Hegedűszóban szép mesét jelentek.
Sz. Dávid.
Lombos berek hajlongó sudarán
Busongva, némán ült a csalogány.
Napsugár, harmat, szellő és virág,
Hangos énekre őt nem ragadák.
‘Mi lelt madaram, édes dalnokom?
- Szólitá a sas nyájas hangokon –
Az ökörszem is csirpel és örül,
Csak te vesztegelsz némán egyedül!
Csattogj, had halljam csengő éneked;
Dalolj, dalodtól szebb a kikelet!
“Királyom! – a bús csalogány felel –
Mit keblem érez, kinek mondjam el?
A szárnyas nép nem: avvagy félre ért,
Ollykor kigúnyol zengedelmimért.”
A sas hallván a bús panaszkodót,
Csodálkozék, - s imigyen ejte szót:
‘Holnap reggel a szárnyas seregek
Királyi udvaromba gyűlenek;
Dalod had hallják, és had lássam én:
Mit érez e nép ajkad énekén?’
A szarka másnap nagy gyülést csereg,
Mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, vizek s rétek madarai
Letelepülnek a dalt hallani.
Öreg cserágon a sas ül maga, -
S imigy zendül a csalogány dala:
“Virágos árnyas erdő,
Vigan futó patak!
Epedve várta szivem,
Hogy ujra lássalak!
Itt éle kis családom…
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe’ hollo –
Szinü bú nem lakott.
Elrészegülten ittam
A hajnal harmatát;
Minden zöld ág tanyám volt,
Minden madár barát;
S ah! most beh más az erdő,
A rét, a hűs patak…
Nem ollyan kék az ég is,
A rózsa hervatag…!
Most a bús gerliczével
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Sehol föl nem lelem!”
A bús szerelmi dalnak végivel
Szól a király, - a szárnyas had figyel –
‘Népem! imé dalolt a csalogány, -
Biráljátok
meg őt
egymás után!’
S mond: - felébredvén az alvó bagoly –
Az ének tárgya nem elég komoly!
A gólya ekkép ejté szavait:
Kár hogy részeges,
mondott valamit.
És felkárogott a hollósereg:
Barna tollunkat mért csufolta meg?
A gerle búgott: másnak még se kell
Természeti hibáját hányi fel!
A lud: rétünkről nem jót énekelt.
Hogy tudja, mikor rajta nem legelt?
Égetni kell, ha harmatot iszik,
Mert ugy boszorkány!
– monda a kuvik –
Az ölyv: nem igaz, a mint mondva van;
Hogy a madár mind
barátságtalan!
Szólt a süket-fajd: szép volt éneke,
Engem egészen megnevettete;
Megró a banka költött éneket:
Saját honát már mért mocskolta meg?
A szarka csergett lármás hangokon:
Én meg felségsértéssel vádolom!
Királyom kegyes kormánya alatt:
Rosszabbnak mondott időt, napokat.
“Elég… elég…! – kiálta a király,
Boszus szemének villogásinál, -
Boldogtalan nép! hát ekkép hat-e
Lelkedre a költőnek éneke?
Ekkép érted, igyen fogod fel őt?...
- Költőm ne énekelj e nép előtt! –
Álmos bagoly, sötét odúba menj!
Hitvány banka te, rajtad semi szenny?
Birálsz te fajd, egy szót sem hallva bár?
Menj léha gólya, van férges mocsár!
Élődjetek gyász hollók a dögön!
Füvelj bárgyu lud a sovány gyöpön!
Költőm, e népnek hallgasson dalod!
- Hah! szinem elől takarodjatok…!”
Forrás:
Hazánk 1. évf. 25. szám – Győr, 1847.
Február 27-én, Szombaton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése