Széchenyi Ágnes: Határ Győző (1914-2006)

„Életem tucat-élet. Ezerszámra tölthetnék ki ugyanezt a blankettát: születtem, hőzöngtem, börtönbe zártak; hol ebben a háborúban, hol abban a forradalomban kis híja lepuffantottak; regiszteráriám (szerelmi katalógusom) szegényes, írói pályám kiemelkedő pillanatai a rádöbbenések, hogy hiába éltem. Egy olyan országban, ahol a lakosság 10 %-át (kerek milliót) sajtoltak át a fegyintézetek és a börtöntáborok húsdarálóján, nem a kivétel vagyok, hanem a szabály. Röstellném, ha közhely-történeteimmel nyaggatnám az olvasót.” Ezzel az álmentegetőzéssel kezdi monumentális, több ezer oldalas élettörténet-interjúját Határ Győző, a magyar irodalom nagy különce.

Aki életére kíváncsi, nem fogja megbánni a fáradságot munkát, hogy gondolatban végigkíséri Határ Győző életét odáig, ahol gondolat és valóság összeér. Határ Győző magáévá tette a flaubert-i elvet: semmi az ember, minden a mű. S nemcsak hogy magáévá tette, hanem aszerint is élt. Nem boldogságra, hanem a művére törekedett.

Határ Győző életműve valóban különös, mert benne egymást keresztezik a modern irodalmi áramlatok és a közvetlen, magyar történelmi meghatározottság. Távol tartaná magát minden helyhez és alkalmisághoz kötött esetlegességtől, mégis minden mozzanatában tetten érhetjük a helyi történelem ihlette motívumokat is. Önironikusan panaszolhatja ugyan elszakítottságát a magyar irodalom tematikájától: „Bűnöztem, atyámfiai, súlyosan vétettem irodalmunk nemzeti illemkódexe ellen, s nem is egyszer. Olyan könyveket – (is!) – írtam, amelyeknek azonkívül, hogy magyarul íródtak, a magyarsághoz semmi közük. Íródhattak volna akármelyik nyugati nyelven.” De barátainak véleménye, amiről 1956őszén Weöres Sándor tájékoztatta, talán érvényesebb: „… írótársaságban beszélgettünk arról: van-e olyan magyar regény, mely világsikert arathatna; mely francia, angol vagy német fordításban nem sikkadna középszerűvé, hanem pótolhatatlan értékként ragyogna. Sorra vettük a múlt és jelen kb. félszáz íróját. (…) Végül is, mindnyájunk nagy meglepődésére, a te Heliáne c. regényednél kötöttünk ki: ez a regény európai, anélkül hogy úgy volna európai, mint a nyugatiak; érdekes, Duna-vidéki, de nem mucsai; ha lefordítanák nyugati nyelvre, nem zökkenne valamely nagy előd hatáskörébe.”

Roppant méretű az életmű, maradjunk a száraz tényeknél. 1938-ban szerez diplomát a Műegyetemen,nem bölcsész tehát, hanem építészmérnök. Még egyetemista, amikor első regénye, a kéziratos formában sokszorosított Veszélyes fordulatszám megjelenik, de rögtön el is kobozzák. 1943-ban a Csodák Országa Hátsó Eurázia című nyomtatás alatt álló regényciklusát is lefoglalják, a szerzőt felségárulásért ötévi fegyházbüntetésre ítélik. A háború „menti meg”. 1945-től publikál újra, de 1949-ben kizárják az írószövetségből. 1950-ben tiltott határátlépési kísérletért börtönbe csukják.

Szabadulása után eredeti hivatásából él, aztán egy évig irodalmi munkásságából: orosz, német, angol, francia és spanyol szépirodalmat fordít. 1956-ban disszidál, 1957-től Londonban, Wimbledonban él. 1957 és 1976 között a BBC magyar osztályának munkatársa. 1991-ben munkásságát Kossuth-díjjal ismeri el szülőhazája. Nemcsak író, de tipográfus, könyvtervező is. Köteteit maga gépeli, szedi.

Munkáiból csak a legismertebbeket említjük: Heliáne, 1947; Pepito és pepita, 1966, magyarul 1983; Anibel, 1970, ill. 1984; Archie Dumbarton, magyarul Éjszaka minden megnő, 1977, ill. 1986; Csodák Országa Hátsó Eurázia, 1988. A színművek közül kiemelkedik a Golgheológhi című kilencrészes sorozat (1976). Verseket, tanulmányokat is írt, több ilyen gyűjteményes kötete látott napvilágot.

ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ

(Archie Dumbarton – absztrakt regény)

éjszaka minden megnő

ébren a hátán fekvő

éjszaka oly közellép halál és születés

- így a belemenekvő

egyszeri ősz öreg nő

győzte a lét a nemlét meddő rémületét

Nem is rossz, ha az író maga szedi a regényeit, véli Határ Győző a könyv utószavában, így legalább elolvasta még egyszer a saját szövegét, ami egyébként nem állt szándékában. Minden könyve azonos sorsban osztozik, írja, utólag már nem szereti, elhibázottnak, csonkának találja ezt is. „Hazug a mája, a veséje – s csak a nyaka véres.” Már majdnem elhisszük a szerző mentegetőzéseit és önostorozásait, amikor felsorolja szépen pontokba szedve ától zéig az igaz kritériumait. Ízelítőül: „Igaz, ami… b/ behízelgő – vigasztaló (abszolút lelki konfortáció) … d) szorongásainkat távol tartja 8tudatalattinkat elcsucsujgatja és a haláltalanság illúziójával kecsegteti) … g) cinikus terveinket elfogadható, jó színben tünteti el … n) nem háborgatja rendetlen elménk, lelki zűrzavarunk nyugalmát a tisztázás igényével … p) nosztalgiánkat legyezgető … w) nem bosszant újszerűségével, mitugrászságával…” Eme kívánalmaknak természetesen nem felel meg a szóban forgó mű, hiszen ezek inkább a tömegfogyasztásra szánt giccs jellemzői. Határ Győző mindenesetre az utószó utolsó szerzői gesztusával értelmező javaslatok helyett az olvasó ítélete elé tárja ezt a „hamis, szertelen írást, az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ c. hazugsággyűjteményt”.

A regény 1977-ben jelent meg először franciául, és címként a főhős nevét viselte: Archie Dumbarton, műfaját tekintve pedig bűnügyi történetnek neveztetett (Une histoire criminelle). Mivel az angol név semmit nem mond az átlag magyar olvasónak, a szerző a Négyes ikrek című siratóének egy sorát kölcsönözte a magyar kiadás címéül. Hogy hogyan lett bűnügyi történetből absztrakt regény, ami a szerző saját állítása szerint a nyomozás bizarr anyagánál fogva bízvást nevezhető metafizikai fantasztikus regénynek is? Határ Győző szerint a kettő (három) közel van egymáshoz, majdhogynem fedik egymást: az istenség bűne a teremtés, elkövetésének lenyomozása pedig bűnügyi történet. A „Ki a tettes a világegyetemben?” kérdés (századunkban „Van-e tettes?” formában is) a filozófia hajnala óta létezik, az Istenség kutatása és a bűnügyi nyomozás párhuzamba állítása az utóbbi évtizedekben vált divatossá. Ebből a szempontból Határ Győző regénye akár Umberto Eco nagy „tetteskereső” műveinek (A rózsa neve, A Foucault-inga) előfutára is. Bár nehéz olyan történetet elmesélni, amelynek szövete a statikus mozdulatlanság, próbáljunk megismerkedni Archie Dumbarton életével és különös halálával.

Főhősünket ágyban találjuk a regény kezdetén, épp ébredezik. A főhős szó hallatán ne gondoljunk persze holmi romantikus hősre. Archie Dumbarton átlag angol kispolgár, a norpingtoni Alsó-Kertekalja 27. sz. ikervilla első emeleti hálójában nyitogatja éppen a szemét. Archie, mint amolyan korunk hőse, ügynök, de hogy azért ne legyen ennyire snassz hős, valamivel intellektuálisabb egy porszívóvigécnél – nagyenciklopédiával házal. Még nem tudja, mekkora szüksége lesz az áruja által nyújtott egyetemes tudásra, amikor majd magára marad, és egymaga lesz az emberiség! Azt sem sejti, mire lesz hasznára hobbija, az örökös barkácsolás.

Archie felébred éjnek évadján – gyújtana lámpát, de nem működik. Nem moccan mellette Mildred sem, a zsörtölődő, tipikus kispolgárfeleség. Jéghideg. Mint Archie megállapítja – órák óta halott. halottak az ikrek is a gyerekszobában. Ronnie és Ernie, azaz Csimbók és Bütyök. (Ronnie-nak, mint majd jóval később megtudjuk, nem is Archie a nemzőapja, hanem a tejes, de megtudjuk azt i, hogy ez meglehetősen átlagos helyzet Angliában, s mert Archie sem apja fia volt, hanem ő is a tejesé, mondhatjuk tehát, hogy hagyomány és főhősünk átlagpolgárságának egyik bizonyítéka.)

Csak a szürke derengés mindenütt – életnek, működő civilizációnak semmi jele. Nincs áram, süket a telefon. Ahogy merészkedik egyre távolabb Archie, úgy tapasztalja, hogy mindenki halott. Mint a Csipkerózsika-mesében, hirtelen megállt a világ. Csak míg ott szépen, esztétikusan alélt mindenki pózba, a huszadik század végi világváros, London utcái egészen más képet nyújtanak. Minél többet látunk a hatalmas tablóból, annál inkább borzongunk. Pompeji juthat eszünkbe, ahol a láva úgy örökítette meg a lakókat, ahogy utolsó pillanataikat élték, évezredekig őrizve kiszolgáltatott mozdulataikat. Történetünkben még nem tudjuk,f elsőbb ítélet, kór vagy más katasztrófa pusztította-e az emberiséget; olyan érzésünk van, mintha sci-fit olvasnánk, még nem érezzük a transzcendenciát. Hullák mindenütt. A Carnaby Streeten például „Arc hullák. Hamvaspiros álcaarc. megolvadt borostyánkőarc. Tartársárga mártásarc. Hullalila lapátkép, a nyaka földpátszürke és vanília. Szuroklila néger fogínyek; felpállott szuroklila garatok, nyelvek, szájpadlások a szénkék hippi néger hullákon – nacik, rucik, topogók. Párducmintás műfoltok és műkopások a méregdrága szerelésen: gépi festés,műrojt és áltoprongy.” Bizony, így kívülről és felülről nézve csúnya, elfajzott és nevetséges az ember.

A regény fő – és egyetlen – szereplőjében erősebb egyelőre a létfenntartás ösztöne a filozofálgató hajlamnál. Az a közhelyes kép, hogy a „nagyváros dzsungele”, most konkrét értelmet nyer. Archie afféle Robinsonként bóklászik: a mai magyar ember „élettereiben”, a benzinkutaknál, gyorsétkezdékben és a nagyáruházakban tűnik fel, ez utóbbiakban tanyát is ver. hiába veszi körül a legmodernebb technika millió tárgya- áram nélkül egyiket sem tudja használni. Modern ősemberré válik: többemeletes áruház zugában vackolja el magát szőnyegekkel és gyapjútakarókkal, spirituszfőzőn készít magának teát – konzerv szerencsére annyi van széles e világon, hogy Archie száz életére is elég lenne -, és eleinte még pipálja a naptárában a napokat, hogy valami kösse a régi időszámításhoz, a holtkor előtti életéhez, de aztán már arról is letesz. egyetlen társa egy Bentley: szívós, tágas, biztonságos kocsi, saját Fordja helyett „rekvirálta” – ő a biztonság, a páncél a bizonytalanságban. Archie félni kezd. Csak most? – kérdezhetnénk. Hát eddig?Arra ébredt, hogy kipusztult körülötte a világ, mi félnivalója lehet még? Archie tudja, hogy most jön a legszörnyűbb: az ingerszegénység, a magány, az eltompulás, az elkopás, a leépülés – az önkontroll elvesztése. Hogy nincs kihez szólni – hogy nincs, aki szóljon. A csend – hogy hallgat a világvevő rádió is – hogy magára maradt – hogy most már ő az emberiség… A magánytól való félelem saját farkába harapó kígyó: főhősünk, aki fél, hogy beleőrül az egyedüllétbe,annyira megijedt attól, hogy végre élőlény zaját hallja, hogy elzavarja az egyetlen nem elvadult,nem visszasakálosodott kutyát, pedig az társául szegődött volna.

„Az ő Pénteke! A társ a végső magára maradottságban.

Megtalálni! Megtalálni!

… Megzörgetett minden ládát-kuckót-szekrényt, ahová elbújhatott,megpróbált „kutyaösztönnel” utána indulni, hogy ő hova takarodott volna, ha ő lenne a kutya.”

Egyszer nem ott találja a kocsiját, ahol hagyta – ki vihette el, ha ő az egyedüli ember a Földön? Talán mégis van társa? Egyszerre ébred benne öröm és szorongás. (Mi más miatt kezdhetne gyanakodni a mai nagyvárosi ember arra, hogy nincs egyedül, mint hogy eltűnt a kocsija! Ahogy az ószövetségi vízözöntörténetben a galamb csőrében a zöld ág a megtalált szárazföldet jelentette Noénak, az eltűnt kocsi az ember hírét sejteti Archie-nak.) Főhősünk, miközben kétségbeesve keresi új élete teknősbékapáncélját, a Bentleyt, a Sohóba is elvetődik. Az emberiség utolsó pillanatait megörökítő állókép természetesen itt, a mulató- és kurvanegyedben a legprofánabb. A középkori haláltánctörténetekben különféle alakokkal mutatták be, hogy a halál „demokratikusan” mindenkit elvisz, legyen az herceg vagy pór, pap vagy kéjhölgy – a Határ Győző által ábrázolt egyetemes pusztulás annyival elidegenedettebb, hogy a figurák már csak tárgyak, díszletei a különféle miliőknek, amelyeket bemutat.

A kocsi, a szeretett Bentley előkerül, Archie próbál örülni neki, de rájön, hogy már ezt sem tud. Megint rászakad a földmagány.

A kocsi rejtélyes eltűnésével kezdődnek azok a misztikus történések, amelyeket például a szentek legendáiban jeleknek szoktak tekinteni. A főhős becsukja a Bentley ajtaját, és azt látja a szélvédőn keresztül, hogy szakad az eső. Kinyitja az ajtót, kiszáll – száraz az idő. Áthajt a kocsival az úton heverő embereken, pontosabban,emberhullákon, de azokon keréknyomnak, zúzódásnak semmi jele. Egyáltalán: Archie már időtlen idők óta tengeti Robinson-életét, a hullák pedig ugyanolyan állapotban vannak, mint az első napon – konzerválódtak. „Valamelyikünk anyaga kísértet; látszat-szubsztancia” – állapítja meg.

Kezdenek kialakulni azok a tünetek, amelyeket saját magáról ún. Archie-szindrómának nevez el. Mit takar ez? Alábbhagy a közlési vágy, már a gondolatai is makognak, majd kitörlődik szótárából a humor. Nyolc hónap alatt bebolyongja a fél országot, mégis mintha ugyanaz lenne mindig a díszlet.

Archie-szindróma ide vagy oda, maradt azért annyira angol nyárspolgár, hogy a Buckingham Palotába nem megy be, pedig most már akár az övé is lehetne, de feszélyezőnek találja ilyen állapotjukban végignézni őfelségéket. Hiába, az angol a pokolban is angol – Határ Győzőnek pedig a legdrámaibb jeleneteibe is jut némi irónia.

Archie szelleme egyre tunyul, a vidéki kirándulások sem érdeklik már, kopás, így nevezi az állapotot, amelybe egyre süllyed. Hangra vágyik – emberi hangra, ami nem a sajátja. A rádiózás az ember halálával megszűnt – de maradt fenn régi, rugós, tölcséres gramofon viaszlemezekkel. Mindegy, mi van rajta, csak halljon valakit, aki nem ő. A béke helyett a harag árad szét Archie-ban, amikor felteszi a lemezeket. Milyen távoli már mindez! Ezek voltak az ember drámái? A humora?

Új tünet gazdagítja a szindrómát: főhősünk meghasonlik, gondolkodása kettészakad.

Megpróbálja az élet illúzióját létrehozni. Próbababákat gyűjt az áruházakból. Nem a szépségre megy, hanem az élethűségre. Az egykori hobbi-ezermester most szerkezeteket ültet a bábukba – tízből kettőbe, mert ennyit elégnek vél az illúzióhoz -, és berendez velük egy szállodát. Kicsit távolabbról nézve olyan, mintha… - állapítja meg, miközben elégedetten szemléli a „teremtés” eredményét, a „művet”.

Újabb rejtélyes jel. egy nap bábuit mozdulatlanul, kibelezve találja, valaki kivette belőlük a mozgató szerkentyűt, de ugyan ki, ha Archie-n kívül nincs más ember a Földön?

Az utolsó ember szeretné kisírni magát. Gyakran hallucinál. Összefolyik benne a külső és a belső – motyogó-totyogó állatkává redukálódott már, amikor egy régi templom elé keveredik. Az épületet mozivá-bingózóvá alakították át; a holtkorszak előtt, a maradványokból ítélve, igencsak zajlott benne az ifjúsági szubkultúra. A rituálé a „szükségtemplommá degradált sekrestyébe” szorult vissza. Itt találkozik először, sőt szó szerint botlik bele főhősünk az Úrba – vagy Örökkévalóba, vagy Mindenhatóba, vagy Istenbe, ahogy tetszik -, egyszóval a transzcendenciába. nem éppen a találkozáshoz méltó állapotban van ekkor Archie. A nadrágját gombolgatja, miután a szenteltvíztartóba vizelt, amikor megbotlik valamiben. Egy Corpus Christi, habkönnyű feszülethamisítvány, nem nyom többet egy csomag vajnál. Archie dühében odavágja a földhöz: úgy pattan, mint egy lassított felvétel, mintha a Holdon lenne, a súlytalanság állapotában.

A Hang – amely egy idő óta már meg-megszólal Archie tudatában hallucinációi alatt – ettől fogva szónoki-paposra vált. Hosszas teológiai értekezést folytat e belső hanggal, melyet Rikács úrnak nevez el. A Hang arról akarja meggyőzni, hogy Archie-nak meg kell váltania a világot, ám titkos, névtelen megváltónak kell lennie, mert csak akkor érvényes a mű, egyébként sorra alakulnának a róla elnevezett egyházak. Archie lassacskán rááll arra, hogy elvállalja ezt a nem szokványos feladatot, amely az ő esetében különösen nehéznek ígérkezik. „Archie sehogy sem tudott belelátni istenország kártyáiba… Nagy munka a megváltás, ha a keresztre szegezésnél nincs teremtett lélek, aki segédkezzék.” Nekilát egy olyan komputerizált szerkezet elkészítésének, amelyet beprogramozhat önmaga keresztre feszítésére.

Archie afféle muszáj-megváltó, úgy rühelli a feladatot, mint Jónás a prófétaságot, de mit tegyen, más nem végezheti el, hiszen az ő egyetlen élő ember. Folyvást perel vagy inkább zsémbel az Úrral, különösen azt nehezményezi, miért nem istenország lakosai között kell keresni a bűnöst, miért az emberek között? „Nagy garral, ügyetlenül összeeszkábált tökéletes világa és egész uralma, cinkelt kártyái, költségvetése, államháztartása már-már olyan, mintha Sátán úr helytartója volna csupán, de sátáni parancsra megtartotta, meg kellett tartania a füstölő, a malaszt meg a kaporszakáll insigniáit: hát nem inkább neki van szüksége önmagától – a maga bűnétől való megváltásra, mint ennek a szegény, kiszolgáltatott Ádám-ivadéknak, az embernek, az ember-aki-volt-amíg-volt: neki – nem sokkal inkább?...”

Visszamegy a habkönnyű – mint kiderül, poliészter  keresztért a TRINITÁRIUS EGYSÉGES REFORMÁTUS KONGREGACIONALISTA PRESBITERIÁNUS imaházba. Felteszi a feszületet a Bentley csomagtartójába: alapnak jó lesz, véli, csak faragókéssel le kell tessékelni róla azt a másikat. Archie többször is rettenetesen elbizonytalanodik munka közben. Most derül ki, hogy mennyire visszahúzza a hit hiánya – pedig de jó is lenne belőle egy csipetnyi! „Nagyhitűnek lenni: illetlenségnek érezte. A hitvalló nagy hit, ami megtart, a rendületlen nagy hit, ami hegyeket mozgat – másokat zavarba ejtő neveletlenség. Legjobb esetben kínos feltűnési viszketegség; de ha az illetlenség túlsága ronda hólyagos bőrkiütéssé fajul, az olyannak legjobb otthon maradni, vörös cédulás ajtók mögött; arra a kórházi szárnyra pedig ajánlatos figyelmeztető táblát kiakasztani. harapós nagyhitűek – elkülönítő kórterem.” „… a kicsinyke békányi hit még csak felfújni se fújhatja fel önmagát ökör nagyságúra – nemhogy eljuthatna a felpukkadásig: az a hit véges-végig a halálfélelmet kidobogó békaszív marad, az az eltiprás alatt levegő s már-már lelki beleivel félig kitaposott béka.”

Archie szinte fordított Golgotát tervez: 14 emelet mélységben tátong egy épülő nagyvásárcsarnok helye, ide szánja keresztre feszítésének színhelyét. Őt a hiány fogja jelképezni, a Koponyák hegye mintájára megalkotja annak térnegatívját, a Koponyák völgyét.

Erőltetett tempóban dolgozik a hatalmas mélyedésben – Rejtekező a rejtőzés garatjában. A programozható masina egyre tökéletesebb. A tervek szerint a mesterséges felfeszíttetés után egy csörlőszerkezet segítségével áll majd talpra a kereszt, a dinamóját egy lágytojás-mérő stopper indítja el három perccel a megfeszíttetés után.

Keresztre feszítő készüléket még a minden igényt kielégíteni kívánó fogyasztói társadalom sem kínált; szerkesztése nem volt benne a Házi Ezermester Nagy Enciklopédiájában – de Archie azért elboldogul vele.

Az utolsó vacsora helyett az angol főhős elkölti utolsó – magányos – teáját. Szinte rituális mosakodást rendez egy felvonulási épület penészes, rozsdás zuhanyzójában. Készen áll. Igen ám – ötlik a szemébe -, de mintha nem jól állna a lábtartó konzol! Ki kellene próbálni, nehogy a kritikus pillanatban lecsússzon róla. A próba rosszul sül el, a farkascsapda Archie lábára csapódik. Elég egy rossz mozdulat, és a keze is kifeszítve. A standard, krisztusi „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” kiáltás helyett a nagy készülődéshez teljesen méltatlan üvöltés tör ki belőle: kutyaúristen keserves kurva hétszentség… Archie nem más most, mint egér a maga csinálta fogóban – ez bizony szégyenletes helyzet egy megváltónak. Ráadásul megroppan alatta a poliészter keresztfa. Archie ezt jelképesnek tartja: a megváltás-mű tört ketté. A deszkalap viszont, amire a poliészter keresztfát szerelte, összetartja az eszközt, úgyhogy főhősünk sorsa megpecsételődik. „Hat órával annak utána, hogy feszületén a mélység fölé meredt, a láncgörvezérlésű s amúgy elmés szerkezetű bambuszrúd, ügyetlenül kajmolódva Archie melle, nyaka, üstöke táján, pofon verte a száraz-kemény ipari szivaccsal (mellé mártotta az ecettartálynak); majd később, a hamis szögben beálló dárda beolajozott hajdermennykője úgy talált bordái alá döfni, hogy a torkán jött ki a hegye. (…) Az ismeretlen megváltó. A Nevesincs.”

Három nap múlva megtörténik a feltámadás is – hiába, Archie remek ezermester volt -, a máglyakereszt fellobban, vagyis az időzített szerkezet meggyújtotta az ismeretlen megváltó, Archie korpuszát, amely porrá ég. Varázsütésre megmozdul a világ, mindenki ott folytatja, ahol abbahagyta, mielőtt letaglózta volna a holtkor. London, a nagyvárosok, a világ, minden nyüzsög tovább, mint annak előtte. Archie, az ember megváltotta Isten művét, a világot a teremtés bűnétől. Mint már láttuk, nem volt festménybe illő a keresztfán – inkább tűnt karikatúrának, mint hősnek, akinek sorsából vallások születnek. De harmadnapon a világ feltámadott. A megváltó nem. Még fiai is elfelejtik. Idővel a nagy egyházak visszavonulnak a vallástól, és a katedrálisok mutogatásából tengődnek. De hol van a tettes, akit a „bűnügyi történet” keresett?

„Rejtekezett.

Az ismeretlenségbe begubózva s gubóján megülve – a vén csöves. Az utolsó Clochard!...

Az, akinek az egyetlen igazolható, hiteles, méltó létezési formája ez a tűntön-tűnés.

Ez a bújton-búvás.

Ez a rejtten rejtekezés.”

Forrás: 7x7 híres mai magyar regény 34-44. old., Móra Könyvkiadó 1977.