Ő élt!... Egy Nemzet megdöbbent e hirre.
Örök Jehova szólt mennyből alá:
És intve, lelke legszebb sugarának
Egyét magához felmagasztalá.
Hiába esdett trónodnál egy Ország,
Ur a magasban, hosszabb napokat?
A drága perczek megszámlálva lőnek,
S Te nem teremthetd vissza azokat!
Ötven nehéz év küzdemléke fűzve
E nagy Halotthoz a gyászágy felett.
A győzelemnek, mellyért vitt e nemzet,
Vezére volt Ő, s leghűbb őre let.
A Kárpátoktól messze Ádriáig
Egy hang zugalma terjed búsan el:
“Ő NINCS!”… A tompa zúgást millióknak
Fájdalma mélyen költi, rázza fel.
A millióknak nincsen köny szemökben;
Nincs jaj s panaszhang néma nyelvökön:
Forrása könynek, jajnak és panasznak k-
A sziv, kin által zárva, csukva lőn.
Egy Nemzet érez bút, egy Nemzet szive
Sajg, ég sebének lángérzésivel.
Ha nyitva árka könynek és a szónak:
Vért sirna, s órjás kínjajt zúgna fel!
Hagyjátok őtet némán, és könyetlen:
Fájdalma szent, mint ennek tárgya az.
Népfájdalomnak, melly illy nagy, jelenben
Nincs, csak jövőben támadhat vigasz.
Ha majd fölenyhült fásult bánatából
A dermedő sziv, s vére ujra él:
Láttok könyűt e népnél, és zokogva
Fakadni jajt Ő siremlékinél.
Ó mert feledve nem less ősi nyelvért,
Egy szebb jövőért annyi küzdelem;
De megtanitva a fiu nevére,
Hogy mig Magyar less, éljen végtelen.
S ha jönnek ismét a Föld nemzetére
Borult napok, mint jöttek egykoron:
Zarándokolni járand Ő porához,
Gyászt öltve ujra, gyászt az árva Hon.
S megáldva Őtet a szent hamvvederben,
Leesdi égből védő szellemét;
S Ő, ki szerette e Hazát siriglan,
Leküldi hozzá lelkét, őrszemét.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 9. szám – Győr, 1847.
Januar 21-én, Csütörtökön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése