Hogy meghalok – fel sem veszem,
Hiszen az élet folyása,
Hogy ember embertársának
Nyugalom helyét megássa.
Hogy más, gazdag asztalhoz ül,
Mig én száraz kenyért eszem,
Az isten látja lelkemet,
Rosz néven még ezt sem veszem.
Hogy más pazarlott kincseken
Ezerféle élvet teremt,
Mig én élv nélkül éltem át
A multat, s élem a jelent. –
Legkissebbet sem változtat
Sors edzette kedélyemen,
Vajha ennél nem volt volna
Nagyobb teher már éltemen.
Hogy más biborban öltözik,
S magasra építet lakot,
Mig én csaknem rongyos vagyok,
S kunyhóból nézem a napot.
Ez sem fáj, mert a napsugár
A kunyhóban is olly meleg –
S hidegtől testem eddig is
Egyszerü ruhám védte meg.
De ha szegény s gazdag felett
Különböző törvény viraszt,
Ez fáj, ez gyötri keblemet –
Ez méregkint emészti azt.
Forrás:
Hazánk 1. évf. 17. szám – Győr, 1847.
Február 9-én, Kedden
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése