Lisznyay Kálmán: Pál zsarnok

(Őskorból ballada)

A nép szava isten szava!

- “Kinek tetszik had higyje el,

Pártos haragban él e hon,

Hatalomért forr e kebel.

Hatalomért lemetszeni

A nép sasszárnyait,

S a trónküszöbhöz sujtani

Föllengző vágyait.

A nép kétes tenger, s a gyöngy

Mélyen van fenekén;

A trón magas gyémánt-orom,

Magasra vágyok én.”

S midőn a legfőbb hivatal

Dicsében csilogott,

Ki nép – s király közt ellenőr,

Illy szókra fakadott:

- “Nem kell a nép szerelme

Fejdelmi kegy ha van,

Egy félisten vagyok, - mond –

Váram bástyáiban.”

S épen midőn igy felrivalt

A zord gőg ajkain,

Remegni kezd, s ijelmi láz

Dúl végig izmain.

Lelke, - szavának nagyságát

Elbirni képtelen;

S a félistenből egyszerre

Csúszó féreg lessen.

S gőgje olly vészfelhő, mellynek

Villáma öntudat,

De e villám, melly lelket sujt,

Önnön szivébe csap.

Rögeszme volt agyában a

Pártboszú, zendülés;

Azt hitte, titkon ellene

Van összeesküvés.

Pedig a nép nyugott volt,

Merev gyáván-nyugodt!

Szellemtelen kebellel

Multakról álmodott! –

Várában ketten éltek,

Két leghivebb barát,

Mert igy nevezte volt el

Az izmos őrkutyát.

A hiv őreb nyugott volt,

De ő olly nyugtalan!

S igy szólt szelindekéhez

Az éj óráiban:

“Te vagy lelketlen állat,

Kit igy neveztek-el,

Leglelkesebb barátom,

Ki érttem él, lehel.

Kinek szivében annyi

Részvét s érzet vagyon;

Társam csendben, viharban,

Kisérőm utamon.

Ki, hogyha megrohanna

A gyilkos engemet:

Kiontanád miattam

Pirosló véredet.”

S itt kebléhez ölelte

A nyájas őrebet;

Fejét végig simitá,

Szemébe nevetett.

Az óriás szelindek,

Földhöz veté magát;

S ő rácsuká legottan

A csarnok ajtaját.

S Pál zsarnok ő nagysága

Nem hagyva kedvre közt:

Nehéz álmokba süllyedt

Könnyű párnái köztt!

II.

A menydörgés harangja vihardalt énekel,

Megmegnyilik hangján a villámos égkebel;

A zordon éji légben száz rémes árny bolyong,

A fergeteg zajából éjféli óra kong.

S hol az örvös szelindek keményen hortyogott,

Kisértetes morajjal közel-zaj hallatott.

A mélyen alvó  zsarnok a zajra fölriadt,

Agyában, mint a villám, egy gondola fakadt;

S arczán megtestesülve látszott a félelem:

- ‘Tán, isten! a szilaj nép dulong, tör ellenem,

Honnan? miért? s kit üldöz e rémes éji zaj?’ –

S lángnyelvü rémeket lát sürübben mint a raj;

Talán kábult fejében kővé vált a velő,

Olly felfeszült s meredtes arczczal rohant-elő.

Fegyvert ragad, s kinyitja – hallatva hangjait –

Az ősi csarnokajtó vasizmu szárnyait.

Kifent aczélu bárdja kezén fölvillogott,

S a felriadt szelindek szemébe csillogott.

Önvédeül uszitá az óriás ebet,

De az nem ismeré-meg a dúlt tekintetet;

Azt hitte, éji rablót hozott a fergeteg,

S az őreb im saját önurát rohanta-meg!

S nem fékezhetve többé eláradt vakdühét,

Az ország főurának mellét harapta szét.

Azon kebelt, a mellyhez annyit ölelte őt,

Miként legjobb barátot, leghivebb szeretőt.

Hószin hálópalástját vérhullám folyta át,

S kinoktól haldokolva igy hörgé végszavát:

‘Sujtó isten! későn,

De el, elismerem

Legerősb védpánczél

A népszerelem.

Kivált országos pálya emberének,

Kit arra honfitettek emelének.

A nép, kiben nem volt hitem,

Későn, későn tör ellenem;

Melly vér-ha-lál-ba-visz,

Hű-e-bem-a-ne-me-sis!!’

S itt vég-halálkin merge tépte szét

A fölszakitott szivnek gyökerét.

III.

S kérded tehát, a mellyre a zsarnok fölriadt,

Mi zaj? mi tompa zúgás volt a vad éj alatt?

A mellytől visszakongott az öblös vári bolt:

- Romőrlött bástyakőnek zúgó hullása volt!

Forrás: Hazánk 1. évf.  26. szám – Győr, 1847. Martius 2-án, Kedden