Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor utazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rá pillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába.
A kis szobán hosszu vékony asztal
Nyujtja magát végig;
Feldöléstől erőtlen lábai
Már csak alig védik.
A milly hosszu az asztal, Mellette
Ollyan hosszu a pad;
Közepe, nem a sok ülés, hanem
Vénség miatt, horpad.
Átellenben az ágy. Régesrégen
Lehetett megvetve;
Lefekünni beléje, nem támad
Senkinek is kedve.
Fejét egyik vállára bocsátá
A pufók kemencze;
Redők gyanánt tisztes agg homloka
Meg van repedezve.
Mogorva vén ember itt a csaplár,
Szavát sem hallani.
Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
Mivel ásítani.
Illyen a csaplár, a vén Dömötör;
Hát a felesége?
Ez takaros menyecske lehetett
Annak idejébe’.
De az idő a szegény jó asszonyt
Megviselte rútul,
Noha ötven, ötvenöt esztendőn
Még nem igen van tul.
Boglyas fakó haja beillenék
Repcze-petrenczének,
És melléje mingyárt szörnyü képe
Madárijesztőnek.
Ő sem igen beszél; s ha szól: száját
Szidalomra nyitja,
Hogy a vármegye a betyárokat
Már mind kipusztitja…
Még mikor a világ ezeké volt,
Ha nem csordult, cseppent,
De ezek hijával a kereset
Egészen megcsökkent. –
Odabenn a Kutyakaparóban
Igy forog a világ,
Illy szomorún, s az ember vidámabb
Dolgot kivül se lát.
Ablaka csak egy van, és annak is
Üveg csak a fele,
Fele pedig ó kalendáriom
Kitépett levele.
Pendelyes gyerek voltam még, mikor
Az az eső esett,
Melly falának két harmadrészéről
Levitte a meszet,
S a mi rajta maradt imitt-amott,
Az egészen sárga,
S korommal irt furcsa figurákkal
Van tele firkálva.
Pózna végén abroncs a czégére;
Ha véle összevesz
A szellő, mint az akasztott ember,
Oly búsan lengedez.
Jószágból a csaplárnak nem jutott
Egyébb egy kuvasznál;
A ház végen szundikál naphosszat,
Nem árt, nem is használ.
Meghalni jár a távol falukból
A harangszó ide,
S az eltévedt madár körülnéz csak
S odább megy ízibe.
Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol;
Bágyadtabb sugára,
Mintha szánakozva tekintene
Ez árva csárdára.
A csárdából vagy száz lépésnyire,
Kopár dombtetőn fent,
Senki által meg nem látogatva,
Áll egy régi kő sz----t.
Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
Akasztott nyakába,
Mintha mondta volna: menj isten hirével,
Mit állsz itt hiába!
Forrás:
Hazánk 1. évf. 20. szám – Győr, 1847. Február 16-án, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése