2016. aug. 30.

Thordai János (1597-1636): Psalmus CXL (1627)




Ments meg, Istenem, a gonosz emberektől,
Az erőszaktévő kegyetlen kezektől,
Szabadíts meg, uram, a gonosz fejektől,
És utánam rohant szörnyű árvizektől.

Szívökben felőlem mert gonoszt végeztek,
Ellenem mind egyik fegyverben öltöztek,
Az én kedves laktam földemből kiűztek,
Mind az viadalra karddal kezet fűztek.

Éles nyelvek olyan, mint a mérges kégyó,
Mind csak azt kiáltják reám, ami nem jó,
Ajakok alatt ül halálos skorpió,
És mérget nagy messze öntó áspiskégyó.

Oltalmazz meg, Uram, a vérszomjúzóktól,
Akik álnokságot mívelnek, azoktól,
Védelmezz, Úristen, bűnösök karjától,
És az istentelen fiaknak kardjoktól.

Azhol szoktam járni, vermet ott vájtanak,
Lábaimnak titkon sok urkot hántanak,
Az utakon hálót álnokul vontanak,
Kétfelől mellette akadályt ástanak.

Csak azon vannak, hogy szörnyű halált vesszek,
Halálommal rájok örömet eresszek,
Hogy holtom után hű szívet ne epesszek,
Uram, én Istenem, ne hagyd, hogy elvesszek.

Úristen, életem erős reménysége,
Te voltál mindenkor fejem díszessége,
Paisnál, sisaknál nagyobb erőssége,
Az hadban te voltál lelkem segítsége.

Ne engedd meg most is, hogy a kegyetlennek,
Kévánsága teljék az istentelennek,
Ne vidd elé tanácsát a hütötlennek,
Hogy halálán ne örüljön a szegénynek.

Azmit reám szántak, azt fordítsad rájok,
Az nékem tölt mérget vegye az ő szájok,
Sebes lánggal égő tűz eméssze fájok,
És maradjon pusztán minden háza tájok.

Azmely árkot ástak, essenek bé abba,
Elmerüljenek, mint a mély tenger habban,
A rágalmazó ne örvendjen a napban,
Hanem éjben lévén jusson rút halálban.

Elhittem, hogy az Úr a nyomorultaknak,
Felveszi ügyököt az ártatlanoknak,
Elromol hatalmok mind a gonoszoknak,
Nem láthatják hasznát semmi tanácsoknak.

Az igazak penig az Isten nevének
Dicséretet mondván szépen énekelnek,
Az Úr szeme előtt örökké örülnek;
Ez rendi az negyven és század éneknek.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 168-169. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Keserűi Dajka János (1580 körül-1633): Halotti vers Károlyi Zsuzsanna felett (1622)





Hideg havasokon,
Fenyves nagy erdőkön
Termett koporsó fája,
Ó, mely boldog vagy te,
Noha vagy fekete,
Ki lől ez test tartója,
Az Úr kedvesének,
Megszentelt hívének
Légy hű oltalmazója.

Veled az nagy Isten,
Csak vennéd eszedben,
Ű maga osztozott meg,
Mert nemesbik részét,
Mennyből adott lelkét,
Magának kívánta meg
Nemes gyenge testét,
Mint nagy drága kincsét
Rád bízván így szentelt meg.

Kegyes természetű,
Tiszta szent életű
Kívánatos Eszterünk,
Nemzetünk csillaga,
Urunk vidámsága,
Ó, szerelmes Asszonyunk,
Szegények reménye,
Árvák nevelője,
Mely nehéz tőled váltunk.

Ez szoros cellácska
Testednek hajléka,
Melyet szemünkkel látunk,
Tetemid oszlástól,
Csontaid bomlástól
Ója, míg feltámadunk,
Adja az szent Isten,
Az örök életben
Vidám orcával lássunk.

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 166-167. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.

Prágai András (1590 körül-1636): Bethlen Gábor* (1621 körül)



Bethlen Gábor

Az magyar nemzetnek
S az köröszténységnek
Én vagyok Gedeona,
Sok fejedelmeknek
És minden rendeknek
Függ rám szem evilága,
Süvegemeléssel,
Tisztességes füllel
Jámbor nevemet hallja.

Astyáges régenten
Ágyában feküven
Illen álmot látott volt,
Hogy szép leányának,
Mándane asszonynak
Ágyékából szőlő nőtt,
Kinek szép árnyéka
Egész Ázsiára,
Messze földre elhatott.

Szívében félelmes
Astyáges álmátúl
Igenis megrettene,
Hogy leánya fiát,
Maga unokáját
Veszteni igyekezett,
Kit, lám, az nagy Isten
Jövendő üdőben
Királlyá helyheztetett.

Ha Cirus országát,
Királyi hatalmát
Szőlőlugos példázta,
Ki az nagy Perzsiát
Árnyékával béfogta,
Így születésemet
S nagy hercegségemet
Nem vak szerencse adta.

Dávidot az Isten
Nagy veszedelmekben
Kegyesen megtartotta,
Serény vitézséggel,
Okos bölcsességgel
Ott megajándékozta,
Izrael országát,
Saul koronáját,
Lám, végre néki adta.

Régi magyaroknak,
Jeles királyoknak
Én is nyomdokit nyomom,
Hunyadi Jánosnak,
Amaz nagy hadnagynak
Bátorságát én bírom,
És az Attilának
Kétélű pallosát
Oldalamon hordozom.

Egész napkeletnek,
Napnyugoti résznek
Félelmire én vagyok,
Az föld is megrendül,
Sok fül hírrel csendül,
Ha trombitát fújatok,
Sok diadalmakkal,
Szerencsés csatákkal
Kit megbizonyíthatok.

Ferdinánd császárnak,
Sokszámú hadának
Sokszor gátot csináltam,
Tompérnak, Buccónak,
Sok német uraknak
Holtokig hadakoztam,
Kiknek halálával
Az nagy iga alól
Nemzetemet föloldtam.

Az Hunyadi Mátyást,
Amaz magyar királyt
Az németek mint félték,
Az bécsi asszonyok
síró gyermekjeket
Mátyással ijesztgették,
Engem sem kívánnak,
Valakik karomnak
Erejét megismerték.

Emlékezetemre
S nagy dicséretemre
Ez lézen az jutalmam,
Hogy királyi székben,
Pozsonyi gyűlésben
Közvoxul választattam,
Melyre én magamat
Minden érdem alatt
Ugyan nem méltóztattam.

Elég vala nékem,
Hogy vala érdemem
Az magyar koronára,
Nem akartam venni,
Fejembe tétetni
Másnak gyalázatjára,
Csak tartsa határát,
Ám viselje gondját,
Nincsen bosszúságomra!

De az közigazság,
Hitbéli szabadság
Igen nagyok előttem,
Melynek oltalmára,
Bosszúállására
Magamat lekötöttem.
Ha ki ellenem jár,
Míg életem fönnáll,
Kardomat le nem teszem!

*) Részlet a Sebes agynak késő sisak című ciklusból)

Forrás: Versekben tündöklő Erdély 1. kötet 162-165. old. – Második, javított és bővített kiadás – Castrum Könyvkiadó Sepsiszentgyörgy 1996.