2020. jan. 11.

Vas Gereben (1823-1868): Koplalunk




Boldogok, a kik éheznek…

Pesten az utczán koldustenger közt vagyunk, hol alaposan félhet az ember, hogy valamelly éhes tót leharapja az orrát. Némelly urak meg sem indulnak azon, ha egy nyomorult tót felrug; mert maguk elég bölcsen tudják, hogy Pesten mennyi az élhetetlen. A városi tanács pedig nem ér reá holmi roumfordi levessel vesződni; mert közel van már a tisztujitás, kénytelen tehát taplót főzni. A ki beteg, ugy is felfogadtatik a kórházba; de a ki egész napon éhezik, már az étvágya bizonyitja, hogy nincs halálos nyavalyájas. – Igy gondolkoznak némelly háziurak Pesten, a harmadik emeletben; a nyomornak hangja pedig ollyan, mint a pesti vizipuska; nem visz feljebb a második emeletnél. – Szinte megfoghatatlan dolog, hogy némelly urak meg nem hallják a panasznak éles hangját; pedig akkora fülök van, mint egy ponyva! –

Egyébbaránt némellyek igy okoskodnak. Hisz elég, ha a város harangot csináltat; tizenkét órakor rendesen meghuzatja; akkor minden jóravaló ember ehetik, ha kedve tartja: de a ki a divat után akar járni; ám lássa, hogyan vet számot evő-tehetségével. – Két hete lehet, egy barátommal találkoztam, az uri utcza sarkán, délutáni három órakor. Az élesen és jókedvüen fütyörészőt megszólitám:

‘Barátom! hova ollyan duda-szóval?’

“Enni, barátocskám! enni az angolkirálynéhoz; és te hol fogsz ebédezni?”

‘Ettem már – felelék nyugottan – tizenkettőt jó ideje elharangozták!’

“Az, az nagyon parasztos! – a koplalás nálam nem módi…”

“De az igazi gavallér három órakor még nem evett…”

Épen az utószavaknál kapott kezemhez egy – az éhségtől falhoz támaszkodott tót; szólni nem tudott a fájdalomtól, de képéből látszik az ösmeretes tót nóta:

Oh te szegény jó majkó,
Deglik a tied Jánkó…

Minthogy uri barátom szava szerént a gavallér ember három óra előtt nem eszik, kérdém a tótot:

‘Ettél-e már?’

‘Z’nyem, nagyzsákos zur!  felelé a remegő tót.

Látod barátom, mondám késérőmnek, ez is gavallér; mert még három óra előtt egy falatot sem evett. Nevetve kapta le magát karomról, nekem maradt a tót; - szegény ördög, tán néhány krajczáromon vásárolta meg azon öntudatot; hogy a felebaráti szeretetet még nem vette meg egészen a hideg.

De okoskodjunk bár mennyit; okoskodással nem lakik jól senki; vagy mint az angol mondja, inkább egy font praxis, mint két mázsa elmélet; az az, magyarul: többet ér egy rőf kalbász, int száz iv bölcsészet. – A hol nincs, ott ne keress; a közép osztály, saját nyomorán a kosztosa; némelly ur pedig elzárkozódik a koldulók elől; házát német portás őrzi, ha koldus jő,… “wird nichts ausgetheilt.” Maga szinte panaszolkodik, azt mondja, kevés a burgonya, maga is kénytelen . . . . . pecsenyével élni.

Vannak emberek, kik mulatságból másoknak a száját bedugják; elég tenni valót találhatnának ezen elhagyatott nyomorultak között. E kopplalók nagyánt mind tótok, félek, annyira kikoplaltatjuk őket, hogy magunkat fognak felfalni. –

Vagy talán az irgalmasságot is a barátokra bizzuk, elfeledvén, hogy mi ettük meg a barátfülét, s nem az utczai nyomorgók; kik saját fülöket csak azért nem ették meg, mert az istenadtát le nem haraphatták. Vannak emberek, kik az ujjaikat szopják, ebből is megélnek; de a szegény ember a hét elején h a lefekszik, bátran elmondhatja, hogy vacsorára hétfőt eszik, reggelire keddet. Most már a szegénynek csak a csontja és a böre; eladni nem tudja; mert nem kutyabőr.

“Tiltatik a koldulás!” halálra tudnám nevetni magamat ezen furcsa gondolaton. – Mikor a czigányoknak megtiltotta a főbiró a mezitelen kóborgást; megparancsolván, hogy ezuttal tisztességes posztóruhában járjanak; - a hirdetés után elszéledvén a czigányok, csak egy maradt a főbiró udvarában:

‘Hát te mit vársz?’ kérdé a teins ur!

“Már csak azt gondolám – felelé a czigány -  hogy egynek a posztót is haza kell vinni!”

Uraim! ne kezdjünk mindent hátulról, ha csikot akarunk fogni, rakjuk ki a varsát.

Hány ur lakik Pesten; de nem ismeri a nyomort, csak itt ott szindarabban lát egy nyomorult arczot; s ha elérzekenyül is, pár pillanat mulva a remeklő szinészt még néha játék alatt a szinész-páholyban látja, s tán olly kövérnek, mintha csak dudát evett volna. – A zeneegylet a nyomornak szivrázó hangját lekótáztathatná, s tán ha a szinházban bérletben elhegedültetné, a közönséget könnyebben meginditaná.

Az ur mindenütt ujr, az az: némelly urfi a vendéglőben kétszer bornyuszeletet, hozzá kilencz darab kenyeret eszik, jól lakik; s ha fizetésre kerül a dolog:

“Czvájmol snitzli, czváj stikli prod, - suntzt niksz.”

‘De a szegény jeget eszik,
Ha kap, s reá vizet iszik,
Gyertyát gyujt a kályhában’
                                                        B a l l a

Magyarországra rá fogták, hogy kövér; pedig sehol a világhátán nincs annyi agár, mint nálunk; - hol van tehát az a zsirtenger, mellyben a Magyar meg akar fuladni? vagy tán ebre biztuk a hájat. Szerintem az a föld, melly a gőbölyöket néha tizenhat mázsáig hizlalja; képes volna az embert is eléggé táplálni. Azt tudjátok, hogy az ökröt még a jászolhoz is ugy kell oda vezetni; h át az értetlen embert is vezessétek az alföld pusztáira; ha már magának nincsen elegendő esze oda vándorolni.

A multkor az aldunasoron járkáltam, egy embert láttam a kövezeten végig nyujtózkodni, éhségében – papirt rágott. Közelebbről nézvén meg ő, látta, hogy a papir bizonyos lovagias lapnak azon része volt, mellyen nagy be3tűkkel ezen szó volt: “Salon” – szegény tót azt gondolta tán, hogy szalonnát eszik. Más napon a Rókus-kórházban egy halottat bonczoltak; s bámulásomra épen a papirt rágó tót volt; épen az a ki egy nappal előbb “szalon” lapot evett s midőn felbontották, gyomra tele volt szalmával!!! mindannyian csodálkoztak, csak – én nem!

Hány ember fekszik Pesten amugy Jákob módjára, hogy a feje alatt kőből van a vánkos; de bezzeg az olajt megenné ha volna; ha szegény ördög egy darab kenyeret kap, egyet harap, hármat nyel; de ha nem gondoskodunk az éhezőkről, a kocsiról futtában leeszik a hájat.

Némelly ember azt gondolja, ha jót akar tenni okvetlenül szükséges, hogy arról a balkéz mitse tudjon; balját tehát zsebébe dugja; de midőn jobbjával pénzét kerené, akkor veszi észre, hogy az – történetesen a balzsebben van; oda pedig nem mer nyulni; mert megtudná a balkéz.

Szónok uraink azt kérdik, hogy hol vegyük hát az enni valót? – magatok tudjátok, hisz mennyit daráltatok! mi legfeljebb azon reményben vagyunk, hogy a kétségbeesett ember utoljára kitalálja azon módot, miként ugy élhetne, mint a hal a vizben.

Még az üdvezitő sem bőjtölt tovább negyven napnál; én magamról tudom, hogy a második napon megenném az eleven farkast; és igen élénken bele gondolom magamat az éhező nép helyzetébe; azonban e részben inkább csak a képzelődést szeretem. Láttam én e keserves napokban, sok emberbarátot, kiknek szónoklata csak annyiban nem válik száj-izzére az éhezőknek; mert a szónoklat nincs jól kifőzve. aztán ha adakozunk, abban sincs köszönet: némelly ember nem tudja okosan meghatározni az adandó mennyiséget, pedig magáról tudhatná a mértéket; mert elég nagy a szája.

Bátorkodnám bizonyos uraknak ajánlani, ha már annyira kedvök a közvélemény vadászata; etessék itassák ez éhező népet; a harsogó “éljen”-ek bőven kifizetnék a költséget.

Az éhezők miért sietnek épen Pestre? – azért, mert Pest az országnak szive, - s gondolják, hogy tán ott van a tüdő és a máj is; a tótoknak pedig e kettő a legkedvesebb étele.

Képeim talán nagyon is az életből meritvék; de éhezőim inkább a tálból meritenének. Mindennek adósa maradhat az ember e világon, csak étvágyának nem; délben rögtön ki kell fizetni, magamagának legszigorubb birája; mert halállal fizet. A gyomor annyiban hasonlit némelly tudós fejéhez, hogy gyakran üres, és nem ritkán korpával van tele.

Nem akarom elhinni, de nagyon beszélik, hogy Pesten három huszasért ki huzatja fogát; a borbély inasok azon tanulnak fogat huzni; az éhezőnek talán marad annyi, mennyivel utolsó falatját megrághatja.

Hány szivtelen ember van, ki mind e mellett két mázsát hizott; s talán előbb saját szivét ette meg. – Szerencse még, hogy a sors az embernek harminczkét fogat, s egy gyomrot adott; mert ha ez utolsóból szinte harminczkettővel birnánk; a Kárpátokat győkerig ettük volna.

Azt mondják: egyik ember a másikát eszi; furcsa dolog; azt ugyan hallottam, hogy a biro ennek vagy amannak a zsebjében van; azonban azt leginkább elhinném, hogy egyik a másiknak nem fér a gyomrába.

De nem vesződöm tovább ezen éhes gondolatokkal; mert a magyar olvasó közönség is olly kicsi, hogy egy éhes tót könnyen felfalhatná. – Némellyek azt hiszik, hogy a magyar irók kenyéririgyek! – igen, ha a magyar irodalom kenyér volna! mi még messze vagyunk a kenyértől, előbb a sütnivalót uraim, - a sütnivalót!

Még egyet. Valaki azt találhatná mondani, hogy szavaim nagyon is a franczia modort követik, nem a németet; meglehet, igaz van. A kettő közt szerintem az a különbség, a német sirva beszéli el, mit látott, például: hogyan verte meg szomszédja kedves életpárját; a franczia ellenben képeit ugy alkalmazza, hogy azt a közönség mindjárt – saját szemeivel lássa; például valakit a közönség előtt nyársra huzat.

Akarnak önök egy kikoplalt tótot látni; - tessék egyet ebédre meghivni.

Forrás: Hazánk 1. évf.  46., 47.  szám – Győr, 1847. April 17., 20.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése