Karkovány Judit: Szabó Magda (1917-2007)

Írói alkatának egyik jellegzetessége a sokoldalúság: költő, műfordító, regény- és drámaíró, jelentékeny tanulmányok, esszékötetek szerzője.

Debrecenben született, s e város történelmi hagyományai, a polgáraira jellemző civil kurázsi éppoly meghatározó módon alakította személyiségét, mint írói világát az alföldi táj, a népnyelv. Rokonsága révén is ezer szállal kapcsolódik szülővárosához: a Régimódi történetben (1971) ezért írhatta meg egyszerre családjának és a századfordulós Debrecennek a történetét. Apja sokgyermekes papi család sarja, műveltsége miatt is köztiszteletben álló városi tisztviselő; édesanyja derűs egyéniség, maga is írótehetség volt. A rajongásig szeretett szülők alakja gyakran tűnik fel műveiben, ahogyan a kiterjedt család is kiapadhatatlan ihletforrást, gazdag élményanyagot jelent egész írói pályáján.

A puritán-kálvinista szelleméről híres Dóczy-intézetben nevelkedett, majd latin-magyar szakos tanári oklevelet és doktori diplomát szerzett szülővárosában. Egyetemi hallgatóként nyílt rá szeme a forrongó nagyvilágra: Béccsel, a barokk-katolikus nagyvárossal megismerkedve szembesült az előnyomuló fasizmus fenyegetésével. 1940-től Debrecenben, majd Hódmezővásárhelyen tanított.

1945-ben a Debrecenben alakult kormánnyal érkezik a fővárosba, s míg a felszabadulás élményével dolgozik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselőjeként, mint költő is magára talál. Két verseskötete (Bárány, 1947; Vissza az emberig, 1949) egy érdekes-egyéni hangú, morálisan érzékeny, hibátlan formakultúrájú költő belépője az irodalomba. Az Újhold körül szerveződő csoport tagja.

1949 az ő számára is – a szó rossz értelmében – a fordulat éve lett: visszavonják tőle a Baumgarten-díjat, elbocsátják minisztériumi állásából, a pályatárs Lengyel Balázs szavaival: nemzedékével együtt „kisikkasztják az irodalomból”. Tíz éven át általános iskolai tanár; a hittel és elkötelezetten végzett pedagógiai munka új meg új élettapasztalatok forrása lesz számára. És miközben a lírai költő egy időre elhallgat, rátalál hangjára a prózaíró. Évekig ugyan csak asztalfiókjának dolgozott: első regénye, Az őz 1959-ben jelenhetett meg. Majd egymás után születnek írói műhelyében a további fontos alkotások: Disznótor (1960), Pilátus (1963), A Danaida (1964), Mózes, egy, huszonkettő (1967) és a prózaírói pálya első vonulatának eredményeit összegező kötet, a Katalin utca (1969). Elbeszélő művészetével a lélektani regény nagy hagyományait folytatja és újítja meg. Művei középpontjában rendszerint értelmiségi közegben élő nőalakok állnak; a korszerűen megkomponált cselekmény e főhősök lelkivilágának mozgását jeleníti meg, azokat a lélek mélyén lejátszódó folyamatokat,amelyek mögött újra és újra felsejlik a magyar társadalom, az emberek közötti kapcsolatok nagy átrendeződése, a korszakváltás, megcsalatott reményeivel, belső drámáival, tragédiáival. Az új tematika és az emberábrázolás új formái egyként hozzájárultak ahhoz, hogy az írónő gyorsan meghódította a hazai olvasókat, és hamarosan az egyik legnépszerűbb magyar író lett külföldön is.

A regényírói pálya szerves részét alkotják a pedagógiai elkötelezettség művészi dokumentumai: a nem kevésbé népszerű ifjúsági és meseregények sorozata (Mondják meg Zsófikának, 1958; Bárány Boldizsár, 1958; Sziget-kék, 1959; Álarcosbál, 1961; Születésnap, 1962; Tündér Lala, 1965; a televíziós filmváltozatban is sikeres Abigél, 1970).

Disznótor című regényének színpadi átdolgozása után (Kígyómarás, 1960) rádiós hangjátékokkal készül az új műfaj, a dráma meghódítására. Drámáinak sajátos stílusát a magyar történelem válaszútjainak, nagy alakjainak egyéni értelmezésével teremtette meg. A Kiálts, város! )1971) a debreceni polgárerényeknek emel drámai emléket, Az a szép, fényes nap (1976) Géza és Vajk, az államalapítás történelmi-erkölcsi konfliktusát állítja színpadra; a Béla király (drámai trilógia, 1984) a Katona Bánk bánjából ismert meráni Gertrúd fiának új nézőpontból láttatott sorsát formálja színművé.

Tanulmányai, esszéi a magyar irodalom nagy alkotóinak és alkotásainak elemzését nyújtják, egyesítve a szépíró mozgalmas, érzékletes stílusát az irodalomtudósi elmélyültséggel (Kívül a körön, 1980; A félistenek szomorúsága, 1990; A lepke logikája, 1996).

Az írói életmű az utóbbi években is új regényekkel gazdagodott (Az ajtó, 1987; A pillanat, 1990), és az írónő tervei további folytatást ígérnek.

Széchenyi Ágnes: Határ Győző (1914-2006)

„Életem tucat-élet. Ezerszámra tölthetnék ki ugyanezt a blankettát: születtem, hőzöngtem, börtönbe zártak; hol ebben a háborúban, hol abban a forradalomban kis híja lepuffantottak; regiszteráriám (szerelmi katalógusom) szegényes, írói pályám kiemelkedő pillanatai a rádöbbenések, hogy hiába éltem. Egy olyan országban, ahol a lakosság 10 %-át (kerek milliót) sajtoltak át a fegyintézetek és a börtöntáborok húsdarálóján, nem a kivétel vagyok, hanem a szabály. Röstellném, ha közhely-történeteimmel nyaggatnám az olvasót.” Ezzel az álmentegetőzéssel kezdi monumentális, több ezer oldalas élettörténet-interjúját Határ Győző, a magyar irodalom nagy különce.

Aki életére kíváncsi, nem fogja megbánni a fáradságot munkát, hogy gondolatban végigkíséri Határ Győző életét odáig, ahol gondolat és valóság összeér. Határ Győző magáévá tette a flaubert-i elvet: semmi az ember, minden a mű. S nemcsak hogy magáévá tette, hanem aszerint is élt. Nem boldogságra, hanem a művére törekedett.

Határ Győző életműve valóban különös, mert benne egymást keresztezik a modern irodalmi áramlatok és a közvetlen, magyar történelmi meghatározottság. Távol tartaná magát minden helyhez és alkalmisághoz kötött esetlegességtől, mégis minden mozzanatában tetten érhetjük a helyi történelem ihlette motívumokat is. Önironikusan panaszolhatja ugyan elszakítottságát a magyar irodalom tematikájától: „Bűnöztem, atyámfiai, súlyosan vétettem irodalmunk nemzeti illemkódexe ellen, s nem is egyszer. Olyan könyveket – (is!) – írtam, amelyeknek azonkívül, hogy magyarul íródtak, a magyarsághoz semmi közük. Íródhattak volna akármelyik nyugati nyelven.” De barátainak véleménye, amiről 1956őszén Weöres Sándor tájékoztatta, talán érvényesebb: „… írótársaságban beszélgettünk arról: van-e olyan magyar regény, mely világsikert arathatna; mely francia, angol vagy német fordításban nem sikkadna középszerűvé, hanem pótolhatatlan értékként ragyogna. Sorra vettük a múlt és jelen kb. félszáz íróját. (…) Végül is, mindnyájunk nagy meglepődésére, a te Heliáne c. regényednél kötöttünk ki: ez a regény európai, anélkül hogy úgy volna európai, mint a nyugatiak; érdekes, Duna-vidéki, de nem mucsai; ha lefordítanák nyugati nyelvre, nem zökkenne valamely nagy előd hatáskörébe.”

Roppant méretű az életmű, maradjunk a száraz tényeknél. 1938-ban szerez diplomát a Műegyetemen,nem bölcsész tehát, hanem építészmérnök. Még egyetemista, amikor első regénye, a kéziratos formában sokszorosított Veszélyes fordulatszám megjelenik, de rögtön el is kobozzák. 1943-ban a Csodák Országa Hátsó Eurázia című nyomtatás alatt álló regényciklusát is lefoglalják, a szerzőt felségárulásért ötévi fegyházbüntetésre ítélik. A háború „menti meg”. 1945-től publikál újra, de 1949-ben kizárják az írószövetségből. 1950-ben tiltott határátlépési kísérletért börtönbe csukják.

Szabadulása után eredeti hivatásából él, aztán egy évig irodalmi munkásságából: orosz, német, angol, francia és spanyol szépirodalmat fordít. 1956-ban disszidál, 1957-től Londonban, Wimbledonban él. 1957 és 1976 között a BBC magyar osztályának munkatársa. 1991-ben munkásságát Kossuth-díjjal ismeri el szülőhazája. Nemcsak író, de tipográfus, könyvtervező is. Köteteit maga gépeli, szedi.

Munkáiból csak a legismertebbeket említjük: Heliáne, 1947; Pepito és pepita, 1966, magyarul 1983; Anibel, 1970, ill. 1984; Archie Dumbarton, magyarul Éjszaka minden megnő, 1977, ill. 1986; Csodák Országa Hátsó Eurázia, 1988. A színművek közül kiemelkedik a Golgheológhi című kilencrészes sorozat (1976). Verseket, tanulmányokat is írt, több ilyen gyűjteményes kötete látott napvilágot.

Berkes Erzsébet: Méliusz József (1909-1995)

Temesvárott született, feltörekvő polgárcsaládban, amelynek tagjai a nehéz időkben is magyarnak vallották magukat (eredeti neve: Nelovánkovics). Szülővárosa piarista gimnáziumában tanul, Budapesten érettségizik (1928), s mert nem tudja eldönteni, hogy mérnök legyen-e vagy szobrász, a műegyetemre építésznek iratkozik. Nyugat-európai tanulmányútra megy 1929-ben, Zürichben hittudományt is hallgat, végül Szombati-Szabó István papköltő hatására áttér a református vallásra, és a kolozsvári teológiára iratkozik be, itt szerez lelkészi képesítést 1933-ban.

Közben 1931-ben ismét Nyugatra utazik, Berlinben megbabonázza a kísérletező színház, Brechtért rajong, expresszionista szemléletű művész barátai hatására maga is szövegeket ír szavalókórusok számára. Első verseit az Erdélyi Helikon hozza (1930), majd a politikai semlegességet hangoztató Erdélyi Fiatalok belső munkatársa és az Ifjú Erdély egyik szerkesztője. 1932 februárjában az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelenik a Vasárnap este táncban című verse, mellyel a politikai viták tűzvonalába kerül. A vers Csíkban tett kirándulása hatására született, leírja a mulatozókat, s végül egy látomással fejezi be: „Az Oltnak sodrásában tépett, véres gyermekhullák úsznak.” A kép messze nem felel meg a romlatlan népről alkotott hiedelemnek, a zárósorral sugallt magzatelhajtás meg éppen bőszítette a néplélekről valláserkölcsi alapon álmodozókat. A vitában az a különös, hogy mindenki másról beszél, mint amiről a vers szól: számon kérik, egy Nelovánkovics hogy jön ahhoz, hogy a magyarságot bírálja; egy költő hogy jön ahhoz, hogy baljós látomásaival gyanúba keverje a népet; egy református teológus hogy engedheti meg magának, hogy ilyen csúnyát írjon, határolódjon el növendékétől az alma mater; ez a modern költészet? A költői szabadság ügyében felemeli szavát Tamási áron; a család magyarsága ügyében a temesvári dalárda teljes tagsága nyilatkozik; az Erdélyi Fiatalok tapintatosan kiáll a szerzője mellett”; a Brassói Lapokban pedig fiatal költők nyilatkozatban szögezik le, hogy a modern költészet bizony ilyen: „A költő benyomult az életbe, és a valóságot a társadalom szemébe dobta. Akiket ez a tény homlokon vert, mert még mindig a múlt században és nem ezerkilencszázharminckettőben élnek, riadtan láttak destrukciót, perverzitást abban az irodalomban, mely nem szubjektív költői szenvelgés gyönyörűségeit szivárványozza, hanem kétségbeesetten mutat rá a tényekre, melyek a nép vezérei elé vádként is röpülhetnek.” A vita ékesen bizonyította, hogy nagyon sokféle érdek, politikai meggyőződés mentén tagolódik a kisebbségi sorsban egységesnek vélt erdélyi magyarság. Az új, világot megváltó nemzedék egysége tehát illúzió.

Méliusz Józsefet is, ahogy nemzedéktársai jobbjait, a közösség javát szolgáló életprogram megteremtése foglalkoztatja. Az elvesztett világháború, a trianoni békével megvont határok egyszerre jelentettek nyomort, munkanélküliséget és kisebbségi létből adódó távlatvesztést. A létezés kérdései mindenkor foglalkoztatják az ifjúságot mint beilleszkedési problémák. Ám ott, ahol felborult a társadalom rendje és nemzedékek estek el a frontokon, a beilleszkedés történelmi jelentőségűvé fokozódik: az új impériumba be nem illeszkedéstől a szociális elnyomorodás elleni harcig sokfelé nyílt út. Méliusz számára a leglázítóbb élménnyel a nyomor terjedése szolgált. Ekkoriban írja:

Mit ér a szó, ha szép, ha jó, mit ér a költői ábrándozás,

ha melled golyószóró szakítja át és torkod szorítja gáz?

A tett, a tett dönti csak el a félelmes kavarodást.

Légy költő, zsellér, bányász: a cselekvés szül csak változást!

Szükségképpen talál kapcsolatot a baloldali szervezetekkel, és publikálja írásait orgánumaikban. 1934-ben a Gaál Gábor szerkesztette szocialista folyóirat, a Korunk főmunkatársa lesz, 1935-től a Brassói Lapok temesvári tudósítója. Amikor az 1940-es bécsi döntés után Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz és Dél-Erdély Románia része marad, ő továbbra is Temesvárt választja, bekapcsolódik az illegális mozgalomba, az Antonescu-diktatúra ellen küzd. 1944-ben a városba bevonul a Vörös Hadsereg, őt mint magyar nacionalistát feljelentik. Letartóztatják; kiszabadulása után a Magyar Népi Szövetség sajtóirodáját vezeti, majd 1946-ban a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára lesz. Gaál Gáborral – immáron Kolozsvárott – együtt szerkesztik az Utunk című irodalmi-kulturális hetilapot. 1948-ban a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője. 1949-ben letartóztatják – tárgyalás, ítélet nélkül raboskodik -, 1955-ben szabadul. Fogsága alatt felesége a vallatások hatására öngyilkos lett, kiskorú gyermeküket kiutasították Kolozsvárról (elmegyógyintézetbe került). Méliusz megkísérli a lehetetlent: eszményei szerint folytatni az életet. Drámaian kell azonban tapasztalnia, hogy a túlkapások, amelyek az ő életét is kiforgatták, nem múltak el, csak átalakultak, újratermelődnek. 1983-ban, tiltakozásul a Ceausescu-rendszer ellen, kilép az Írószövetségből. Sajátos rezervátumba szorítja a hatalom: tisztes nyugdíj, utazási lehetőségek, régibb írásaiból kötetek – de semmi, amivel tevőlegesen beleavatkozhatna a közéletbe. Még a politikailag kínosan ható emlékeit se teheti nyilvánossá. Magas kort érve még megélheti a conducátor bukását (1989), de ez már keveset változtat az ő helyzetén: a politika nem tudja használni, a fiataloknak balos, az idősebbeknek kínos.

Költő és publicista volt, akinek ugyan 1930-ban indul irodalmi pályája, de a kritika szerint saját hangjára 1934-ben sikerült rátalálnia. Ekkor jelent meg a Korunkban Ben Hepburn hagyatéka című versciklusa: egy néger munkanélküli szólal meg a költő, de csak a vak nem láthatta, hogy milyen valódi élményekből táplálkozik a mondandó. Mégis ez a „szerep” felszabadítja Méliuszt: nem kell a szociális, faji mellőztetést magyarázgatnia, s persze nincs kitéve olyan inzultusoknak,m int a Vasárnap este táncban esetében. Évek múlva ez a rejtőzködő szerepjátszás teremti meg Horace Kockerey alakját – egy ismeretlen királyság elnyomott költője -, akinek egész életművet alkot Méliusz (H. C. Múzeum – H. C. darabokra tört elégiája, 1983). Valójában saját életrajzát szövi bele a travesztiába, megjelenítve azokat a szellemi kalandokat, amelyekben része lehetett egy baloldali értelmiséginek. Az emlékezés kevésbé ironikus, de változatlanul rejtekezve elmondott tényei szólalnak meg Kávéház-köteteiben (Illúziók kávéháza, 1971; Kávéház nélkül, 1977; Tranzit kávéház, 1982; Napnyugati kávéház, 1984; A barátság kávéháza, 1988). Utazások, beszélgetések, benyomások tárcaszerűen megírt jelenetei ezek, szövevényes utalások és jelzések, gondolattársítások váltogatják egymást álmokkal, érvekkel. Az irodalmi szöveg belső kohézióját a mesélő szellemi mozgása adja, akár egy posztmodern regényben – jóllehet Méliuszt ilyen minták nem késztethették. Az olvasó fokonként felfedezi és újrateremti az időrendet, a „történést”, így például azt is, amit soha senkinek nem mondhatott el az író: börtönéveinek eseményeit felesége rémálmaként meséli el.

Borbély Sándor: Kolozsvári Grandpierre Emil (1907-1992)

Akinek az elmúlt évtizedekben viszonylag felhőtlen volt a gyermekkora, hamar találkozott Kolozsvári Grandpierre Emil munkáival. Ha nem is tudta pontosan, kedves mesekönyveinek ő volt az írója, azaz népmeséink avatott tollú feldolgozója: A csodafurulya(1955), A halhatatlanságra vágyó királyfi (1956), Folton folt király (1958), A gyalogtündér (1961), A lóvátett sárkány (1963). Később talán már az író neve is tudatosult, amikor kamaszkézbe került történelmi pikareszkje, A csillagszemű (1953), históriás regénye, A törökfejes kopja (1955), szórakoztató ifjúsági könyve, a Csinnadári a királyné szolgálatában (1960).

Kolozsvári Grandpierre Emil Kolozsvárott született, írói neve erre a nagy múltú erdélyi városra utal, családneve pedig őrzi a francia származást és protestáns eredetet. Atyja neves jogászember, az utolsó magyar főispán Kolozs megyében, mielőtt Trianon leszakítja hazánkról. A família 1925-ben költözött Budapestre. A fiatalember közben a pesti jog-, később a bölcsészettudományi karon folytatta tanulmányait, végül Pécsett doktorált. A második világháború végén orosz hadifogságba került. Hazatérése után a rádióban dolgozott, mint az irodalmi osztály vezetője, később műsorigazgatóként. Első regényének megjelenése után húsz esztendővel, 1951-től érzett magában annyi alkotói önbizalmat, hogy kizárólag csak az írásnak éljen.

Az elkövetkezendő négy alkotó évtized során még közel félszáz kötetet publikált: novellát, regényt, esszét vegyesen. Amikor a jóval fiatalabb pályatárs, Bertha Bulcsu 1971-ben interjút készített az íróval, budai lakásának dolgozószobájában meglepődve konstatálta a külön-külön dobozokban őrzött seregnyi jegyzetet, újságkivágatot, gépelt flekket. A jól megszervezett munkar4end mellett ez a tudatos előkészület a titka, hogy Grandpierre rengeteget tudott dolgozni, produkálni. S írásainak mindig is sikerszaga volt…

„Grandpierre Emil a par excellence író – jellemezte Bertha Bulcsu. – Író, aki ír, és nem politizál, nem szervezkedik, nem okoz kínos meglepetéseket. Író, aki soha nem volt segédmunkás, és nem is lesz. Bátran lehet olvasni, hivatkozni rá, ha nősülős típus lenne, bátran hozzá lehetne menni feleségül. Nemcsak író, hanem (bölcsész) doktor is, így aztán akármilyen idők jönnek, Kolozsvári Grandpierre Emil megtartja rangját, réteg- és osztályhelyzetét.” Igen: a szocializmus kellős közepén is polgári regényeket írt, kellemesen, szórakoztatóan, olvasmányosan és nagy felkészültséggel, tudatossággal.

Ha röviden fogalmazunk: Grandpierre munkáiból elsősorban a hazai polgárság és a „lateiner” értelmiség életének árnyalatos képe mutatkozik meg. A Mérlegen (1950) című regénye például a magyar „középosztály” tablója és tipológiája. A boldogtalanság művészete (1958) az irónia eszközeivel ábrázolta a hivatalnokréteg idejétmúlt magatartásformáit. A Keresztben az úton (1971) című elbeszéléskötet darabjai pedig hiteles tudósítást adtak az ötvenes évek értelmiségi létéről és közéleti problémáiról. További művei általában a magyar társadalom mobilitásának erkölcsi kérdéseivel foglalkoztak. Párbeszéd a sorssal (1962), Változatok hegedűre (1967), Harmatcseppek (1974). Gyengéd malomkövek (1981) és még lehet folytatni a sort.

Ha valakitől egy jellemző Grandpierre-figurát kérdeznek, nyolcvan százalékban bizonyára dr. Csibrákyt fogja megnevezni. A Dr. Csibráky szerelmei (1934) és A nagy ember (1938) a hivatalnok ifjúság egy-egy kártékony típusát formálta meg.  Csibráky a cselekvésképtelenség figurája, akárha egy magyar Oblomov. Az elemi határozottság is hiányzik belőle, cselekvés helyett latolgat, fontolgat. Csibráky alakmása az író majd minden regényében megtalálható: újraéledő karakterfigura.

Ha pedig Grandpierre legnagyobb írói vállalkozását kell megneveznünk, egy pillanatig sem kell habozni, hogy önéletrajzi regényciklusára gondoljunk. Az utolsó hullám (1973), Táguló múlt (1975), A szerencse mostohafia (1976), Hullámtörők (1978), Béklyók és barátok (1979), Árnyak az alagútban (19819, Egy házasság előtörténete (1982), Emberi környezet (1986), továbbá Egy potenciavadász följegyzései az összeomlás után (1989) egy grandiózus családregény önálló kötetei.

Szirmay Ágnes: Hamvas Béla (1897-1968)

Eperjesen (ma Szlovákia) született, ahol édesapja evangélikus lelkész, majd 1898-tól Pozsonyban az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára. 1914-ben itt érettségizik, majd önkéntesként jelentkezik katonai szolgálatra. A kadétiskolai kiképzés után az orosz fronton besebesül. 1919-ben a családot kitelepítik, mert édesapja nem hajlandó letenni a szlovák hűségesküt. Az év novemberében Budapestre költöznek, ahol Hamvas beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakára. Első írásai ez idő tájt jelennek meg a pozsonyi Tavasz című folyóiratban. 1923-ban diplomázik, majd három évig újságíró a Budapesti Hírlapnál. A szerkesztőségben ismerkedik meg Angyal Ilonával, akit 1928-ban feleségül vesz. 1927-től huszonegy évig könyvtáros a Fővárosi Könyvtárban.

1928-29-ben írja meg első regényét Ördöngösök címmel (máig kiadatlan), melyet hamarosan követ egy novellagyűjtemény (Nehéz nem szatírát írni, kiadatlan). Esszéi, tanulmányai, recenziói 1930-tól 1948-ig jelenhetnek meg a legkiválóbb irodalmi és társadalomtudományi folyóiratokban. 1935-ben első házassága felbomlott. 1937-ben újra megnősül, második felesége Kemény Katalin írónő. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapítják a Sziget kört, amely elsősorban ókor- és vallástörténészek csoportosulása volt, tagjai a szellemtörténet módszereivel keresték a választ a kor aktuális kérdéseire is. 1940 júniusától októberéig Hamvas katonai szolgálatot teljesít, majd 1942 áprilisától szeptemberéig az orosz fronton van.

1943-ban megjelenik esszégyűjteménye, a Láthatatlan történet. 1943-ban kezdődik el második nagy írói korszaka, amikor írni kezdi Scientia Sacra (A Szent Tudás) című könyvét, amely Az őskori ember szellemi hagyománya alcímmel az emberiség metafizikai hagyományait térképezi fel. Ennek a nagy, összefoglaló műnek írása közben lefordít jó néhány eddig magyarul hozzáférhetetlen alapművet, pl. A Veda huszonhat fejezete, Upanishadok, Kung Fu-ce: Lun Yü – Kun meter beszhélgetéesi (megjelent), Csuang ce: A tao virágai, Tibeti misztériumok (megjelent), Henoch apokalypsise (megjelent), Pert em hemu – Az egyiptomi halottak könyve.

1944 tavaszán harmadszor is behívják katonai szolgálatra, majd mikor csapatát novemberben Németországba vezénylik, megszökik, és az ostrom alatt katonaszökevényként rejtőzik. 1945 januárjában lakásukat bombatalálat éri, könyvtára és kéziratai megsemmisülnek. 1945-ben az Egyetemi Nyomda kiadja a Száz könyvet, amelyben Hamvas lajstromba veszi azt a száz, számára ez ember kultúrtörténetből legfontosabb könyvet, amelyet megmentene „egy ostromlott városból vagy az ostromlott világból”. 1945-48 között füzetsorozatot szerkeszt az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel, amely a század legkiválóbb hazai és európai gondolkodóinak tanulmányait jelenteti meg (ez Európai műhely összefoglaló címmel 1990-ben egyben is megjelent). Élénk kapcsolatot tart fenn Várkonyi Nándorral, Weöres Sándorral, Fülep Lajossal, Baránszky-Jób Lászlóval, Molnár Antallal és az Európai Iskola képzőművészeti társulás tagjaival. Csütörtökönként Szabó Lajossal és Tábor Bélával találkozik, ezeket a gondolkodására, írásaira erősen ható beszélgetéseket Biblia és romantika címmel rögzíti (kiadatlan). 1946-ban Anthologia humana – Ötezer év bölcsessége címmel antológiát szerkeszt (részben fordít), amely 1948-ig három kiadást ér meg. Ezután Jakob Böhmét fordít és ad ki, magyarul elsőként. 1847-ben Kemény Katalinnal közösen tanulmánykötetet adnak ki Forradalom a művészetben – Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon címmel, amelyre Lukács György kemény kritikával reagál. Ezt követően támadássorozat indul ellene, B-listára kerül, majd 1948-ban felfüggesztik könyvtárosi állásából, és 1949. január 1-jével nyugdíjazzák. Kiváltja a földműves-igazolványt, és 1948-51 között sógora szentendrei kertjét műveli. Ekkor írja egyik fő művét, a Karnevál című regényt, amely azonban csak 1985-ben jelenhet meg. 1951-54 között Inotán az Erőmű-beruházó Vállalatnál raktáros, majd 1954-62-ben Tiszapalkonyán, 1962-64-ben Bokodon segédmunkás. Esszégyűjteményei, tanulmányai, fordításai közben folyamatosan készülnek, pl. Tabula Smaragdina, Kathaka Upanishad, Sepher Jezirah, Zen, Szufi, Sankhya karika, Gyémántnál keményebb (fordítások, bevezető tanulmánnyal), A bor filozófiája, Titkos jegyzőkönyv, Regényelméleti fragmentum, Unicornis, Silentium, Tíz meg nem tartott előadás (esszék, tanulmányok). 1957-ben írja második regényét, a Szilvesztert (kiadatlan).