- Mivé legyen tehát?
Szolgája isten oltárának,
Mondván bucsut e rosz világnak,
S keresve égben, jobb, örök hazát? –
Vagy Mársnak adjam vérző táborába;
Hol csonkitott, kéz-, s ellőtt lábakért,
Jutalmul nyerjen – egy ág zöld babért?
S térjen mint koldus, véren vett honába? –
Ügyvéd legyen?
hogy másoknak jogát,
S becsületét eszével megszerezze;
S ezért a rosz nyelvü világ,magát,
Hamis kenyéren élőnek nevezze?! –
Tán orvos? – ez dicső egy hivatás,
Botlásinak, sirásó vermet ás;
Csakhogy mikor meggyógyul a beteg:
Természet adta vissza életét, -
Ha halt: ezt már orvossa ölte meg,
S ez által elveszté volt hitelét! –
Ez nem less egyik is; dicsőbb mezőt
Nyitandok lelke munkásságinak,
Naggyá -, igen – költővé képzem őt:
Kezébe lantot, dalt ajakinak!
Hogy neve e rongy földről égbe szálljon,
S hirének hont – csillagok közt találjon!
Illy tervek közt sül, fől, remél,
Fél éjen-át Ambrus gazda, -
Négy év lefolyása alatt
Három siró lánynak atyja.
De most! de most!! megnyilt az ajtó,
S bedugván rajt fejét egy vén anyó;
Hunyorgva a bent töprengőnek int, -
S szörnyü hangon ezt rikácsolja:
‘Lány biz az tenns uram megint
Az istenadta!!’
Forrás:
Hazánk 1. évf. 6. szám – Győr, 1847.
Januar 14-én, Csütörtökön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése