Petőfi Sándor: Kutyakaparó

Kivül-belül szomorú csárda ez

A Kutyakaparó,

Éhen-szomjan szokott itt maradni

A jámbor utazó,

Mert eledelt nem kap, és hogyha csak

Rá pillant borára,

Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is

Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal

Nyujtja magát végig;

Feldöléstől erőtlen lábai

Már csak alig védik.

A milly hosszu az asztal, Mellette

Ollyan hosszu a pad;

Közepe, nem a sok ülés, hanem

Vénség miatt, horpad.

Átellenben az ágy. Régesrégen

Lehetett megvetve;

Lefekünni beléje, nem támad

Senkinek is kedve.

Fejét egyik vállára bocsátá

A pufók kemencze;

Redők gyanánt tisztes agg homloka

Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár,

Szavát sem hallani.

Szájat ő csak azért tart, hogy legyen

Mivel ásítani.

Illyen a csaplár, a vén Dömötör;

Hát a felesége?

Ez takaros menyecske lehetett

Annak idejébe’.

De az idő a szegény jó asszonyt

Megviselte rútul,

Noha ötven, ötvenöt esztendőn

Még nem igen van tul.

Boglyas fakó haja beillenék

Repcze-petrenczének,

És melléje mingyárt szörnyü képe

Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól: száját

Szidalomra nyitja,

Hogy a vármegye a betyárokat

Már mind kipusztitja…

Még mikor a világ ezeké volt,

Ha nem csordult, cseppent,

De ezek hijával a kereset

Egészen megcsökkent. –

Odabenn a Kutyakaparóban

Igy forog a világ,

Illy szomorún, s az ember vidámabb

Dolgot kivül se lát.

Ablaka csak egy van, és annak is

Üveg csak a fele,

Fele pedig ó kalendáriom

Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor

Az az eső esett,

Melly falának két harmadrészéről

Levitte a meszet,

S a mi rajta maradt imitt-amott,

Az egészen sárga,

S korommal irt furcsa figurákkal

Van tele firkálva.

Pózna végén abroncs a czégére;

Ha véle összevesz

A szellő, mint az akasztott ember,

Oly búsan lengedez.

Jószágból a csaplárnak nem jutott

Egyébb egy kuvasznál;

A ház végen szundikál naphosszat,

Nem árt, nem is használ.

Meghalni jár a távol falukból

A harangszó ide,

S az eltévedt madár körülnéz csak

S odább megy ízibe.

Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol;

Bágyadtabb sugára,

Mintha szánakozva tekintene

Ez árva csárdára.

A csárdából vagy száz lépésnyire,

Kopár dombtetőn fent,

Senki által meg nem látogatva,

Áll egy régi kő sz----t.

Ennek is valaki egy kopott tarisznyát

Akasztott nyakába,

Mintha mondta volna: menj isten  hirével,

Mit állsz itt hiába!

Forrás: Hazánk 1. évf. 20. szám – Győr, 1847. Február 16-án, Kedden