Temesvárott
született, feltörekvő polgárcsaládban, amelynek tagjai a nehéz időkben is
magyarnak vallották magukat (eredeti neve: Nelovánkovics). Szülővárosa piarista
gimnáziumában tanul, Budapesten érettségizik (1928), s mert nem tudja
eldönteni, hogy mérnök legyen-e vagy szobrász, a műegyetemre építésznek
iratkozik. Nyugat-európai tanulmányútra megy 1929-ben, Zürichben hittudományt
is hallgat, végül Szombati-Szabó István papköltő hatására áttér a református vallásra,
és a kolozsvári teológiára iratkozik be, itt szerez lelkészi képesítést
1933-ban.
Közben
1931-ben ismét Nyugatra utazik, Berlinben megbabonázza a kísérletező színház,
Brechtért rajong, expresszionista szemléletű művész barátai hatására maga is
szövegeket ír szavalókórusok számára. Első verseit az Erdélyi Helikon hozza
(1930), majd a politikai semlegességet hangoztató Erdélyi Fiatalok belső
munkatársa és az Ifjú Erdély egyik szerkesztője. 1932 februárjában az Erdélyi
Fiatalok hasábjain megjelenik a Vasárnap
este táncban című verse, mellyel a politikai viták tűzvonalába kerül. A
vers Csíkban tett kirándulása hatására született, leírja a mulatozókat, s végül
egy látomással fejezi be: „Az Oltnak sodrásában tépett, véres gyermekhullák
úsznak.” A kép messze nem felel meg a romlatlan népről alkotott hiedelemnek, a
zárósorral sugallt magzatelhajtás meg éppen bőszítette a néplélekről
valláserkölcsi alapon álmodozókat. A vitában az a különös, hogy mindenki másról
beszél, mint amiről a vers szól: számon kérik, egy Nelovánkovics hogy jön
ahhoz, hogy a magyarságot bírálja; egy költő hogy jön ahhoz, hogy baljós
látomásaival gyanúba keverje a népet; egy református teológus hogy engedheti
meg magának, hogy ilyen csúnyát írjon, határolódjon el növendékétől az alma mater;
ez a modern költészet? A költői szabadság ügyében felemeli szavát Tamási áron;
a család magyarsága ügyében a temesvári dalárda teljes tagsága nyilatkozik; az
Erdélyi Fiatalok tapintatosan kiáll a szerzője mellett”; a Brassói Lapokban
pedig fiatal költők nyilatkozatban szögezik le, hogy a modern költészet bizony
ilyen: „A költő benyomult az életbe, és a valóságot a társadalom szemébe dobta.
Akiket ez a tény homlokon vert, mert még mindig a múlt században és nem
ezerkilencszázharminckettőben élnek, riadtan láttak destrukciót, perverzitást
abban az irodalomban, mely nem szubjektív költői szenvelgés gyönyörűségeit
szivárványozza, hanem kétségbeesetten mutat rá a tényekre, melyek a nép vezérei
elé vádként is röpülhetnek.” A vita ékesen bizonyította, hogy nagyon sokféle
érdek, politikai meggyőződés mentén tagolódik a kisebbségi sorsban egységesnek
vélt erdélyi magyarság. Az új, világot megváltó nemzedék egysége tehát illúzió.
Méliusz
Józsefet is, ahogy nemzedéktársai jobbjait, a közösség javát szolgáló
életprogram megteremtése foglalkoztatja. Az elvesztett világháború, a trianoni
békével megvont határok egyszerre jelentettek nyomort, munkanélküliséget és
kisebbségi létből adódó távlatvesztést. A létezés kérdései mindenkor
foglalkoztatják az ifjúságot mint beilleszkedési problémák. Ám ott, ahol
felborult a társadalom rendje és nemzedékek estek el a frontokon, a
beilleszkedés történelmi jelentőségűvé fokozódik: az új impériumba be nem illeszkedéstől
a szociális elnyomorodás elleni harcig sokfelé nyílt út. Méliusz számára a
leglázítóbb élménnyel a nyomor terjedése szolgált. Ekkoriban írja:
Mit ér a szó, ha szép,
ha jó, mit ér a költői ábrándozás,
ha melled golyószóró
szakítja át és torkod szorítja gáz?
A tett, a tett dönti
csak el a félelmes kavarodást.
Légy költő, zsellér,
bányász: a cselekvés szül csak változást!
Szükségképpen
talál kapcsolatot a baloldali szervezetekkel, és publikálja írásait
orgánumaikban. 1934-ben a Gaál Gábor szerkesztette szocialista folyóirat, a
Korunk főmunkatársa lesz, 1935-től a Brassói Lapok temesvári tudósítója. Amikor
az 1940-es bécsi döntés után Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz és
Dél-Erdély Románia része marad, ő továbbra is Temesvárt választja, bekapcsolódik
az illegális mozgalomba, az Antonescu-diktatúra ellen küzd. 1944-ben a városba
bevonul a Vörös Hadsereg, őt mint magyar nacionalistát feljelentik.
Letartóztatják; kiszabadulása után a Magyar Népi Szövetség sajtóirodáját
vezeti, majd 1946-ban a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára lesz. Gaál
Gáborral – immáron Kolozsvárott – együtt szerkesztik az Utunk című
irodalmi-kulturális hetilapot. 1948-ban a Kolozsvári Állami Magyar Színház
igazgató-főrendezője. 1949-ben letartóztatják – tárgyalás, ítélet nélkül
raboskodik -, 1955-ben szabadul. Fogsága alatt felesége a vallatások hatására
öngyilkos lett, kiskorú gyermeküket kiutasították Kolozsvárról
(elmegyógyintézetbe került). Méliusz megkísérli a lehetetlent: eszményei
szerint folytatni az életet. Drámaian kell azonban tapasztalnia, hogy a
túlkapások, amelyek az ő életét is kiforgatták, nem múltak el, csak
átalakultak, újratermelődnek. 1983-ban, tiltakozásul a Ceausescu-rendszer
ellen, kilép az Írószövetségből. Sajátos rezervátumba szorítja a hatalom:
tisztes nyugdíj, utazási lehetőségek, régibb írásaiból kötetek – de semmi,
amivel tevőlegesen beleavatkozhatna a közéletbe. Még a politikailag kínosan
ható emlékeit se teheti nyilvánossá. Magas kort érve még megélheti a conducátor
bukását (1989), de ez már keveset változtat az ő helyzetén: a politika nem
tudja használni, a fiataloknak balos, az idősebbeknek kínos.
Költő
és publicista volt, akinek ugyan 1930-ban indul irodalmi pályája, de a kritika
szerint saját hangjára 1934-ben sikerült rátalálnia. Ekkor jelent meg a
Korunkban Ben Hepburn hagyatéka című
versciklusa: egy néger munkanélküli szólal meg a költő, de csak a vak nem
láthatta, hogy milyen valódi élményekből táplálkozik a mondandó. Mégis ez a
„szerep” felszabadítja Méliuszt: nem kell a szociális, faji mellőztetést
magyarázgatnia, s persze nincs kitéve olyan inzultusoknak,m int a Vasárnap este táncban esetében. Évek
múlva ez a rejtőzködő szerepjátszás teremti meg Horace Kockerey alakját – egy
ismeretlen királyság elnyomott költője -, akinek egész életművet alkot Méliusz
(H. C. Múzeum – H. C. darabokra tört
elégiája, 1983). Valójában saját életrajzát szövi bele a travesztiába,
megjelenítve azokat a szellemi kalandokat, amelyekben része lehetett egy
baloldali értelmiséginek. Az emlékezés kevésbé ironikus, de változatlanul
rejtekezve elmondott tényei szólalnak meg Kávéház-köteteiben (Illúziók kávéháza, 1971; Kávéház nélkül,
1977; Tranzit kávéház, 1982; Napnyugati kávéház, 1984; A barátság kávéháza,
1988). Utazások, beszélgetések, benyomások tárcaszerűen megírt jelenetei
ezek, szövevényes utalások és jelzések, gondolattársítások váltogatják egymást
álmokkal, érvekkel. Az irodalmi szöveg belső kohézióját a mesélő szellemi
mozgása adja, akár egy posztmodern regényben – jóllehet Méliuszt ilyen minták
nem késztethették. Az olvasó fokonként felfedezi és újrateremti az időrendet, a
„történést”, így például azt is, amit soha senkinek nem mondhatott el az író:
börtönéveinek eseményeit felesége rémálmaként meséli el.
VÁROS A KÖDBEN
Mint
regényíró egyetlen művet alkotott, a Város
a ködbent. Eredetileg szociográfiának indult Gaál Gábor fölkérésére, aki az
író 1936-os csehszlovákiai utazásáról küldött beszámolója nyomán felveti, hogy
a Korunk számára írja meg saját „osztálya”, a kispolgárság társadalomrajzát.
Ahogy a Pozsonyi emlékben, úgy a
készülő műbe4n is tények, esszéfejtegetések lehetnének a temesvári életről.
1939-re elkészül a mű, nem szociográfia ugyan, inkább a prousti hatás érződik
rajta: emlékek, jellemrajzok, esszészerű kitérők; viszont a cél megvalósult: a
kispolgárság rajzát adja tények és belső megfigyelések laza szövevényében. A
már korábban megjelent szemelvények és a legkülönfélébb kiadók lektori
véleményei alapján kitűnő munkának tartják a szakemberek, megjelentetésére
azonban nem vállalkoznak. Nincs papír. Nincs pénz. Nincs olvasó. Van viszont
háború – a szerző fájó szívvel kénytelen belátni, hogy regénye kéziratban marad
jobb idők eljöveteléig. Az 1982-es második kiadás végén terjedelmes fejezetben
számol be arról, hogy hányszor és milyen okokkal utasították el könyvét, míg
végre 1967-ben napvilágot lát. Hol a munkásosztályt nem tüntette föl elég
pozitív színben, hol szentimentálisan viszonyult a munkásfigurákhoz; hol
erotikus, sőt egyenest szeméremsértő részletekért kárhoztatják, hol meg azért,
mert nosztalgiát táplál az úri világ iránt. A már megjelent kötet nyomán
született bírálatokat is fölhasználva Méliusz végül igazított a regény
szövegén, de már nem segíthetett azon, amit nem ő mulasztott el: a Város a ködben nem épült bele a magyar
irodalom áramkörébe. Epikus anyagának kezelése –meseszövés, szerkezet,
időbontás – éppúgy elvesztette az újítás izgalmát, ahogyan
történelemszemlélete, társadalomkritikája. A sok tekintetben konzervatív epikai
módszereket ápoló magyar elbeszéléstechnikát nem tudhatta kizökkenteni az
akkori megszokott kerékvágásból; kritikai szemlélete az eltelt negyedszázad és
a társadalmi rendszerváltás következtében avantgárd kezdeményezőből
nyomatékosan ajánlott (nem ritkán kötelező) sémává hatalmasodott. Most tehát
úgy érezhetjük, hogy egy modern mai regényt tartunk a kezünkben, ámde olyan
regényt, aminek tegnapi a szemlélete. Az tudja értékelni ezt az alkotást, ami
tudatában van annak, hogy egy alig harmincéves fiatalember írta, s akkor,
amikor Herczeg Ferencet tartották az írófejedelemnek.
Nézzük
a cselekményt, 1914. július 28.: a Monarchia hadat üzen Szerbiának. Ezt a hírt
abban a városkában is kitörő lelkesedéssel fogadják, ahol gyermekkorú
elbeszélünk él. Senki sem hiszi, hogy a csetepaté soká fog tartani – még az agg
király is azt mondta: mire lehullanak a falevelek, győztesen visszatérnek a
katonák. A mozgósítás valóságos örömünnep: rezesbanda, vivátozás, a szerb
templom környékén kutyaszerbiázás; pezsgőzés a tükrös kávéházban – az uraknak,
sörözés a kioszkokban az egyszerű népnek. De még ennél nagyobb áldozatokra is
kész a lelkesült polgárság: a szállás nélkül maradt regrutákat divat házhoz
hívni, friss szénán altatni, borral búcsúztatni. A hazafias lelkesedés
általános, pedig vannak más árnyékok is: a vallásos meggyőződésből
fegyverfogást megtagadó nazarénust statáriális bíróság elé állítják, de még a
szabályos kivégzésig sem jut el, mert egy ideges tiszt ítélethirdetéskor
lelövi. Az Ezüstkecskében gyülekező úri társaság elsiklik e baljós hír felett,
saját lehetőségeik foglalkoztatják őket. Schmüller gőzmosodás a hadi szállítás
előnyeit latolgatja; Klein doktor ügyesen papírokat gyárt, hogy mentességet
biztosítson az őt titkon felkeresőknek; Tischler vállalkozó – vállalkozik,
Dragoneszku megyei számvevőségi igazgató hivatal szerint helyezkedik. Hősünk
atyjaura sem a frontra igyekszik, hanem irodai szolgálatba, s beügyeskedi magát
a hadtápirodára. Csak Zarkóczy, a jól értesült és cinikus zsurnaliszta
kockáztatja meg, hogy hosszabb is lehet a háború, rosszabb is lehet a vége, mint
gondolják, - de nincs hitele, nem is érthetők az érvei: „Megölték Jaurést,
hadba lépnek a franciák. Akkor elvesztettük a háborút.” De ki az a Jaurés? Mit
számít, ha megnyílik a nyugati front? Hogyan lehetne elveszteni bármit is?
A
gyermek számára is nagyon szép élményeket tartogat a hadiállapot: megpezsdül a
társas élet. A család gazdag ágához tartozó Ágnes nénihez hivatalosak zsúrba.
Nagy ott az élet, mert amióta Ágnes néni férje, Nándi bácsi (hitelezői elől)
önként bevonult, a magányos asszonynál egymásnak adják a kilincset a hírhozó
tisztek. (S hogy nemcsak Ágnes néni vi8gasztalódik velük, annak Klein doktor
lehet a megmondhatója, a hadi szerelem nem kívánt következményeit az ő dolga
eltakarítani. Tán ebből vettek a háború végén házat Bécsben? Vagy a mentességi
igazolásokból?) a vendégektől zsongó lakás egyik zugában a gyermek rányit
nagynénjére, amint épp a fűzőjéből bontja ki az egyik vendég tiszt. Az ijedt
gyerek elsündörög, érzi, valami nagyon nem helyesnek a tanúja. Hazafelé
szánkázva anyja ölébe bújik, de itt sem lehet soká biztonságban: a
mellékutcából lassú, bűzös menet kanyarodik eléjük, hozzák az első
sebesülteket.
Előkelő
vendég érkezik, Schmidt kapitány. Szerb hadifogságból szökött, s a fölfelé
barátkozni mindig kész apa meghívja házukba, sőt ruhákkal is kisegíti, amíg a
katonai szabóság nem készít megfelelőbbeket. Schmidt maga a csoda: naponta
fürdik, több tányérral is terítenek neki, az összes csillárégőt felcsavarják a
kedvéért. A leghatásosabbnak mégis szökése története bizonyul. Itt az elbeszélő
harmadik személyben mondja el a színes esetet, hogyan gyilkolta meg őrzőjét a
tiszt s úszta át a Dunát, hogy övéihez eljuthasson. A gyermek és fiatal
édesanyja elrémülve hallgatják a véres történetet, de az apának tetszik,
„hiába, van mit tanulni a porosz virtusból”.
Csodák
helye a katonai raktár is. Míg a boltokban egyre kevesebb az áru, egyre nő a
lisztért sort állók tömege, addig az apa válogatott finomságokkal látja el
családját. Jut előadásra is, ismeretlenek kopogtatnak éjszakánként teáért,
cukorért s más kincsekért. Fazokas kapitány, a raktár vezetője és beosztottjai
nem is mulasztják el, hogy megszedjék magukat, de ügyelni kell, hogy
gyarapodásuk szemet ne szúrjon. Víg lakomáikat ezért nem vendéglőkben, vagy az
Ezüstkecskében rendezik, hanem házhoz mennek. Épp megfelelő elbeszélőnk
szüleinek otthona. Nagy zabálások és nagy hazafias pohárköszöntők tanúja a
gyermek, erről már a felnőtt író mond ítéletet: „Egy mohó kaszt minősítette itt
magát nemezetté – nemcsak a Garnison Menage-ban, de az egész hadseregben és
csatolt társadalmi területein, amelynek erkölcse és gyakorta a tolvajlás és
rablás volt. Ezek és ilyenek voltunk mi, „magyarok” és mi, „hazafiak”, azok is,
akik ezeréves ősükre, a hét vezér közül az egyikre hivatkozhattak, a fél- vagy
negyedvérűek és a tisztára idegenből asszimiláltak is, nagy egyetértésben és
még csak nem is gondolva arra, hogy egymás származását piszkálják. „A fontos a
haszon!”
A
haszonból jut mindenkinek, már aki a család baráti köréhez tartozik, nem
gondolnak arra, hogy a háború véget is érhetne, netán rossz véget. Nem így a
rokonság szegény ága. Józsi unokatestvér, a uradalmi bognár behívót kap, náluk
száll meg. Semmi öröm ebben a berukkolásban,és a maga mögött hagyott pusztáról
is nyomasztó híreket hoz. Nyomasztó a másik szegény rokon, Giza néniék világa
is. Pincelakásban laknak, Fanny lányuk mindenes cseléd a helybéli péknél, s
minden jel szerint szolgálatait másra is igénybe veszi a gazdája; Katica lányuk
házivarrónő, már amikor dolgozni tud, hiszen tüdőbeteg. Nagy ritkán, ha
hozzájuk látogatnak, az a papa véleménye, nem tudják beosztani a pénzt, azért
nem mennek semmire. A nagymama, aki szégyenli, hogy lányáék nagy lábon élnek,
amikor annyi tisztességes ember nyomorog, titkos élelmiszercsomagokkal segít a
pincelakókon, ilyenkor a kisfiú is elkíséri. Nem érti, miért szeret jobban
Katicánál lenni, ahol csak morzsolt főtt kukorica a csemege, mint otthon, ahol
pedig finomságoktól roskadozik az asztal. Azt sem érti, hogy tud a sok rosszul
öltözött, sovány munkásasszony akkora tüntetést csinálni a városban, hogy csak
a tűzoltók tudják vízágyúval szétzavarni őket. Mit keresett ezen a tüntetésen a
szelíd, erőtlen Katica?
Bezzeg
több esze van Giza néni másik lányának, Fannynak. Goldgräber pékkel vásároltat
magának férjet, azt hat hó múlva megajándékozza egy fiúgyermekkel, a férjet
elzavarja a háztól, ő meg asszonynévvel – tehát tisztességgel – egyre jobban él
a pékségben. Mindenki helyesel neki, csak a férj nem, de ő nem is számít.
Mire
az öreg király meghal – 1916 őszén -, úgy találja a családfő, hogy érdemes a
házukat eladni, és bérházat venni a városban. A bank szívesen hitelez, s ha még
az infláció is ilyen szépen halad, akkor játszva kifizetik az adósságot. A
költözés izgalmában arra is nyílik mód, hogy hősünk és gyermek szerelme, a
szerb Miluca egymás meztelen testét megcsodálja.
Az
új ház nagy, emeletes, az alagsorban bérlőkkel, házmesterrel, annál
ágyrajáróval, Kozma Valérral és minden családnál korabéli gyerekekkel. Vad,
háborús játékokat játszanak, szerelmi titkokról beszélhetnek, például arról,
hogy Kozmát havonta meglátogatja egy pesti kisasszony. (A gyerekek nem, de a
jártasabb olvasó sejtheti, hogy Kozmához röpcédulákat hoz a rejtélyes hölgy.)
Hősünk az ölelkezést, a mozdulatok milyenségét kipróbálhatja a házmesterék
Ilusával, a Tischler fiúkkal pedig magát a háborút próbálgatják,
robbanószerekkel játszanak. Ez mása a bűnközeli, fojtott légkörnek, amiben a
felnőttek élnek. Az eddig velük együtt, mintegy cselédként élt nagymama halála
után összegyűlnek a baráti kör asszony tagjai, s fél szavakból is megérti
hősünk, hogy magzatelhajtási titkokat suttognak. De még ez is csak „polgári
idill” ahhoz képest, ami hamarost beköszönt. A családba egy távoli rokon, a
katonaszökevény Péter hozza a hírt a cattarói lázadásról, melynek matrózként
szemtanúja volt. Később azt is megtudják, hogy Péter Lenin-fiúként végezte
Pesten. De nem marad idejük a messzi eseményekkel törődni, mert az ő városukban
is felgyorsulnak az események: utcai tüntetések, szökött katonák, rablások
tartják rettegésben a polgári lakosokat. Vidékről még rémesebb hírek érkeznek:
az uradalomban, ahol a rokonság szegény többsége él, kútágasra akasztják az
intézőt. A városi zavargások során szobordöntésre kerül sor: Mária Terézia
szobrát, mely a Monarchiához tartozás szimbóluma, próbálják ledönteni, de csak
a fejét szakítja le a nyakába vetett hurok. Bevonulnak a szerbek, majd
kivonulnak, és bevonulnak a franciák. Sikk lesz a nyalka új tisztek
társaságában zsúrozni, de még meg se melegedhetnek, amikor ők is kivonulnak, és
megérkeznek a győztes románok. A számvevőségi igazgató már Dragonescunak írja a
nevét, Miluca sem fogadja hősünk köszönését, Kozma Virgil eltűnik. Klein
doktorék az utolsó vonattal Bécsbe igyekeznek, Schmüller mosodás delirium
tremensben alig tudja értelmezni az eseményeket, Tischlerék csomagolják az
összeharácsolt műtárgyakat, de a felbérelt sofőr elfelejt visszajönni értük.
Hősünk szülei úgy találják, hogy egy búcsúvacsorával kéne erősíteni a megmaradt
barátságot, de a nagy sütés-főzés-kivilágítás hiábavaló, egyetlen régi „barát”
sem jön el. A szégyent és szomorúságot Katica halálhíre teszi teljessé. Az író
e végső kifejlet elbeszélése előtt mondja el véleményét saját emlékei
megvallásáról, regénnyé lett gyónása értelméről: „… a gyermek tényleg nem
felelős, akaratlanul, de mégiscsak jelen voltam abban a játékban, melyről a
távol került időben derülhet csak ki, hogy história volt-e, s persze könnyű
lenne lerázni ezt a felelősséget, mint szőréről a kutya a vizet, de lehet-e
élni, lehet-e tovább élni, ha nem vesszük magunkra a felelősséget, a bűntudatot
mindazokért… Az ember egyszer majd elérhet a feloldozás küszöbére, ha
megsemmisíti magában a kispolgárt, a polgárt, és a megtagadó vallomással
önmagában is megsemmisíti osztályát… amikor minden, ami a kezdet ködeiben
történt, tudatossá válik benne… mert újra bűnös életbe kezdene, ha nem mondana
el mindent. Mindent el kell mondani, nem nézve, kit ér a vallomás… elmondani az
igazat, hogy feloldozva átkerüljön azok oldalára, akik az igazságtalanságot
elszenvedték…”
Méliusz
tudatos író, regényét valóban a megtisztulás vágya hatja át, ám a morális
érdekű hitvallásnál becsesebb az epika számára az elfogulatlan megjelenítés.
Könyvének azok a legizgalmasabb fejezetei, amelyekben nem a szerző közvetlen
nyilatkozataiból jut tudomásunkra a háborún nyerészkedők viselkedése, hanem
saját tetteik bizonyítják, miért vált szükségessé a bukásuk. Immáron fél
évszázad távolából nézve naivnak hat az ítélkező fölény, a direkt kizengetett
moralizálás. De melyik történelmivé távolodott regényben nem találunk olyan
elemeket, amelyek a megíráskor forradalmian újnak hatottak, de utóbb
gyermeteggé szelídítette őket az írói képzeletet meghaladó történelmi események
sora? Nem „öregedett” viszont a módszer. A század legmerészebb kísérleteihez
fogadható szabadsággal bánik elbeszélése anyagával, a történelem nagy
eseményeit és a lélek apró rezdüléseit gond nélkül tudja egymás közelében
megjeleníteni, a gyermek elbeszélő és a visszatekintő felnőtt tudata egymásba
játszik; mégsem ő a hős, hanem maga a város, amely ködbe vész, mint a
gyermekkor, mint történelmi terep s mint egy osztály letűntének foglalata.
Forrás:
7x7 híres mai magyar regény 24-33. old., Móra Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése