Szinészetünknek egyik csillaga
Leendél dús reményü szende lány;
De sors szép jövődre irigyen
Elrabla tőlünk élted hajnalán.
Lehult a kárpit, melly szemünk elől
Örökre elfedé szép arczodat, -
A néma sír rideg homályiban
Nyugszol, feledve földi voltodat.
De bennünk itt feljajdul a kebel,
Ha sírodnak látjuk göröngyeit, -
Hol annyi testvér s bánatos szülők,
Szent fájdalomnak sirják könnyeit.
Te alszol néma csendes fold ölén
Szűz álmodat; de ők hol nyerjenek
Vigaszt a sziv kinokra, mik halálnál
Tartósban s égetőbben gyötrenek?
E gyász családnak méltó könnyeit
Isten törölheti csak, ső maga
Az égi szikra, melly bennünk honol –
A boldogitó hitnek angyala;
S hogy mind azok, kik őtet ismerénk,
Őt, a szelidség bájos angyalát,
Megosztva vélek a fájdalmakat,
Szivünkön hordjuk a bú fátyolát.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 22. szám – Győr, 1847.
Február 20-án, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése