I.
Zákány Tamás,
Nem ollyan ember mint más:
Rideg, de lángzó nála a kebel,
A legkisebb sérvet sem türi-el.
S homlokán a nemes büszkeség
Mint lelkének szivárványa ég.
Férfinél a becsület az,
Mi lánynál a szüzesség,
Ha egyszer elvesz, vissza nem
Adhatja sem fold, sem ég.
E hit megvihatatlan
Védpánczél jellemén;
S olly szilárd, hogy nem tudja
Megcsalni a remény.
Arczán, ha a hazának
Szent keblén seb támadt,
Mint a felhő az égen,
Ugy függött a bánat.
S a boszu, melly lángra gyult
A csaták tüzében,
Mint villám a borúban,
Ugy rejlett szivében.
S a béke édenében,
Lángvágyakkal tele,
Örömek rózsaberke
Lőn hősi kebele.
A nép azt hitte róla,
Mesés buzgóságban:
Ő a legvigabb
ember
A széles világban.
S ezért lőn oly kedvenczvitéz,
Szép lányok mátkája,
Átalános keresztapa,
Félország komája.
S mivel honért, királyért,
Követve ős szokást,
Nem tudott inni senki
Nála szebb áldomást:
Messze-tájon, vidéken,
Nem volt olly lakoma,
Hol ott-ne let volna
A vig Zákány koma!
II.
Két angyala volt szivének,
Egyik szép felesége,
Másik az édes szabadság,
Kikért epedve ége.
Török hadjárás idején,
Midőn két szomszédhatár
Közül az egyiket török
Kényur bitorolta már:
Hosszu fegyverszünet
alatt,
Egy kalandos Basának
Szemetszurt a szép menyecske,
Tőrével bűbájának.
Vágyban forrongó szivének
Nyugta nem volt miatta;
S – meghóditni
Zákány nejét
Magában fölfogadta.
A hős Zákány ifju nője,
Pajkos, de nem csapodár;
S hozzá titkon széptevőbe
A szerelmes Basa jár.
S sok szivostrom után, merész
Találkozóra kérte;
S a furfangos menyecske a
Légyottot megigérte.
Mond: majd megtanitom ezt a
Sárkányfejü törököt,
Hogy kelljen csábhálót szőni
A szent nőhűség fölött.
Mellynek biztos partja van már,
S gyöngyöket rejt mélyében,
Tilalmas a gyöngyhalászat
A nősziv tengerében.
És szilárd önérzetében
Hiven elárult mindent;
S a hős Zákány a Basára
Irtóztató fogat fent.
Mond: no várj te márványistent
Imádó csalárd pogány,
Én várlak majd ölelésre
A nap késő alkonyán.
S – a hős Zákány, felesége
Mezét ölté magára,
Piros szoknyában, kontyosan
Várt a török Basára.
Az est ködében torzomborz
Bajuszát eltakarta;
S szivét a vérszomjas boszui
Csörgőkigyója marta.
S im jött a csábitó Basa,
Eltelve kéjreménytől;
A vélt menyecskéhöz simult,
Reszkete a gyönyörtől.
S éppen, midőn epedező
Ajkát csókra emelte:
Zákány, egy öleléssel a
Basát – agyonölelte!
Forrás:
Hazánk 1. évf. 47. szám – Győr, 1847. April 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése