örökre,
örökre! – Ha szerelmem anyagositható volna: összezúzná sulyjával a földgömböt,
nagyságával kiszoritaná helyeikből az égi testeket, s megszégyenülne miatta a
természet, hogy hozzá hasonlót ennyi évezredeken állt is felidézni még nem
birt.
III.
Atyai öröm
Ha csakugyan boldogság a legfőbb jó a világon, s
ennél nagyobb nincs: ugy elébb annak csupán előcsarnokában valék s benne,
érzem, csak most vagyok!
Voltatok-e már családkörben, hol kisdedek
zajtalan öröme teremti a boldogságot, mellyhez képest a szerelmi boldogság semmi? – Milliók kéjelegnek az élet
különbféle örömein, s azt hiszik, hogy boldogok, mert már egészen ben vannak az
édenben, hova reményfát már csak teremteni is fölösleges volt. Szegény vakok!
ti a szineket dicsérni halottátok, s felejtitek, hogy a szerepek még a képek
országában sem felcserélhetők. Bizonyosan nincsenek gyermekeitek! – Van-e
dúsabb egy apánál, kinek lekében a hit, a remény, és a szeretet fölvirágzott?!
– Ha kisdedeim ream mosolyognak, körültem édes bájosan csevegnek, és én
karjaimba zárom őket: akkor istennek képzelem magamat; s ha isten volnék, s
teremtenem kellene világot, s a világnak boldogságot: csupán szülői örömet
teremtenék, mert a melly szivben ez gyököt verhet, szentek szentjévé válik az
általa, áldást terjesztőleg a nagy világra. – Sokszor elgondolom, milly
boldogtalan lennék, ha ezen örömet vagy épen nem érezhetném, vagy ha titokban
lehetne is élveznem! – De vajjon képzelhető ez? – Nem, ez nem lehet! Nem
nyilván vidám-e maga az ős természet is valahányszor megujul, s nem ölt-e az ég
is a derű ünnepen nyilván azur palástot, nem nyilván olvashatni-e illyenkor
homlokáról a reá csillagbetűkkel irt boldogságot?! – És még is, és még is! –
Gondolkozzatok csak! – Nem ásott-e a számoló önzés fekete sirt ezen szent
örömnek is, hogy halottul fektesse belé a természetet, s ezen sirból bűnös a
feltámadás!! – Ha világ u r volnék, s atya nem: szivesen fölcserélném a világot
azzal, hogy atya lehessek, ezen örömemet azonban nem áldoznám föl viszont a
világért! – Az atyai sziv egy méztenger, mellybe bár mennyi keserűt vetünk is;
eredeti énjét meg nem változtathatjuk. –A teremtő egyetlen egyszer számitott
hiányosan, - akkor, mikor az édeni bűnös párban az emberiséget elitélte. A
szülői örömet meghagyta számunkra, s a büntetés elveszté vélt szigorát.
IV.
Karácsonfa
‘Atyám, atyám hoztál-e fiadnak karácsonfát?’ –
“Hoztam kedvesem, mindjárt felállitom. – Im
nézd!”
‘Egy lény, ki egyedül áll hozzád olly közel,
mint atyád, széttépte atyád szivét. – A törzs a kinból, az ágok, a
fájdalmakból, s a levelek széttépett reményekből lettenek. Im nézd csak, már
termet is! Gyümölcse csillogó kingyöngy. Judás eladván mesterét, visszaváltani
illy gyöngyökön akarta, de a váltságbért nem hitték valódinak a zsidók. – Im itt még egyéb is van, majd ezt
is megismertetem! – Ez itt szivvérből és kingyöngyből vegyitett massa; te még
kicsiny vagy, talán használhatod! ha lelked nem nöne elég naggyá: biztos szer,
ez megnöveszti! – Itt egész serge van a jajoknak. Csudálod, hogy nagyok? - -
nemesitettek! – Végre azon sok tarkaságok ott mint megannyi búvirágok!! – Nemde
milly szép? – Hja kedvesem, sokba is került ám! – Hozzá ne nyult fiam, mert
legfellyebb is csak nézni való,de élvezni nem! Érted?’
Szegény fiu te nem tudod, hogy karácsonfád
siremléke atyád boldogságának. – De hát boldogság volt-e az, vagy van-e
boldogság?
“Lelkedből kél, s lelkedbe száll vissza üdveid
összege, s lelkednek még a mulandóságon tul sincs véghatára!”
Jó őrszellemem, most értelek, neked igazad van!
“Lelkemből kél, s lelkembe száll vissza üdveim összege, s lelkemnek még a
mulandóságon tul sincsen véghatára!” – Igen igen boldogok egyedül csak ugy lehetünk,
ha lelkünkből meritjük üdveinket!
Istenem, mivé let ő! – Tehát szerelme csak
hazugság, - szendesége tettetés volt! – Egyetlen tekintetével képes let volna
az üdvek honából örökre lecsalni az üdvet magát, hogy kopár helyén kárhozat
tenyésszék; - a másik pillanatával ismét elűzte volna azt a földről, hogy
földön-futóvá tegye, mellynek mindenütt léte szükségesebb volna akármi más
lényénél. – Szeme üdvezületet igért, de jaj annak, kit ő megtérített; mert
szemhez nem messze a sziv, - s szivében poklot táplált! – S ha elgondolom, hogy
én ezen lény által akarék boldog lenni: akkor - - de minek a tépelődés; szivem
eltompult, már fájdalomra is alig van
érzetem! pedig fájdalmam nagy, iszonyu nagy! – félek, hogy ha lelkemmel
összeforr, nagysága elöli annak halhatatlanságát!
Szánakoztok rajtam? ne tegyétek azt; mert a
szánalom könnyekre fakaszt, s könnyeim olly forrók, hogy hevök felforralná a
tengerek vizeit; tudhatjátok pedig, az élet tengerén vajh mi sok sajka evez, melly mind révpartra számit! – Egyébiránt is a fájdalom égető könnyűi mindég
lélekre csepennek, s lelkeken minek sebet égetnetek? – Higyjétek el a léleknek
még örömében is megvannak kínjai! azt vélitek, hogy azok ember nyugodt, ki
százezerek szivvérén vásárolta csillagait? – Csalódtok! az ő lelke nem felejti,
hogy azon csillagokat homály veszi körül, mellyet a balga nép dicssugárnak
hiszen. – a legelső festész ecset legelső akadálya volt a lélek általános
magasztosulásának, mert csábszineiben a külsőségre lánczolta figyelmét, a
nélkül, hogy a bensőt igazán ecsetelni mindeddig is feltalálta volna. De hisz
ki is igényelne embertől istenit! –
V.
Volt és nincs
Végre megtörtént a legiszonyubb! a bűn mellynek
láttára még a hold is megfogyatkozott, megtermé gyümölcsét! – Ő nincs többé,
legalább ream nézve nincs! – A bűn leküzdé lényében az anyát, le a nőt, s csak
az anyát hagyá meg, hogy tökélyesen biztosíthassa martalékául leányát, - a
kárhozatot! – s azt vélitek, hogy a kárhozat tán örül martalékán? – Nem, az
rajta nem kap; mert bár milly mohón nyaldossa körül rémlángjaival áldozatait,
vérnyirkos tárgyát még is, mintegy akarva kerülvén, csak szükségből, vagy
kötelességböl emészti fel! –
Ő nincs többé! s ezzel kimondva a borzasztó szó,
melly megbánatá velem, hogy születtem; mert hitem viálga kialudt, reményem
elhalt! – s mit ér az élet hit, remény, és szeretet nélkül? Egy éber halál az
igy, mellyben megtörnek a lelken a viharok hullámai, s lepattognak a kin merges
nyilai, de csak azért, hogy a lélek örökké éljen, és – örökké szenvedjen! - - A
barátság a lélekélet fűszere. De vajjon birom e én ezt?! – Az emberiséget
szerettem, mert birni véltem tökély-koronáját; - s vajjon szerethettem-e még
most is, midőn ép az által csalattam meg kiben legremekebb példányát imádtam. –
Az istent imádtam, mert saját képére teremté őt; - vajjon imádhatom-e még,
miután édenemet ép az zuzta szét, kiért őt imádám?! – Ő távozék, hogy kihuzza
keblemből a tört, mellyet belé szurt. De vajjon nem fáj-e a kihuzás szintugy,
mint a bedöfés? – Ő távozzék, mert már nem nyujta neki élvet a kert, mellynek
virágait bűne hevével leperzselé! – Ő távozék, mert - - távoznia kelle, hogy
feléledhessen keblében az öntudat virága, mellyet eddig a szenvedélyek gyomai
elnyomának. – Ő távozék, s távoztával összecsapódtak fejem fölött a kintenger
hullámai, leszállék a fenékre, s egy drága gyöngyöt buvárlék ki onnét
kárpótlásul - - a türelem gyöngyét! s most már kissé enyhébben érzem magamat,
mert tudom, hogy gyermekeim nem maradandnak örökség nélkül!! –
VI.
Végbucsu
Isten veled te fájdalom hazája,
Isten veled te kedves árva hon,
Im felviharzott kebel bánatárja,
És messze tul űz szent határidon!
Mi jó, hogy a földnek több része is van, s mi
jó, hogy eddig buzgó emberbarát voltam! mit tennék most, midőn fájdalmamnak
csekély ezen világrész? Mit tennék most, ha szegény szivem eddig nem az
emberiséget ölelte, - hanem ez árva hon bérczeihez és folyamihoz volt volna
tapadva érzelmeivel? vajjon talána-e most ezen kiégett kebel, üszkei világán
tul, enyhülésts? – S midőn kinjaim messze üznek a végetlenbe, nem esik-e jól a
távolban, ha bár ismeretlen földön is, a közemberiségben ismét feltalálhatni az
elhagyott hont, mellyhez annyi öröm, annyi fájdalom, s még több megcsalt remény
csatolt, - s a szabadság fájának árnyában válni meg a véglehelettől mellynek semi
egyéb hibája, mint – hogy későn jő. S ha kinaim még egy darabig tán élnem
engedendnek, lehet-e más üdvem, mint ifju hazámban is az emberiségnek szentelni
mind azon erőt, mit szenvedéseimből még megmentheték. Nem lehetek-e még ott is
azon buzgó emberbarát, ki itt valék? – Még ott tán kibékülhetek az istennel,
ki az emberiséggel!! –
Vagy azt vélitek talán, hogy ki hont változtat,
az szivtelen világpolgár? Legyen nektek a ti hitetek szerint, - én nem tartok
veletek! Ha élvvágy űz határról határra, partról partra meggyőződés nélkül:
hideg cosmopolita vagy; de ha lelked az emberiséget öleli, szived annak dobog,
élted annak akarod szentelni, tevékenységednek tágabb, és szabadabb mezőt
akarsz nyitni, - s hazát változtatsz: nem cosmopolita vagy, hanem emberbarát, s
illyennek lenni dicsőbb mint honfinak! különben is nem a geographiai határok
teszik a hazát, s azért tán nem is messze az idő, mellyben a haza jelenkori
eszméje elavulván, az egész fold leend egy haza, s lakosai, mint megannyi
polgártársak csupán azért lesznek szétszórvák különféle országokban, mivel egy
ponton nem lehetendenek. –
Milly megnyugtató volna, még egyszer ölelhetnem
az emberiséget, s reá rögtön meghalnom! – Előttem less a tenger, mellyet tán a
fold sirt fájdalmában, midőn az ember halhatlanságát elvesztette. – Előttem
egy dicső nép, melly azért teremtetett, hogy legyen ki elkészitse a szabadság
remekét! Mind ez talán majd megnyugtatand! S ha majd a mosolygó virányokat vagy
a rengetegek vadonait tapodandom, s fáradt keblem kissé szórakozottan pihentetend,
milly örömmel fogom felsohajtani: “üdvezlégy Amerika!!!
**
Im letéptem életem öröm, s bú virágait, koszorút
fűzendő belőlük “Hazánk” oltárára.- Az örömvirágok meggyérültek, mert tudjátok,
hogy azoknak számtalan az élvezője. A buvirágok azonban, emlékeül az álmodott
boldogságnak, fájdalom ind illetetlenül hagyattak; azért, ha bár koszorúm
fényes nem lenne is, csak belé fűzöm! Hisz különben is mi illenék jobban hazánk
oltárára áldozatul, mint búvirág-koszorú!
Forrás:
Hazánk 1. évf. 29-30-31. szám – Győr,
1847. Martius 9., 11., 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése