Garay János (1812-1853): Hit, Remény és Szeretet

 
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál;
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Mult jelen és jövendőn
Áldásként átvonul.

Benned reménylünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes, szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával
Mely „szeretet” vala.
Az Isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így, az ég s föld
Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk nagy Isten,
Ég föld dicső ura
Benned remélünk Isten!
Szelid, kegyes Atya;
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Garay János (1812-1853) verseiből

 
KONT

Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi,
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag,
S a kar hatalma van.

De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
„Földig borúljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!”

Szólott haraggal s bosszusan,
A harminc összenéz,
Harminc nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.

„Nem úgy, király!” kiált a hős,
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.

„Nem úgy király! Az égre nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.

Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyülölséggel fizetsz,
Az isten tudja mért!

Vagy visszavíja ős hazánk
Szabadságát karunk,
Vagy érte küzdve hű felek,
Egyért s együtt halunk.

De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dőlsz minket és e hont,
Nem hajt neked sem e sereg,
Sem Hédervári Kont.”

Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kélsz,
Semhogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.

És bősszel a király viszonz,
- S király haragja nagy -
„Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!

Halál reád, nyakas vezér,
TE itt is lázitó!”
S zordan mögötte föltünik
Az óriás bakó.

Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harminc nemes:
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:

„Kezemben életé s halál,
Halljátok pártütők!
Ki térdel, annak élet int!”
De nem mozdúlnak ők!

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.

„Hát vesszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
- Mond a király, s így vesszen el,
Ha kell, egy millió!”

És mégyen a harminc nemes
A gyászpiacra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sohaj. -

Ki az, ki végsőnek maradt
A harmincból, ki ő?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson a dicső?

Igy áll az őserdők disze,
Az óriási cser,
A fejsze hozzá sujtani
Csak kételkedve mert.

A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.

„Mint bajnokot, mint férfiút
Igy illet a halál,
Nem gaz nem orv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.

Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.

Halálom és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!”

Szólott a hős, sujt a bakó,
A nap homályba vész -
Igy halt el a harminc nemes,
S Kont, a kemény vitéz.

S a néma lébe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj:

„Zsigmond király, zsarnok király!
- S a zsarnok vére vagy -
Itéleted törvénytelen:
Az ország foglya vagy!”

AZ OBSITOS

I. 
Az obsitos és Napoleon. 
  
Hárman valának együtt, a potrohos biró, 
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró; 
A többi asztaloknál együtt és szerteszét, 
Vidám paraszt legények itták a hegy levét. 
  
Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már, 
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár; 
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, 
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán. 
  
S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború, 
Az obsitosnak párját nem látta hat falú, 
A szem, a száj elállott merész beszédein, 
Ország-világ csodálta vitézi tettein. 
  
Most is kezébe kapván az öblös meszelyest, 
Kalandos életéből regét regére kezd; 
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai, 
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai. 
  
Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán, 
Túl jára hadnagyával az Operenczián, 
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká, 
És a világ végénél lábát lelógatá. 
  
«De még ez mind csak semmi» szokása mondani, 
S közelb csoportosulnak a többit hallani. 
«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb, 
Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap. 
  
«Nem addig van - kiált most a furfangos diák, 
A legjavát elhagyta - és most őt hallgaták - 
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond, 
Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.» 
  
«Hm! mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon! 
Nagy ő a francziák közt - és vállán egyet von, 
De engem ugy segéljen, nem a magyar között, 
S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!» 
  
És itt magát értette az obsitos baka, 
Ámbár lovon soh'sem volt éltében jó maga: 
De annyit emlegette és annyiszor lovát, 
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát. 
  
«Hol volt, hol nem, bizonynyal már meg nem mondhatom, 
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon, 
Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk, 
Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng.» 
  
A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá: 
«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát! 
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?» 
  
«Ki adta volna, hát ki!» viszonz a kérdözött, 
Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?» 
«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora; 
Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka. 
  
«Magam valék az első, ki közbe vágtaték, 
Hullott a francziája mint húll a fű, a jég! 
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát, 
Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!» 
  
És a diák ujonta szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá; 
«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng, 
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk! 
  
S im a futóknak közte meglátom a vezért, 
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért, 
De én is paripámat utána rugtatom, 
S egy sűrü erdő szélén - vitézül elfogom. 
  
«Az angyalát! kiálték, s megcsípem őt nyakon, 
Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?» 
«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok, 
Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok. 
  
Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény, 
A francziák császára kincsekben nem szegény!» 
«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a! 
De jősz a kapitányhoz lánczhordta franczia.» 
  
És a diák ujonta szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá: 
«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon, 
Egy hat lovas hintó áll előttünk gazdagon. 
  
A hat lovas hintóban egy úri asszony ült, 
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült, 
A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária! 
Kiálta; mert hogy ő volt Mária Luiza. 
  
«Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon! 
Én nagy felségű férjem, kegyetlen lánczokon? 
S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?» 
«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!» 
  
«Halld, a mit én tenéked itt mondok, jó vitéz; 
- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz - 
Te oly vitézi tettet követtél itten el, 
Minőt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel. 
  
Ha őt te elbocsátod, igéretet teszünk, 
Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» - 
«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom, 
Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom. 
  
Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz 
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész, 
Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem, 
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!» 
  
És a diák szörnyűen s nagyot prüszent közé; 
De Háry ő beszédét ekképen végezé: 
«Mondottam és a császár legott elvágtatott, 
De két kezembe két szép arany órát nyomott. 
  
Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom, 
A másikat későbben elkérte hadnagyom; 
Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg. 
Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.» 
  
De ők hitték mindannyin, a potrohos biró, 
A vígadó legények, még a gonosz iró, 
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt: 
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt. 
  
II. 
Az obsitos látogatása Ferencz császárnál. 
  
Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János, 
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos. 
  
Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról, 
A mit ember nem hall hetvenhét országról, 
  
Elbeszélte nekünk: Francziaországban, 
A tengernek partján hogy járt Padovában, 
  
Látván ő nagy partján óriási rákot, 
Ollójával felvett egy lovas kozákot. 
  
És midőn bejárta szép Tirolországot, 
A stájer hegyekben oly magasra hágott: 
  
Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja, 
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta. 
  
Máskor Mantovában kedvre táborozván, 
Hétfejű sárkánynyal vítt mint egy oroszlán. 
  
És ki tudná végét, és ki tudna mindent, 
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend. 
  
De ha még ezerszer oly vitézlő volna, 
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna, 
  
Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén, 
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén: 
  
Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában, 
Király ő felsége látogatásában. 
  
És az obsitos hős, társin eltekintvén, 
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén, 
  
Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte, 
A ki elprüsszentse jó magát fölötte. 
  
De diák ez egyszer nem volt a bokorban, 
Mind igaz hivő vett részt az éji torban. 
  
S vitéz Háry János isten-igazában, 
Elveté a sulykot ő bátorságában. 
  
«Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe hóba, 
Kedvem szottyan menni kis látogatóba. 
  
Sok barátom él ott, s nem egy generális, 
Sőt valót beszélve, maga a király is. 
  
Kinek ő felségét a halál torkából 
Én mentettem meg, nem messze Padovától. 
  
Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek? 
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek. 
  
Hej ha élne, most sem látná senki párját, 
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát. 
  
És hogy a hajnallal a városba értem, 
A király házára mindjárt ráismértem 
  
Kétfejű sasáról, mely a háztetőn űl, 
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl. 
  
Ott fakó lovamról kényesen leszöktem, 
A sövény fájához, mint illik, kötöttem: 
  
Magam végig mentem az isterázsákot, 
Egytől egyig ismert, régi jó barátot. 
  
Végre eljutottam a tornácz végére, 
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére. 
  
Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába, 
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába. 
  
Az ezüst után a harmadikba buktam, 
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam. 
  
Hát nem is hogy én, de a mint rám tekinte, 
Maga ő felsége szólt s magához inte. 
  
«Isten hozta kendet, régi jó barátom, 
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen a mint látom.» 
  
«Hála isten - mondám - megvagyok biz ott még! 
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség. 
  
Jó fakóm is, az no, melyen ő felségét 
Egykor megmentettem; járja, de a végét.» 
  
S jó hogy emlitettem a szegény páráját, 
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását: 
  
«Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal 
Istállóba vele, parádés lovammal: 
  
Egy azon jászolból kapjon eleséget, 
Még pedig aranyból» - s küldte a cselédet. 
  
«Hát te már ettél-e?» kérdezé jósággal. 
«Nem bizony még, felség! kérem átossággal.» 
  
«Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, - 
Van még vacsoráról egy darabka sültem.» 
  
S asztala fiából egyben ki is vette, 
S egy fehér czipóval én elém letette. 
  
Erre bekiálta a mellék szobába, 
«Van-e még, hej anyjuk, a slivoviczába?» 
  
«Nincs bizony, felséges férjem és királyom, 
Most kapá utolsó kortyát a lokájom!» 
  
Szólott a királyné. «Ej no, küldjön el hát, 
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!» 
  
Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába 
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába. 
  
S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte, 
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke. 
  
És a mint ekképen ittunk, eddegéltünk, 
Régi harczainkról jóizün beszéltünk: 
  
Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van, 
Mint mikor két tábor van hadakozásban. 
  
A királyi urfik (most látám őket meg) 
Czifra tarsolyomért összeverekedtek. 
  
«Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok - 
Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok? 
  
Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit 
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit.» 
  
Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek, 
Vas markomba pompás parolát ütöttek, 
  
Én pedig benyultam czifra tarsolyomba, 
S egy-egy karajczárkát vettem a markomba. 
  
«Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg, 
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek. 
  
Pénzre több szükséged van neked, vitézem.» 
Mire markomat már tömve, dugva érzem. 
  
Szépen megköszöntem, rája elbucsúztam, 
Jóllakott fakómat aklából kihoztam. 
  
S a királyi abrak nem is volt hiába, 
Mert alig került be huszonnégy órába, 
  
S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér, 
Mert a pénz ezüst volt, s mind meg-annyi tallér. 
  
Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás, 
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más! 
  
De azért az Isten tartsa meg királyom, 
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom. 


Szent László hist. Költeményből – IX. Ének, VI. szak.

Mi sors várja a királynét, Ilonát?
Ő örökre odahagyja udvarát;
Magyarország téreire visszaszáll,
Ahol illő úrlakot s tartást talál.

De mielőtt útra indul, egy lakot
Megtekintés nélkül még sem hagyhatott:
A királyi várnak egyik teremén
Nagy betegen érte szenved Edelény.

A királlyal jött a hős, kész ontni vért
Ilonáért és megtámadt ügyeért;
Mint futár jött jóelőre gyors lovon:
Mit beszéllek? Jött szerelmi szárnyakon.

Évek óta újra látni fogja őt,
Kit imádott s most is úgy imád, a nőt!
Érte küzdhet, érte halhat, akiért
Nem szabadott életében ontni vért!

Látni fogja, akit annyi éven át
Elveszítve tartott, élte csillagát,
Szíve tágúl és szorúl; ki írja le,
Mit remélt, mit érzett, vágyott kebele?

De veszélyes forrongásban vala már
Horvátország, vészben a királyi vár;
A királyné fogva ül, a gyors követ
Levelével közelébe nem mehet!

De van-e gát, akadály, veszedelem,
Melyeken nem győze s győz a szerelem?
Száz kisérlet s terv után a hű futár
A királyné ajtaján – mint őre áll.

Csillogó nagy alabárddal vállain,
Kék ujjasban, bő nadrággal szárain,
Széles bőrövében két nagy hosszu tőr,
Vérköpenyben, ki ösmerné, ki ez őr?

Így csempészi Ilonához a levélt,
Az megérti jó bátyjától a segélyt;
Edelénnyel, ki naponként látja őt,
Tanu nélkül szólhat a rostély előtt.

Ím azonban a magyar királyi had
Győzelemmel tört előre ezalatt:
A királyi palotáig ére már,
Hol Ilonát híven őrzi a futár.

De ki sejti a királyné ajtain,
Őri mezben, alabárddal vállain,
A hűséges Edelényt? Jön a magyar,
A tornácot megtámadja mint vihar.

Nyíl sivít be villámként az ablakon,
Átkos élén pusztitás, halál vagyon;
Edelénynek ifju melle volt a cél,
Hol rezegve üt tanyát a gyilkos él.

A királyné mentve van, de Edelény
Haldokolva, vérben fekszik nyert sebén;
Ő az, akit a királyné látogat,
Mielőtt Horvátországtól elszakad.

Ott feküdt a termetes, szép férfiu,
Rögtönözött ágyán; kínja iszonyú;
Halvány arcán s mélyen fekvő tört szemén
A haldokló élet húnyó lámpafény…

Lélekzése szaggatott, fájó, nehéz,
Minden percben egy-egy életév enyész,
Mert közel van szíve mellett s szönyrü mély
A nehéz seb, melyet vert a gyilkos él.

A királyné pillanatra megkövül,
Majd szemébe a részvét könyűje gyűl.
Oda nyújtja szép kezét, mellé leül,
S ily szót mond a beteg ifju enyheül:

„Edelény, így látlak-e, jó Edelény!
Hűségedért sebben, szenvedés ölén?
Hogyha enyhít, vedd igaz részvétemet,
És bocsáss meg, hogy ezt értem szenveded!”

A levente, bár az élet és halál
Révén áll már, mondhatatlan kéjt talál
A királyné szavaiban: „”Életem,
- Mond – tied volt, kéj éretted vérzenem!

Oh mivel nem ér fel e szent pillanat!
Melyben hallom keggyel teljes szavadat;
Mert halálom ó ráját megenyhited,
Hogy hüségem mégis kedves volt neked.

Köszönöm, oh köszönöm, nagyasszonyom!
Nézd, szivemből kialudt a fájdalom;
Amit érzek, kéj, öröm és büszkeség,
Mert szemedben értem részvét könyje ég!

Értem! Aki – oh engedd kimondanom
A halálban, én kegyelmes asszonyom,
Amit élve szent titokként őrizék -
Aki érted annyit, annyit szenvedék!

Szenvedék, és mégis szenvedésemért
Odaadtam fényt, dicsőséget, babért!
Egyedüli kincsem, kéjem, birtokom
E kín volt, mert – szerettelek, asszonyom!…

Szerettelek! Mint ember nem soha még;
(Tán ez őrült szenvedélyért sujt az ég)
Szerettelek, némán, mélyen, feddtelen,
Szeretelek, őrülten, reménytelen!

Kimondottam… büntesd meg a vakmerőt,
Mondd őrültnek, bűnösnek, itéld el őt!
De az egy jót mégis megnyerém vala,
Hogy halálom megédesült általa!””

Szóla s eldőlt, nagyon kimerülve volt;
A királyné részvevőleg ráhajolt.
„Légy nyugodt mond, és szava meglágyula,
Mint szerelmben felnyögellő fuvola.

Légy nyugodtan, mert beteg vagy Edelény!
S kórágyadhoz nem itélni jöttem én!
Gyermekévink emlékére esküszöm,
Szenvedésed a sorsé, nem én bünöm.

Ezután mi lesz?… úgy érzem, Edelény,
Hogy a trónon hideg és fagyaszt a fény;
A boldogság szép virága s szerelem
Fénytelenebb s alsóbb rétegben terem”…

„”Oh tehát – viszonoz az ifju keserűn,
S pillanatra testi szenvedése szűn -
A keservek kelyhét te is ismered!
S amit én elveszték, te is keresed?””

„Elvesztettük mind a ketten, Edelény!
De talán örökre nem! S ha van remény
Életedhez, ha felettünk isten él,
Nem maradhatand jutalmad el, remélj!”

Mint midőn a tévedt vándor éjszakán
Sok bolyongás, csüggedés, kétség után
Kimerülve, váradottan összerogy,
S vég reménye vég szikrája is kifogy;

És előtte egyfelől már ottan áll
Valamennyi rémivel az éhhalál,
Másfelől a felcsigázott képzelet
Rémzetében farkasok prédája lett:

Rögtön egy falu harangja cseng felé,
A harang erőt, új éltet önt belé,
Mert közelben embert sejdíttet vele,
És közelgő hajnalt jósol képzete:

Úgy éledt föl e szavakra Edelény,
Láng csillámlott föl fényét-vesztett szemén,
Egy könyét a kéjörömnek zúzva szét,
Ilonának megragadta két kezét.

„”Él az isten! – felkiált – mert angyala
Íme benned s általad megszólala!
Te nem büntetsz engemet merényemért!
Sőt jutalmat igérsz szenvedésemért!

Óh e szót, még egyszer e szót, asszonyom!
És ölelni a halált kéjjel fogom;
Igen, igen! Így eleget éltem én,
S kéjben hal meg a kínban élt Edelény!””

„Légy nyugodt – mond megrettenve e heven,
S újra lehajolt rá a hölgy kegyesen -
Szenvedélyed csak nagyítja bajodat;
Akarom, parancsolom nyugalmadat.”

„”Igen, igen! Élnem kell; amily sötét
Volt előbb, oly szép előttem most a lét!
Élni érted, élni végetted, neked,
Hogy legyen, ki dicsőítse szent neved!

Élni, élni! S a cselekvés mezején
Megmutatni, hogy kegyedre Edelény
Méltó volt, és – kéjek kéje! Teneked
Köszönhetni aztán ezt az életet!

Teneked, akit imádtam egyedül,
Ki fölöttem magasan állsz istenül!
Élni, élni!…”” mond, és lázas ajkain
Kéjörömben olvadt fel a testi kín.

Keze görcsösen szorítá a kezet,
Melyet a hölgy kezeiben feledett,
S mindig összébb, mindig összébb szorula -
Egy vonaglás még s ő - többé nem vala!…

„Én ölém meg!” mond a nő fájdalmasan,
S kínaiban mint szobor kövülve van;
S megsiratta szívből és keservesen,
Megsiratta, mint még senkit sohasem!

Fürtöt vágott éjhajáról azután,
Ajakáról csók csattant el ajakán,
Első és utósó – melyet angyala
Pályadíjul a dalnoknak ád vala!...

TAVASZI DAL

Óh lenge, déli szellő,
Ki bimbókat fakaszt,
Hozd el minél sietvébb
Az illatos tavaszt!

Repüld, repüld be véle
A szép magyar hazát,
Hogy földbe bő pamattal
Teremjen ibolyát.

Ibolyáért a lányok
A hegyre menjenek,
szelíd, vidám dalok közt
Bokrétát kössenek.

Talán a sok virágból
Számomra is terem,
Talán a sok leányból
Fog jutni egy nekem,

Ki megnyugtatja rajtam
Tündöklő szép szemét,
S odadja hókezével
Füzére szebbikét.

 ABLAKISMERETSÉG

Lányka, mint a rózsabimbó,
Ifju, kellemes,
Lett velem boldog fiúval
Ablakellenes.

Más, ha ébred, azt tekinti,
Fönn-e már a nap?
Én a lyányka keltét várom,
Én a boldogabb!

S látom a hajnal hasadtát,
Kisded ajakán,
A vidám reggel derűjét
Hószín homlokán,

S napvilágot e derűben,
Kettőt egy helyett,
Egy pár ellenállhatatlan
Hódító szemet.

S e szemeknek ellenében
Oly sovár vagyok,
Szűm alatt kimondhatatlan
Érzelem lobog:

Mintha e lány-napkelésért,
Isten tudja mért,
Sokkal sokkal többet adnék
Mint az égiért!

AZ ÉGŐ HÁZ

Ház, elhagyott és árva,
Szegény szívem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.

Ah volna bár e házon
Egy ablak is,
Hogy látna bé leánykám,
A kis hamis.

Bizonnyal összecsapná
Mindkét kezét,
Látván mi láng emészti
A belsejét!

ÚTI DALOK

1. MESSZE VISZNEK…

Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Merre visznek, meddig érek -
Nem gondolom nekem;
Nyugtom én a távozásban
Föl nem lelhetem.

A szivemben
Mint selyembogárnak,
Száleresztő
Tündérek csatáznak,
Menjek a nap bölcsejéhez,
Át a föld szinén,
Mindenütt csak szent szerelmem
Szállán csüggök én.

2. HOZD EL, ÉDES ESTI SZELLŐ…

Hozd el, édes esti szellő,
Hozd el álmomat,
Álmadólag elfeledni
Hosszu útamat,
Vigy szerelmem bájhonába,
Róza lelkem lágy karába
Vigy el engemet.

Hozd előmbe szép szemének
Bájoló egét,
Angyallelke s szent szerelme
Tiszta tükörét.
Hagyd éreznem olvadását,
Olvadása pillantását
Égni lelkemen!

Annyi boldog óra közzül
Egy órácska csak,
Hol szív szívvel, ajk ajakkal
Összeforrjanak;
Képzeletben is egy éden
És a kínos messzeségben
Istenéldelet.

3. FELLEG RÖPÜL FEJEM FÖLÖTT

Felleg röpül fejem fölött,
Az út alattam elszalad;
de ah szívem marad, marad
Éjszak felé!

Mint mágnestű, e szomju sziv,
Ha százszor délre löktetik,
Mind százszor visszaszökkenik
Éjszak felé!

Éjszak felé, hol két szép szem,
Nem a földsark jégtengere
E vonzalomnak ingere!
Éjszak felé.

CSALÁDI KÉP 

IV.
Kell-nékem zaj s mulatság
Csendek emberének?
Aki rabja – így gunyoltak -
Házi életének.

Kell nekem zaj és mulatság,
De nem a világé,
Vagy bizony azt vélitek tán
Síri csend a házé?

Kell nekem zaj és mulatság,
Mennyit ők okoznak!
Síppal, dobbal kis vitézim
Hogyha rám robognak.

Kell nekem zaj és mulatság,
Sőt csak ebben élek;
És ha még is megsokalnám,
Szerepet cserélek.

S gyermekek közt gyermek állok;
Együtt szökdecsélünk!
Ki tagadja, hogy mi itthon
Jó zajoskán élünk?

IX.
De hát ugyan már melyik az,
Kit szívem legjobban szeret:
E kékszemű lányt, e nyulánk,
Vagy ezt a tömzsi gyermeket?

Ha nézem e bogárszeműt,
Azt érezem, hogy ő maga
Ledkedvesebb, mivelhogy ő
Szerelmünk első záloga.

Ha nyakamon a lányka csügg
S viszont én a kis csacska szán:
Ő nékem a legkedvesebb,
Mert két fiú közt ő a lány.

Igen, de itt a harmadik,
Szívemben újra kész a harc -
Ő legkisebb, úgy gondolom,
S most legkedvesb ez angyalarc.

Válasszon aki tud s akar!
Én nem tudok, s nem akarok;
Egy asszonyt s három gyermeket
Szeretni tán csak elbirok.

X. CANTÁTE

Férfiak kara

Keskeny a való határa,
Keljetek föl, képzetek!
Ideálok bájhonából
Éneket teremtsetek!
Lenge, lebke szárnyad éljen,
Üdvözlégy phantásia!
Rózsafelhőd bájölében
Él az énekek fia!

Hölgyek kara

Keljetek föl, érzemények!
Éneket Teremteni,
a kebelnek ömledésit
Forró dalba önteni!
Mely az embert boldogítja,
Légy dicsőjtve, érezet!
Csak ha költőt láng borítja,
Szólni ajkát szív tanítja,
Költhet mester-éneket.

Férfiak kara

Légbe vész phantásiánk,
Könnyü röpte lengzetével!

Hölgyek kara

Mint dobog, mint ég a láng!
Elborít ah hév tüzével!

A kritikus

Képzemények, érzemények
Mind meg annyi bábalak;
Ész az ember égi része,
Más egyebe földsalak.
Érted, érted küzködésünk,
Légy dicsőjtve, fényes ész!
Szent világod a vezérünk,
Nélküled minden merényünk
Ködborúként szétenyész.

Férfiak kara

Jaj az ész repülni tiltja,
És a képzelet kihal!

Hölgyek kara

Jaj, a lángot mind eloltja,
Megfagy a sziv és a dal!

A művész

Lánggal égjen mindig a szív,
Mérd ki, ész, ösvényedet,
Ideálok bájhonába
Szállj el, ábránd képzelet!
Én a mester, összekötlek,
Engemet kövessetek;
Ízlés nélkül nincs művészet:
A szabályost és a szépet
Ihletem mutatja meg!

Mind a két kar

Üdv nekünk, kezet fog ésszel
A röpülő képzemény!
Összeforrtak: ízlésével
Mérsékelt az érzemény!

A geniusz

Forrjatok össze
Négy elemek,
Lelkem övezze
Éneketek!
S a csókbul ömöljön az isteni dal,
A mester örökdíszű hangjaival.

XI. KELET NÉPÉHEZ

Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta, szittya vér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Melyet ontott a szent hét vezér,
Amidőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?

Ők az esküt, a szentet kimondták
S vérben itták rá az áldomást;
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?

Itt van a föld! Kárpátok tövében
Völgye, halma e vértől kövér;
A kaszás derékig áll füvében,
Dús kalászin áldás a kenyér!
S van bizalmas nyája, van borága,
Drága ércet rejt a bánya ága.

Ín de a föld, oly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyűgző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett!

Itt van a víz, négy folyó medrében,
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi letér a hon szivében,
Mennyi cseppje áldást hozna ránk.
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen,
Mint egy isteneszme terjedékben!

Im de a víz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Mely kocsit kocsissal elragad -
S tengerünket, ész és kor dacára,
Tétlenségünk vaslakatja zárja!

S itt van a nép! Mely nyolc századon túl
A nemessel együtt vérezék,
Mely ekéhez kardhoz egyaránt nyúl,
Ahogy a harc kérte vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadéka a szent hét vezérnek!…

De a népet megtöré igája,
Nyolcszáz évet könnyel áztatott,
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sűrű, vastag éjjel,
S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!

Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e váltva ősi véren
Ős elődink méltó fiai?
Kik midőn véren hazát szerzének,
Nagy, dicső nemzetté esküvének?

Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők, véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád,
És ki híven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.

Mi a törvényt, esküt és a népet
Megvetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kényhatalma lépett,
s szörnyen megcsonkúlt az ős család!
És a földön, vízen és a népen
Isten átka fekszik szörnyüképen!

Fel tehát, ha még egy szikra benned,
Fel, keletnek népe, tettre fel!
Őseidnek lelke még-e lelked?
Megmutatni új, nagy esküvel,
És az eskü szent zsolosmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.

Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen, s örök,
S lészen a föld népeidnek kincse,
Színarany az isten-adta rög:
Ami szárnya a madárseregnek
A szabad föld az a nemzeteknek!

Fékre vedd a víznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját,
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árboát!
Tenger a föld vére, lüktetése
Népek és hazáknak érütése.

És a nép mely vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vizből és kenyérből,
És a törvény védő paizsát;
A mert terhet visz, oszt a köz hazáért:
Köz javából egyaránt vegyen bért!

És te, isten, a véghettlen égben,
Magyaroknak védő istene!
Szentesítsd meg összes összeségben
Ami esküt a nemzet teve -
Add hozzá az ember legfőbb kincsét:
Szabadítsd fel a szellem bilincsét.

S fény, dics árad Árpád nemzetére,
Mely megérti vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszu bűne bére,
Mint ki elvette istenét.
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jőjön pusztulásnak!

XII. SERLEGDAL
(A M. T. Társ. 1844-iki naggyűlése évfordultára.)

Nem ötvös szabta meg becsét,
Árát e billikomnak,
Szabad versenynek nyílt terén
Nyert díja ez dalomnak!
Hadd mondjak áldomást vele
Azoknak hallatára,
Kik eddig is figyeltenek
Az énekek fiára.

Mondják, eltünt a lant kora
Rómával, Graeciával,
S a szép középkor vissza már
Nem tér troubadourával;
És, ami fénye s himpora
A dalnok életének:
A verseny és a pályabér
Örökre eltünének.

A kor, haszonnal lőn kora,
Szellem rugalma nélkül,
A szépnek, hogyha volna is,
Oltára már nem épül.
S mióta füszeráru lett
A szent borostyán ága,
Nem tűz babért a Capitól
Tassónak homlokára.

Sokat mondott már a világ:
De csak felét higyétek!
Minden kornak van éneke,
S lesz minden nemzedéknek.
Mig kék az ég, míg zöld a rét
S vig csermelyek susognak,
Mig szép leány lesz s hő kebel:
Költők dalolni fognak.

S költő ha lesz, ki énekét
Szívből szívnek dalolja,
Minden hazán s időkön át
Lesz aki pártfogolja.
S keblemben a szív feldobog,
Hogy van -  áldás reája! -
Van a magyar dalnoknak is
Van már Olympiája.

Üdvözlöm ez Olympiát,
Rákos, dicső meződön!
S égő szemem magasztosan
Tekint el a dicsőkön,
Kik honszerelmök lángiban
Áldzván a hazának,
A nagy Dunának partjain
Oltárt elsők rakának.

Hogy lenne a magyawrnak is
Mi nem volt, Pantheonja,
Mely keble s honja istenit
Egy szent gyűrűbe fonja,
Hogy lenne mű és tudomány,
Melyért a jobbak égnek,
Hív őre és védcsarnoka
A szent nemzetiségnek.

Az első áldomás övék,
S tiéd, dicső Széchenyi!
Kihez kötvék e bús haza
Oly s annyi szent reményi.

Az első magvat itten is
A földbe te vetetted:
s most a berek szent árnyiban
Egy hon hálálja tetted!

A díjbírákat illeti
Másodszor áldomásom;
Nem, mert talán nekem jutott
Megkoszorúztatásom:
De mert a pálya fövenyén
Versenyt és tért nyitának
A tudományok bajnoki
Közt a szerény lyrának.

Mely berke csendes árnyiban
Virágcsók és madárdal,
S vig csermelyek csörgése közt
Immár nem árva járdal,
De hölgyek, ifjak tapsa közt,
Előtte a hazának,
Szabad versenynek nyílt terén
Víhat babért magának.

A harmadik tiéd legyen
Szerelmem szép virága!
Mert általad nyert ihletést
Ifjú korom világa!
Hogy aki csak szerelmi kéjt
S szerelmi bút daloltam,
Utóbb hazát és nemzetet
Fenzengni megtanultam.

S e három áldomás után
A negyedik s utósó
Tiéd imádandó hazám,
S tiéd legyen, magyar szó!
Mely annyi vesztett kincs után,
Idők vészek dacára,
Reményeink révpartja vagy
Egy szebb jövő korára!

Szívem kiforrt, borom kifolyt,
A serleg is pihenjen;
De még előbb dicső Tokaj
Nedvével körbe menjen…
Hadd állíthassam azután
Közé az ékszereknek,
Hol gyér, de szent emlékeim
Felrakva díszelegnek.

Kincs és emlék lesz az nekem,
Ha múltamat pillantom;
Szárny és ösztön, ha ihletés
Ragadja dalra lantom;
Költőnek egy jutalma van:
- Más őgy se vár reája -
Kezéből honfirátrsinak
Elismerés-pálmája.

Családi kincse, s emlék lesz az
Házam kis templomában,
Hol tiszta, jámbor kegyelet
És régi jó szokás van;
S ahányszor ünnepélyre gyül
S családi vigalomra:
Tisztelve nézend gyermekem
Az emlékbillikomra.

És csak, ha egy igaz barát
A régi jó időkből,
Vagy tiszta lelkü honfiu
A jobbak seregéből
Ül asztalomhoz – mert ez is
Ünnep – igyék belőle…
Más még azt is, hogy létezik,
Se tudja meg felőle!

XIII. KANDALLÓDAL

Kályha mellett fül a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját.
S versenyt szíja füsti mellett
Hosszu nagy pipáját.

Üdvözöllek, jó barátim
Kik meglátogattok,
E hazának jó, bal sorsban
S nékem hívem vagytok.
Néked is, hej vándor, ottkünn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.

Mint a cserfa, légyen e szív
Ép, s kemény a mellben;
Mind e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.

Én kezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dolgot gondoltam:
Így rakassék máglya minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Ő a hon javára.

Másik, amit elgondoltam,
Vágyam, és imám lett:
Vajha lángra így lehetne
Szítni minden keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
Ahogy égni látod,
Bár csak annyit eszközölne
Meleget s világot!

Rakj a tüzre, szép leányka,
barna kis galambom,
Tápot adni kell a tűznek,
Hogy felsustorogjon;
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel:
A dics az, fenntartni lángját
Új s új kellemekkel.

És, ti szíves jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá,m íg a tűz ott,
Mig a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vigan, egyre másra -
Sűrű, nagy füstöt bocsátva
A nagy áldomásra.

A nagy áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sűrű, hosszu füstöt
Régi borujának,
Hogy, miként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyésszék
Semmiség ürébe!

De mi zúg künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe:
Rajta, szélvész a viharban,
Rajta, társak ittbenn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!

S ha dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztő fagyában?
Csakhogy a szív országában 
Ébredő tavaz van!

XIV. AZ ARANYKOR

Hová levél, dicső kor,
Szép s nagynak szent kora!
Magvában elveszett-e
Virágod hímpora?
Hová, hová levétek,
Ti népek, nemzetek,
Kik közt csak nagynak, szépnek
Oltári égtenek?

A szellő dalt susoglott,
Érzett a kő, s beszélt,
Minden berekben isten,
Folyókban szellem élt;
Az ember, és az élet
Két testvér voltanak
Egymással, és a szívvel
Kar-öltve jártanak.

S a hősi tett nem halt el
A tettek mezején;
A szerelem nyögése,
Erény, hit és remény
Lelket nyert a vésünek
S a lantnak általa:
Te bájkorányod volt az,
Költészet hajnala!

A hajnalból sugárit
Fényes nap hinti szét:
Más nemzetek borítják
Immár a föld szuinét,
Dereng, mereng a költés
Homályos sugara,
Korunk az ész delének
Mondjátok, fénykora.

Zöldellő berkeinkben,
Fennen dicsekszetek,
S a rét himes virágin
Tündérek nincsenek.

Halakkal és vadakkal
Ékes nekünk a tó,
Nymphák helyett folyóink
Hasítja gőzhajó.

S az esti égnek ívén
Átúszó csillagok,
Tán bujdosó testvérek,
Vagy szellemrokonok?
A hold ezüstpalástján,
A nap aranyhaján,
A bűvarázst letörlé
A kandi tudomány.

Minek nekünk a szirtben
Keresni érzetet?
Rejt az nekünk keblében,
Mondjátok, érceket!
A vész dörgő szavában
Tán isten hangja szól?
Nem úgy találtuk azt a
Vegytan szakmáiból.

Az ember kebelében
Vér és nedv habzanak,
Az istenek templomban,
Vagy mennyben lakjanak;
Új hatalom lőn úrrá:
Az észnek istene!
Kiáltotok s kiált fel
Az új kor szelleme.

És kezetekbe vévén
Javitó ecsetet,
A régi képnek adni
Vágyván új életet:
A régi bájos képen
Addig javitotok,
Mig festék és a lélek
Rajt elmosódni fog!…

Hová levél, dicső kor,
Szép s nagynak szent kora!
Magvában elveszett-e
Virágod hímpora?
Te kőbül és ércből is
Embert képzél vala:
Emberbül is követ gyúr
Ez új kor angyala!

XV. ISTENT IMÁDJON MINDEN

Istent imádjon minden, mert van isten!
A földön égen és a tengeren;
De hol, minő alakban s mint imádjak?
Csak megimádjuk, én nem keresem.

A férfiő az ész szövétnekénél
Meg fogja lelni mindütt istenét,
Meg a nyiló tavasznak életében,
S meg, hol a téllel sírba száll a lét.

Szavát megérti a dörgő viharból
S a kis pacsirta zengedelmiben,
A büszke tölgyben, és szerény virágon,
A föld űrében, s szív redőiben.

De a gyermeknek meg kell őt mutatnod -
Képét kell adnod, s vezető kezet!
Az értelemnek fényes teremébe
Az érzelemnek csarnoka vezet.

A szív csatornáján vezesd hajóját
Az élet zajtó tengerébe be,
Könnyen lehet, hogy jégre viszi máskép,
Vagy megfagyasztja az ész hidege.

Mért fosztanád tehát meg himporától
Már bimbaján a gyermek életét?
Miért ölnéd ki ész hideg vasával
Belőle a hit szívköltészetét?

Elég korán, elég korán jövend el
A fanyar élet jégfagyos szele,
Mely hit, remény és szerelem virágit
Szivetlenül, s egyenként tépi le.

Ha tiszta, sallangtól és babonától,
Ha nem rajongó, vak ábránd a hit;
Minden regéje, képes fényhomálya
Egy-egy eszmét, egy érzését szentesít.

Hadd népesítse hát meg angyalokkal
A gyermek a menny kéklő sátorát,
S találja föl, mit földön nem lelend meg,
Egy túlvilágnak sejtelmes honát!

S ha szent falak közt ünnepélyes órán
Fölsír a szívet rázó orgona;
Vagy bús harangzugást terel feléje
A csendes estnek néma alkonya:

Ragadja meg lelkét varázskezekkel
A véghetetlen isten ihlete!
A véges ember rejtélyes valója
Legszebb és legdicsőbb költészete.

A végtelennek órjás gondolatja
Léleknek és szívnek rugalmat ad;
S csak az,kiben magas emelkedés van,
Lehet, mint ember, nemes és szabad.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Garay János (18112-1853): SZENT LÁSZLÓ – Történeti költeményből

Nándorvár ostroma – László herczeg a városba szorul s a város kapu reá csukatnak – Nagy tűzvész, mely alatt László megszabadul, a vár a magyarok kezére kerül – László és Etelke találkozása – Nándor a magyarok kezére jut

Mint a népes méhköpűben sürg a méh,
Majd belülről ki, majd külről befelé,
Egyik mészport, más viaszt hord, ez tapaszt,
Más falat húz, más reá sejtet ragaszt.

Úgy sürögnek Nándorban a görögök,
Talpon ember, állat; minden forr, nyüzsög;
Egyik fegyvert készit, más falat javít,
Más élelmet s szüleséget takarít.

Más elássa kincsét, ez lekötözi,
Az ládába rakja s pinczébe teszi;
A ki bátrabb, ellenséget fenyeget,
Mást remegni látsz mint a nyárlevelet.

Künn azonban a magyar sem aluvék,
Mintha hámorrá vált volna a vidék,
Vagy óriás nagy malomnak hallanád
Léghasitó, fültömpító nagy zaját.

Van kalaplás, pörölyés, kovácsolás,
Van fürészlés, szögezés és ácsolás;
Nyolcz fatornyot ütnek össze csakhamar,
Kétszer oly magasra mint a bástyafal.

Honnét a vár belsejébe köt, nyilat
Hajtson a hős a várostromlás alatt;
Mindegyik torony közé egy faltörőt,
Mely romokba döntsön sánczot, bástyakőt.

Épitettek hosszú deszkaműveket,
Vessző- s szíjfonással ívként fedteket;
Melyek alatt fedve vannak a vívók,
S helyről helyre keréken gurithatók.

Melyek alatt megmászhatják a falat,
Ostromolnak búvhelyet, fedett utat;
Régi, hasznos hadi gépek hajdanán,
De ma már nem ismerjük, csak hír után.

És kezdődik követés és nyilazás,
Fatörőkkel a pusztitó rombolás;
De belülről csak úgy szálnak a nyilak,
Kőokádó gépek vészt s vért ontanak.

S hétről hétre így rombolják a falat,
de győzelmet még egyik fél sem arat;
S már heted hetében áll itt a magyar,
S még erős, bár sok helyütt sérült a fal.

Megpihenek s ujra kezdik, majd a vár
Népe ront ki nyilt csatába mint az ár,
Majd az ellen csalja őket arra ki,
S vámot véve ujra visszaüldözi.

Igy csala ki László egy szép alkonyon
Egy csoportot, ott időzvén a sikon;
Oly közel, hogy két parittyahajitás
Utólérhető, - látá ezt Niketás.

S gyorsan a kapun kiront, oly hirtelen
Végig égen a villám alig megyen;
László serge hősi, de kicsiny vala,
S pillanatban vérengzőn foly a csata.

S már nyomkodja László őket, futnak ők,
Fordul a sors, magyarok most az űzők;
De elkapja néha a hőst harczheve,
László herczeg messzebb ment mint kelle!

A futókat a kapúig üldözé,
Ott beléakadt az üldöttek közé;
A kapú becsattan hirtelen, hamar,
S benszorúl a görögökkel a magyar.

Már sötét volt, de futótűz szárnyain
Szétfut a hir a városban s házain,
Hogy a herczeg a kapun belül szorult…
Feje fölött most a vész megtornyosult!

Vagy fejével fog adózni, vagy a bér
Értte az lesz, hogy a magyar hazatér,
S Nándor ostromát kudarczczal mondja fel;
A hir a magyar táborig terjed el.

Mint midőn a nádastóban egy csapat
Csillegée, mely halat les víz alatt,
A magasból keselyű csap hirtelen,
És közőlök egyet elcsíp, elviszen.

Valamennyi meglippenve felvisit,
Ijedelme borzogatja tollait;
Majd viharként szárnyra kelve felrobog,
s fenn a légben szárnycsattogva kavarog.

Úgy riadt fel a magyarság a hiren,
Pillanatban nem tudván, hogy mit tegyen,
Majd felcsattan seregestül boszura -
De miként e nagy sötétben és hova?

Valamennyi mind Nándorra vet szemet,
Valamennyi kar Nándorra fenyeget…
S ím a város láthatára hirtelen
Pirosodni kezd mint hajnal keleten!

Gyenge vérszin felleg látszik legelül,
Majd kavargó füstgomollyá tömörül,
Szikra s pernye száll belőle szerte szét,
Végre a láng is felüti rőt fejét.

„Tűz van a városban!” ím de egy helyett
Két helyen vet lobbot, még egy perczenet -
S három és négy, sőt tiz és húsz lánggomoly
Száll az égbe s ott vértóvá összefoly.

„Ég a város!” mily zavar, mily rémület!
Ordítás és jaj tompítja a fület,
Ropogás és roppanás és recsegés -
Hozzá sírdalt zúg a szélüvöltözés.

„Talpra, lóra!” kiabál a nagy vezér,
„Ezt az isten küldte László herczegért!
A városba isten ujja nyit utat!”
S pillanatban Nándor alatt állt a had.

Már a tűzvész lángfolyóvá szélesül,
Ház után ház ég s a lángba elmerül,
Mint veszett ló, végig nyargal piaczon
És utczákon, háztetőn és tornyokon.

A dühös szélvész belé csimpalykozik,
Serényébe, üstökébe fogódzik,
Orditozva zúg fülébe hangokat,
S mind a kettő eszeveszetten szalad.

S merre mennek, merre zúgnak: siralom,
Pusztulás és inség van a városon;
A lakosság vagyonáért sír, remeg,
László herczeggel nem gondol a sereg.

Minden, a ki él s mozoghat, tüzet olt,
Életet ment, kincset ment meg és vagyont:
A magyarság és segítve megjelen,
Melyeket tört s láng csinált a réseken.

„Nem vagyunk rablók! – kiált a nagyvezér
Itt segly kell, víz kell itt, nem olt a vér!”
S a göröggel versenyt olt, ment a magyar;
Csendesedni kezd reá a bősz vihar.

László herczeget ki látta? Ott repül
Szög lovával, rendez és olt emberül;
Hol veszély van, hol segély kell, ott vala -
Fele város mentve van már általa!

Még csak itt-ott egy-egy háznak roma;
Legtovább ég az apáczák temploma
Nagy monostorával: mintegy tűzhegy ég,
Piros tőle és világos  vidék.

De mi zaj? Mi lárma zúg a tűz körül?
Lázadólag tombol a nép s gyűlve gyűl:
Egy siralmas nőt hurczolnak a kövön,
Elevenen megsütendők a tüzön…

„Ez a gyujtó! Ez ördög a lángvető!”
Orditozzák; mint a fal fehér a nő;
Mint a tépett csipkebokor mindene,
Fürte bomlott, szégyentől ég kebele.

„Tűzbe vele, tűzbe vele!” zút a nép -
S nincsen isten, a ki védelmére lép!
Megragadják, a gyötrött nő felsikolt…
„Ő szabad!” susogja és – alélva volt!

László herczeg állt előtte; a dicsőt
Látta jőni… ez hatotta meg a nőt!
A nemes hős egy csoport oltót hoza -
De figyelmessé tevé a nép zaja.

És közéjök lép: „Mi baj van?”  kérdezi,
S a gyötrött nőben Eltelkét ismeri!…
Hullj le toll! Nem bírja az iród keze,
Mit e képnél László herczeg éreze!

Csak egy áll előtte tisztán egyedül,
Hogy al ányt nem hagyhatja védetlenül, -
S ki menthette volna más meg, ha nem ő?
A tűz oltva, és megmentve van a nő!

Nikétás alázva kér ostromszünést,
Menedéket és szabad kiköltözést;
Kérelmére hajlik Géjza s a király,
S Nándorvára a magyar kezére száll.

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Garay János (1812-1853): Hit, Remény és Szeretet

 
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál;
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Mult jelen és jövendőn
Áldásként átvonul.

Benned reménylünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes, szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával
Mely „szeretet” vala,
Az Isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így, az ég s föld
Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk nagy Isten,
Ég föld dicső ura
Benned remélünk Isten!
Szelid, kegyes Atya;
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Kiadja Telegdy Márton szilágy-somlyai könyvárul. Első évfolyam. Ref. Tan. Betűivel Stein Jánosnál Kolozsvártt.

Garay János (1812-1853): Zoltán

Harsog a kürt csengő riadása,
Messze fémlik zászlók lobogása,
Győző Zoltán győzedelmi hadja,
Merre mégyen, a babért aratja.

Megy pusztítva délnek, éjszakának,
S nincsenek kik ellen állhatásnak:
Sarc alatt a németek császára,
Néki hódol Konstantinnak vára.

S zeng a kürtök csengő riadása,
S szól a zászlók néma lobogása:
„Jaj a fejnek, jaj s halál a karnak,
Ellenállni mely mer a magyarnak!”

Mégis, mégis ellenállni mernek,
Frigyszegőleg kik fegyvert emelnek,
Balga népi nagy Lombardiának,
Hős Berengár fényes országának.

Mint a bércről zúduló vizomlás
Jött közéjök káros meghasonlás;
Ön fejét a balga nép megunta,
S hős Berengár életére ronta.

Szertedúlá szép királyi várát,
Összetépé biboros palástját,
Őt bitónak tüzé karvasára,
Földnek, égnek botránkozására.

Hős Berengár, disze korszakálnak,
Frigyes társa volt Árpád fiának.
„Istenemre, a ki él felettünk,
Ezt a népet megillik fenyitnünk!”

Monda s eljött győzedelmi Zoltán,
Megbizottan nagy hatalma voltán;
Zeng a kürtök csengő riadása,
S szól a zászlók néma lobogása:

„Fel, gonosz nép, fel, véres csatára!
Véretek lesz, s légyen a had ára!
Fel, csatára, partütők, ki vagytok!
A birónak szörnyű számot adtok.

Kik királytokat meggyilkolátok,
Szép  palástját összeszaggatátok,
Őt tüzétek rút bitó hegyére,
S mégis éltek földnek szégyenére!”

S büntetőleg rá ront Páviára,
A nagy ország első városára.
A keritést fegyver árja bontja,
Háztetőit láng-hamúba ontja.

S merre elhat győző karja, vért ont,
S merre pillant, véritéletet mond,
S pártütő, ha még kétannyi volna,
Vérbünéért mind rakásra hullna.

Boszuharcát így végezte Zoltán,
S rettegék őt nagy hatalma voltán
Nagy Csepeltől délnek, éjszakáig
S fel keletnek Konstantin váráig.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): Salamon ítélete

Székében ült bölcs Salamon
- Igy van megirva – gazdagon
Királyi ékiben;
Székét a népnek vénibül
Tisztes tanács vevé körül,
S a nép tömör seregben
Remény és kételyekben
Várá az igét ajkiról, -
És a király fölállva szól:
„Választott népe Jehovának,
Törvény s igazság mindnyájának!
Szóljon, kinek sérelmi vannak,
S törvény s igazság légyen annak!”
S az összegyült seregben
Hálát rebeg,
Hogy bölcs törvény s igaz király
Alatt mindnyája biztn áll, -
És annyi száz és száz között
Panasz csak két ajakra jött;
Az egyik kér: ’Meghallgatás!’
„Törvény s igazság!” szól a más.
És a király
Körültekint -
Kezével int
S a zaj leszáll.
Mint ingerült két héja
Közös prédán tusázva
Egymást visitva vija:
Egy kis emőn vitázva
Két ifju nő
A trón elé rohanva jő,
Az egyik is magának
Igényli mint fiát,
A másik is anyjának
Esküdte volt magát;
Az egyik is kiáltoz,
Az egyik kér: ’Meghallgatás!’
„Törvény s igazság!” szól a más.
Szólott pediglen így az első:
’Mind ketten egy szobát lakunk,
Mindketten egy-egy csecsemővel
Békén tegnap lenyugoszánk:
De, oh iszony, reggelre kelve
Az ő magzatja holt tetem
Mig im e fris gyermekcse vigan
Enyelg anyányi keblemen! -
„Nem úgy, nem úgy, oh bölcs király -
Kiált a másik – istenemre!
Övé a holt, enyém az élő,
Rá ismer e sziv önnönömre!
Az ál hyéna orkezekkel
Meglopta hajnalálmomat,
Mellém csempészve ön halottját,
Elorzá élő fiamat!”
S igyen vitáznak, így civódnak
Előtte a bölcs Salamonnak,
Az egyik is riadja,
A másik is fogadj:
Hogy ő az igaz,
S a másik a gaz! -
De a király
Ismét fölállva 
Kezével int,
És csend leszen megint.

A csend után pedig szava
Bölcs ajkirül így zeng vala:
„Isten lesz itt igaz biró!
Mindketten egyet mondotok.
Egy és hasonló vádotok,
Bizonysággal pedig sem egyik
Sem a másik fél nem dicsekszik,
Mi itt igaz, mi itt való?
Igazságot nem adhatok,
Nem illethet kettőtöket.
A kis fi csak egyé lehet.”
Szólott de bölcs szavába
 A kélt hölgy újra vága:
’Enyém, az én szülöttem ő!’
„Ez a csaló, én a szülő!”
És már a vének
Aggódva félnek,
A nép birodalmába
Kétség gyanúja hág,
De a király
Harmadszor is kezével int,
S harmadszor is csend lesz megint.
S ’legyen tehát’
Itéletét így mondja -
Legyen tehát mindkettejé
 A gyermek, vágjuk két felé,
Ez  vitát lerontja!”

És már kemény karával
A siró gyermeket
A törvény kész szolgája
Föld s ég között lóbálja,
Hogy ártatlan fejét
Kétélű pallosával
Hasítsa szét.
De rémülettel
Fordúl a nép el,
S miként midőn a néma tenger
Mélyét vihar kavarja fel,
Lázadva forr föl száz kebel,
A földre rogy száz gyenge némber
A bölcs királynak ily kemény
Itéletén.

De a királynak
Szilárdan áll, -
Jól tudja, mit tesz  ő,
A bölcsek legbölcsebbike.
Mert, im, a nőknek egyike
Térdére húll s kiáltva esd:
„Ne ezt, oh bölcs király, ne ezt!
A nagy Jehóva szent nevére,
Ne folyjon e kisdedke vére!
Megvallom, im!
Ő nem fiam, nem gyermekem!”
’Tehát, enyim?’
„Tiéd, tiéd, s akárkié,
Csakhogy az édes életé,
Elég az én nekem!”
És a halál alól kikapva
A vágytársnénak általadja
Szivének gyermekét.
A nép körül bámulva áll,
S a népnek vénei -
De hangosan szól a király:
„Izrael népei!
Nézzétek őt, ez az anya!
Itt a természet szent szava
Hozott ítéletet:
Vedd vissza gyermeked!
Tiéd ő ég és föld előtt,
Vedd vissza s bird örökre őt.”

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): Az utósó Árpáddal

 
Szent János templomába*, Budán a várhegyen,
Fényes, magas halottal, gyászkiséret megyen;
Az aranyos koporsó, a bársony szemfedő,
Minden, királyi pompát s nagyságot hirdető.

Utána őszek, ifjak, úr és szegény tolúl,
Az arcokon keserv ül, a szemnek könyje húll,
A gyászoló harangok bongása össze sir -
Vajh, kit temetnek itten, kik fogad el e sir?

Egy ősi törzs vég ágát,mely hosszu év során
virult s uralkodott a szabad magyar kazán,
Árpád dicső véréből a végső cseppeket,
Endrét kíséri sirba a gyászoló menet.

Isten magas végzése ültette volt e fát,
Szép Ázsiából hozván a fának ős magvát;
A Kárpátok honában a mag megfoganék,
S négy század éven által a törzs virágozék.

Sok és nehéz csorbákat szenvedt a sorstul el,
Solk és virúló sarját idő s vész dúlta fel,
Most a halál kaszája vég ágát nyeste le,
S kidől András királyban Árpádnak törzsöke!…

S ott állva Endre sirján a gyászos honfiak,
Árpád dicső házának végromján állanak,
A haza szent nemtője hallatván könyüjét
A sír hamvába oltja fáklyája szent tüzét.

Ki az, ki a koporsó aljánál térdepel.
Buzgó imádkozásban s könyben olvadva fel?
Fejétől le bokáig ér gyászos fátyola…
Éjfélben ilyen volna a regnek hajnala!

Erzsébet, a halottnak szegény árvája az,
Oly ifju és oly ékes mint a nyiló tavasz;
A haza szép árvája áll a halott fölött,
Mint dérütött virágszál sziv- a testben megtörött.

Fölötte mind sűrűbben, sűrűbben a vihar
Vészjósló fellegével mindent elföd, takar;
A cselszövény kigyója, gonoszság szelleme,
Sötét szövetkezésben felállnak ellene.**

A ronda tábor ellen egy bajnok férfi kel,
Árpád utósó vérét pajzsával fedi el,
Csák Máté, a dicső ház utósó  támasza -
Nincs nagy Magyarországnak két ilyen hű fia!

Az ős, királyi házért od adja életét,
Szabadság és hazáért szivét hasitja szét,
Küzdése óriás harc, … hiába, hasztalan!
Az Árpádoknak trónja örökre dönte van!

András hideg sirjába örökre lemerül,
Trónus helyett Erzsébet zárdába kényszerül,
A viadalmas hős, ki vérig védelmezé
Együtt hull a dicső ház vég romjai közé!

(* SZENT JÁNOS TEMPLOMÁBA BUDÁN A VÁRHEGYEN… A mai várőrségi (Garnison) templom, mely akkori időben szent János evangelistáról neveztetett s minorita barátoké volt, s az is maradt II. József idejeig, midőn a szerzet eltörültetvén, a nevezett templom 1817-ig zárva volt, mikor aztán a várőrség számára megnyittatott (L. Chron. Bud. S a 3-ik számu jegyzetete 218-219. l.) Valljon tudatik-e a hely, hol az UTÓSÓ ÁRPÁD fekszik?)

(** A CSELSZÖVÉNY KIGYÓJA, GONOSZSÁG SZELLEME SÖTÉT SZÖVETKEZÉSBEN FÖLÁLLNAK ELLENE… A királyi árvának ugyanazon ellenekkel kelle találkoznia, kik apját h háborgatták; sőt ennek eggyel több vala, saját neme, hogy t. i. nő és nem férfi volt s így a pártok még inkább ellenezhették trónra jutását..Egyébiránt az ujabb kor eléggé bizonyitá,mikép ha volt ez időben a magyar koronának törvényes örököse, az csak és CSAK ERZSÉBET LEHETETT ÉS VOLT. – Fessler így itélt e tárgyban: „Ha a magyar uralkodást illető alapszerződés Árpád FÉRFIÁGÁNAK, mint Lakics alaposan megmutatá, az Árpádok leány-ágára vala kiterjesztendő: akkor a magyarokra Endre halálával nem voltak felhatalmazva szabad választásra; leánya Erzsébet lévén a trón természetes örököse és az egyetlen törvényes királyné. – De ha az alapszerződést akkép magyarázzuk is:  hogy Árpád férfi ágának kihaltával, a magyarokat csakugyan szabad választás illetvén, leányágon kelle választaniok: akkor is legközelebb Erzsébet állott a trónhoz, mint Endrének leánya, (sőt a cseh Vencelnek egyszersmind jegyese.) És elvégre is – mond az idéztem iró – akármint magyaráztassék is az alapszerződés: Róbert Károly mindig csak a PÁRTHATALOM királya marad s nem az alkotmány és jog királya.” (Fessler az id. h. II. köt. 736. lap.)

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): A költő avattatása – 1792.

Ki az, ki két hazánknak választó őrkövét
Ne tudná, a hatalmas Királyhágó hegyét?
Oh nemhiába kő az, a két ország között;
Mert annyi honfivágynak utjába ütközött!

Erdély szózatja hozzánk miatta nem jön el,
Erdélyhez a miénket még innen fogja fel;
S a honfinak, ki ott jár, borusan nézve szét,
Két országnak reményi törik meg könyüjét.

Ott járt egy ifju dalnok, ott ő is hajdanán,
Magasztos érzeménnyel elnézvén két hazán;
Emettől bucsuzóban, amabba menni kész,
De szive mint soh’sem volt oly megtelt, oly nehéz.

S még egyszer könnyebbülni a földre leborúl,
(Még szive a hazában, -már vándor lába túl)
Ott mély buját kisirja, mert ah sem itt, sem ott
Nem olyan a magyar már, minőt ő álmodott!

S még ott feküdt a bércen, még folytak a könyei,
Fölötte elvonultak az égnek fellegi:
S im, mint ki szent varázsnak büvétől éretik,
Szivében és fejében szent ihlettel telik.

Magasztos érzeményre ébred borúibul,
Föláll és szent hevében meg újra térdre hull,
S az ég felé, a fényes csillagsátor felé
Kezét szent esküvésre ily szókkal emelé.

„Fogadd, nagy Isten és te, imádott drága hon;
Mit esküvel fogadtam e szirtoltárodon,
Hogy im e pillanattól, a melyben érezem,
Hogy  v a n  számodra mentség, veszendő nemzetem!

Szivem piros véréből, a hányszor s mennyi kell,
Minden kicsinke cseppet te érted ontok el;
Vagy mint selyembogárka keblemből szált fonok,
A sülyedő hajón e szál is segitni fog.

Lantot veszek kezembe s ha lészen énekem,
Csak nyelveden fog zengni, veszendő nemzetem!
Csak nyelveden fog zengni hogy megfoghasd szavát,
Csak sziveket keresni, hogy érezhesd dalát.”

Szólt ihletett kebellel; száradvák könyei,
Fölötte elvonulvák az égnek fellegi;
Helyette hő keblében a hazaszeretet
Tart diadalmi fénnyel győzelmi ünnepet.

S tovább nyilik pályája, - vágy és reményteli
Az ifju, csillagának futását kémlelni,…
Egy Aethna ég szivében, szent vágytól forr ere,
Magasztos ihletése tettszomjnak tengere.

De merre ennyi lánggal, mivé lesz e kebel,
Ha benn a néma szivben a vágy némán vesz el?
Ha nincs, mi rejtekéből előidézze azt,
Ha nincs, mi a bimbóból virágokat fakaszt?

S im Badacsony szüretjén új csillag int felé,
Vágyát a sziv, gyúpontját a hő láng meglelé,
A gondolat nyilást lel, az érzelem szavat,
S a régi ihletésböl tett hajnala fakad.

Az ifju csattogánynak bű-nyele oldva van,
S ég föld gyönyörrel úszik dalának hangiban;
S mert nyelvén szólt a honnak, felfogta az szavát,
S mert szivekben beszéle, átérezé dalát.

A dalt, mely a Bakonytól a Kárpátig hatolt,
S a nagy Királyhágón túl Erdélyben meghonolt;
Mely két testvér hazára örömtavaszt hoza,
Mert benne két isten szólt, a szerelem s haza.

Most, egy kifáradt útas nagy útnak terhitül,
Tövében ős tölgyének az őszült dalnok ül;
Lantját, nincs mért emelje, nincs mért dalolnia,
Mindennap visszazengi azt néki Hunnia.

A nagy Királyhágóra sincs szükség mennie,
Nagyob a hegytetőn sem lehetne már hire;
Követ se rakjon senki nevének emlékül,
Mig a Királyhágója ott áll emlékkövül.

Mig Badacsony, Csobáncz áll, Somló és Tátika,
Emlékben nem fogyand meg a két hon dalnoka,
Mert élni fog hirében, míg él e hon fija,
A tündér Balatonnal megőszült hattyuja!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): Zrinyi Miklós – 1566. sept. 7. -

Állt Szigetnél vad Solejman
Kétszer százezer sereggel;
Benn a várban Zrinyi Miklós
Nem egészen két ezerrel.

Azt fogadta, hogy Szigettel
A magyart földig lerontja;
Ez megesküdt, hogy honáért
Hősi vérét cseppig ontja.

És vivák a véres harczot,
Reszket ég és föld reája;
A töröknek ágyuzása
Végitélet trombitája.

Föl, magyar np, föl segélyre!
Föl szigethez bajnokáért!
Mert utána vész egész hon,
Föl, csatára a hazáért!

Zúg az ágyúk bömbölése -
Szörnyü hangja Győrig elhat;
Győr alatt német kezekben
Húsz ezernyi kész magyar had.

„Zrinyi eddig is vitéz volt,
Nem ragadjuk el babérit”
Mond a kárvágy s veszni hagyja
Zrinyi népét és reményit.

Veszni hagyja gyáva, hitlen,
Első hősét Európának -
Nem, nem! Ily veszés dicsőség
S büszkesége a hazának.

S Zrinyi küzd és Zrinyi harcol,
Hétről hétre csüggedetlen;
Mint kaszált fü, holt halotton
Vára környékén az ellen.

Zrinyi küzd és Zrinyi harcol,
Egy egy hőse tiz helyett tesz;
De miként az áradó viz
A pogányság rajt erőt esz.

S már a város is lerontva
Néptelen sir, rom tanyája,
A kis Almás,mely befolyja,
Viz helyett vért önt reája.

Még a vár áll, de az is dúlt,
Benne bástya, ház a toronynak,
Mint a puszták délibábja
Tört képei összefolynak.

Sűrű és nehéz golyóktól
Védbástyái megnyilának,
S kik megőrzenék, a hősek,
Véghetetlen megfogyának!

„Isten és a sors akarja,
Hogy meghaljunk a hazáért;
Hol van  így szól Zrinyi Miklós -
A ki köztünk szebb halált kért?

Fel, vitézek, a halálra!
Fel, vitézek végtusára!
Ki szabadságért hal, annak
Édes a halál pohára!”

Szólt népéhez Zrinyi bajnok,
S mint egy orkán felzug a had:
„Meghalunk a szent hazáért,
Meghalunk veled, miattad.”

S kardhüvelyt, péncélt, vasinget
Testeikről földre hánynak,
A kaput nyittatni kérik,
Vére fagy künn a pogánynak,

Megy előttük Zrinyi Miklós -
Büszke testén mente villog,
Kócsag kalpag van fejében,
Hős karában kardja csillog.

Bal kezében mint vitorla
Lobogója vég csatára;
s füstgomolyba száll megette,
Mely tovább nem védi, vára.

S láng és füstnek gomolyából
Száll az ellen táborára,
A kis Almás hidja felnyög
Hős urának lábnyomára.

Nézd miként ront, nézd miként vi
A dicsőnek kis csapatja!
Mint oroszlán vál ki köztök
Zrinyi Miklós hős alakja.

Szent feláldozás honáért,
Van felirva homlokára;
Diadalmi dac s önérzet 
Két szemének fénysugára.

Hosszú nem lehet csatája,
Mert az árviz elsodorja;
Egytől egyik hű vitézit
A jancsárság eltiporja.

„Hála néked szent hazámnak,
Te szabadság istenének!
Egytől egyig megfeleltek
A szabad magyar nevének.”

Szól örömben Zrinyi Miklós,
S a golyót, mely szűn találja,
Megnyugovással fogadja, -
Ez volt Zrinyi hős halála.

Temetési pompájára
Húsz ezer török tetenek
Halma áll, gyász fátyolával
A siralmas győzelemnek.

S hir s dicsőség leng a nagyra, 
Hős halála pályabére;
Szgyen, átok s kajánra,
A ki nem jött védletére.

És a zultán, vad Sulejman,
Mért nem üt tort diadalmán?
Harmadnapja hogy dicsetlen
Halva fekszik már divánján.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): Árpád, a honalapitó

Kié a gazdag tartomány
Folytában a Tiszának?
Bolgárok népe hódol ott
A nagyhirü Zalánnak;

A gabnagazdag rónaság
Arany kalásszal tartja ki,
Alpár hizalmas mezeje
Marhát, lovat tenyészt neki.

De rögtönebben mint a nyár
Felhői megtolulnak,
Árpáddal a magyar hadak
Mély Ungon átnyomulnak.
A két had összeütközik;
Sivit a nyíl, a dárda szúr; -
A harcz után kürt harsadoz:
Magyar sereg már itt az úr.

Ki ül Biharban oly dusan,
Gyémánt s arany ruhában?
Toborzó, hanga vigalom
És lakma mámorában;
Szolgál neki száz pompaló,
Száz rablegény, száz rableány?
Maróth a chazar herczeg az,
A fénypazarnak thrónusán.

De rögtönebben mint az ár,
Mely hegyfokon leömlik,
Árpáddal a magyar hadak
Bihart körül özönlik.
A két had összeütközik,
Sivit a nyíl, a dárda szúr;-
A harc után kürt harsadoz:
Magyar sereg már itt az úr,

Mi ország az mögötte ott
A roppant rengetegnek,
Hol a hegyek aknáiban
Só és arany teremnek?
Erdély az, egy nagy és nemes
Magyar törzsöknek székhelye,
Most a vad és vitéz oláh
Erősokával küzdte le.

De rögtönebben mint az ég
Villáma földre csattan,
Árpáddal a magyar sereg
Serény lovaira pattan.
A kélt had összeütközik,
ivit a nyíl, a dárda szúr, 
A harc után kürt harsodoz:
Magyar sereg már itt az úr.

Ki népe és ki hercege
A szép Pannóniának?
Mely völggyel, heggyel változik
Jobb partin a Dunának.
Rómának sarja miveli
Kalászait s gerezdeit,
S a béke szent malasztival
Egy Kánaán tenyészik itt.

De rögtönebb mint gondolat,
Partján Kelem földének -
Árpáddal a magyar hadak
Dunán is átkelének;
A két had összeütközik,
Sivit a nyíl, a dárda szúr, - 
A harc után kürt rivadoz:
Magyar sereg már itt az úr.

És menne még tovább is így,
Ország után országra;
De hármat üt Árpád vezér
Rettentő paizsvasára;
Az első sziklaroppanás,
A másik tengerbődület,
A harmadik kemény ütés,
Szörnyű mint égi dördület.

Elsőre a kemény hadak,
A már menők, megállnak;
Másikra mint a rajsereg
Árpád elébe szállnak;
A harmadikra csend leszen
Magas Csepel sziget fölött,
S a hős – egy félisten – feláll
Kétszáz ezer vitéz között.

„Hová, hová, vitéz sereg?
Mindennek van határa!”
Szól a vezér, s mint nap kisüt
A fenség homlokára.
„Az ősi hon megnyerve már,
Ennél egyéb nem kell nekünk, -
Hazát szerezni volt a cél;
A véres harc csak eszközünk!

A nyert hazát megtartani
Lesz szivünk aggodalma;
Erő, egység, közértelem
Nagy nemzetünk hatalma!
Elég a harcz, elég a vér,
Nem dicstelen, ha pihenünk, -
A munka végbevive már,
Most halljon hálát istenünk.”

És régi ős szokás szerint
Nagy áldomást ütének,
Fehér lovakkal áldozók
Az uj hon istenének.
S közben miként éjszak szele
Riadva völgyön és hegyen,
Hangzék az összes háladal
Hatalmas-ékes-lelkesen.

S eljöttek a hon apjai,
A nemzet hét vezére,
Győzelme zsengéit tevén
Az oltár szent kövére;
Elhozta a sik pásztora
Marháját, és feltette azt,
S a hegy lakója szinborát,
s arany kalászát a paraszt.

Eljöttek a hőkeblü nők,
Ékei az uj hazának,
s a tüz előtt letérdelők
Buzgón imádkozának:
„Oh népek atyja, isten úr,
Oh áld meg ezt a nemzetet,
Adj néki mindent, a mi kell: -
Adj összetartó érzetet!”

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): Kelet népéhez

Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta, szittya vér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Melyet ontott a szent hét vezér,
A midőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?

Ők az esküt, a szentet kimondták
S vérben itták rá az áldomást;
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?

Itt van a föld! Kárpátok tövében,
Völgye, halma e vértől kövér;
A kaszás derékig áll füvében.
Dús kalászin áldás a kenyér!
S van hizalmas nyája, van borága,
Drága ércet rejt a bánya ága.

Ím de a föld, oly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyügző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett!

Itt van a viz, négy folyó medrében,
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi életér a hon szivében,
Mennyi cseppje áldást hozna ránk.
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen,
Mint egy isteneszme terjedékben!

Ím de a viz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Mely kocsit kocsissal elragad -
S tengerünket, ész és kor dacára,
Tétlenségünk vaslakatja zárja!

S itt van a nép! Mely nyolc századon túl
A nemessel együtt vérezék,
Mely ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl,
Ahogy a harc kérte vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadéka a szent hét vezérnek!…

De a népet megtöré igája,
Nyolcszáz évet könnyel áztatott,
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sűrű, vastag éjjel,
S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!

Mi vagyunk-e mi vagyunk-e, kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e váltva ősi véren,
Ős elődink méltó fiai?
Kik midőn véren hazát szerzének,
Nagy, dicső nemzetté esküvének?

Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők, véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád. -
És ki hiven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.

Mi a törvényt, esküt és a népet
Megetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kény hatalma lépett,
S szörnyen megcsonkúlt az ős család!
És a földön, vízen és a népen
Isten átka fekszik szörnyüképen!

Fel tehát, ha még egy szikra benned,
Fel, keletnek népe, tette fel!
Őseidnek lelke még-e lelked?
Megmutatni új, nagy esküvel.
És az eskü szent zsolosmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.

Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen, s örök,
S lészen a föld népeidnek kincse,
Szinarany az isten-adta rög;
A mi szárnya a madárseregnek,
A szabad föld az a nemzeteknek!

Fékre vedd a viznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját,
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árbócát!
Tenger a föld vére, lüktetése
Népek és hazáknak érütése.

És a nép, mely vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vizből és kenyérből,
És a törvény védő paizsát;
S mert terhet visz, oszt a köz hazáért:
Köz javából egyaránt vegyen bért!

És te, isten, a véghetlen égben,
Magyaroknak védő istene!
Szentesitsd meg összes összeségben
A mi esküt a nemzet teve.
S fény, dics árad Árpád nemzetére,
Mely megérti vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszu bűne bére,
Mint ki elvetette istenét.
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jőjön pusztulásnak!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): A Magyarok Mózese

 
Ázsiának földén, a szittya nagy sikon,
Büszkén miként a párduc, mint sólyom szabadon,
a zúgó Don tövében egy ősi nép lakott
Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.

Nem győzte még meg eddig ellenség fegyvere,
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire,
De a mit nem tehettek ellenség és halál,
Gyéritni kezdi vérét önátka – a viszály.

A föld, mely édes anyja volt ezred éven át,
Nem birja már emlőjén a nemzetség sokát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
s anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.

S forr, zug a párt dühétől sok tábor és telep,
A testvérháborúnak zászlója fönlebeg;
Tolúl, gyülekszik a nép, gyülése rettenet!
Hangos torokkal ordit fegyvert és kenyeret.

Ott, mint a vészkavarta tenger hullámiból
A mennydörgés igéje, egy edzett hős kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hősi termeten.

Hős  Á l m o s  ő, hatalmas Ügek dicső fia,
Mint a fehér galambtoll hótiszta őszhaja,
Fényes, bogár szemével mint nap körül tekint,
Izmos, vitéz karáról erő hatalma int.

„Halljátok – szólt s hallgatták – vitézlő magyarok!
Mért rontsanak mi rajtunk dúlongó belzajok?
Van a földnek hazája  még e hazán kívül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.

Túl bércen és lapályon a szép hon ott vagyon,
Halakkal és vadakkal s arannyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy ősünk Attila.

Miként sasok csattogva megszálljuk a hazát,
Belé vetjük virágul a szent egység magát,
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket irunk,
És a mi vért elontunk, érette lesz honunk.”

Szólt, s mintha százezer láng buknék ki föld alúl,
Egyszerre százezer kard az ég felé vonúl,
S két száz ezer vitéz zúg harsogva: „Esküszünk!
S a merre sorsod elhiv, mindütt veled leszünk.”

S azonnal hét nemzetség egymással egyesül,
Költözni más hazába az ős hazán kívül,
A földet megkeresni a messze nyúgaton,
Mely a nagy „Isten ostort” uralta egykoron,

S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
(Kund, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve)
A frigyet szentesitni megvágja hős karát, -
Arany serleg fogadja a hét vér hét faját.

Együvé folyt a hős vér s együtt ivák meg ők,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvök.
Az eskü törvénnyé lőn; a törvény pontja öt:
„Mig él csak, Álmos vére úr a nemzet fölött.”

„A harc dijából osztályt nyer minden törzsvezér.”
„Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér.”
„De vére folyjon, a ki a főhez hűtelen.”
„Mint száműzendő a fő, ha hitszegő leszen.”

S völgyön, hegyen keresztül huzódik a sereg.
Imígy huzódik égen a terhes förgeteg;
Délceg, kemény vitézek, és őszek s gyermekek,
S hősek virági, szép nők, vándorlanak velek.

Előttük, mint felhőben az üstökös sugár,
Az ősz vezér bogláros lován rohanva jár;
Lépése egy egy ország, nézése győzelem, -
Igy jár a szittya nép közt a szittyafejdelem.

Országot ért és népet utjában számtalant;
Volt útja harc és munka, fáradság és kaland, -
Mig végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyuló ormára érkezett.

Ott néma, szent örömmel megáll az ősz vitéz,
Örömkönyüs szemekkel a szép országra néz
Mely hallal és vadakkal s arannyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny sikon.

Majd, mint kinek lelkében nagy gondolat fakad,
Megrázkodik valója s a téren elmutat:
„Itt van hazátok – így szól – határinál vagyunk!
De a ki megszerzendi, csak istenünk s karunk.

Istenbe s karotokba, ne másba bizzatok;
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erő s vitézség kell most, van az ti bennetek
Én nyúgalomra szállok, - ti tenni menjetek!

S te, a ki e munkára égtől hivatva vagy,
Fiam, légy munkabiró, légy hőslelkü, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, -
Jaj annak, a ki abból csak bábokat farag!”

Szólott, s a honvadászó szilaj, vitéz hadak
A párducos  Á r p á d d a l  előrezúgtanak,
Kürt harsan, szól az ének, ah arcra felhivó,
a felriasztott ország egy óriás echó.

És Kárpát hegytetőjén fenn áll az ősz vezér,
Egekbe nyujtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellők enyelgenek,
Lelkében egy  l e e n d ő  h o n  álmi rezgenek!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Garay János (1812-1853): Az uj évhez

 

Év, uj év! te szép  menyasszony,

Ifjuságod bájiban,

Kebled, mint a rózsabimbó,

Szent titokba rejtve van.

Szólj, mi vár ránk, e homályos,

E büvös burok megett?

A magyarnak üdv, vagy átok,

A mit küld a végezet?

Rejt-e kebled a virágból,

Mellynek neve honleány?

S mellyet kérünk minden évtől

Annyi parlag év után,

Lesz-e bőség e virágból?

Hozsz-e nékünk hölgyeket,

Kik, miként nemtők, malaszttal

Álljanak hazánk felett?

Férfikarban, férfimellben

Hatalom küzd és erő;

Szűz szelídség liljomával,

S szerelemmel győz a nő.

S ha nehéz napján a vésznek

Férfikar védfala:

A szelíd bék szent virányin

Hölgy a honnak angyala.

 

Hölgyeket hozz, uj esztendő!

Honleányokat nekünk!

A viharral, a világgal

Künn, mi majd csak végezünk;

De a mit kiküzd a férfi,

Elveszendő semmiség,

Ha iránta nők szivében

Ápoló szent láng nem ég.

Hölgyeket hozz, a természet

Szent szavához híveket!

A természet istenutja,

Legdicsőbb uton vezet.

Hölgyeket hozz, kikben, a mi

Jó és szép, megszentesül,

Kiknek hit-, remény- s szerelmök

Honjokéval egyesül.

Illy virágokkal köszönts be

Szép uj esztendő nekünk,

És, fogadjuk, emlékednél

Nem leend szebb ünnepünk.

De ha te is, mint elődid

Olly fukar léssz s mostoha:

Ugy akár meg se nyitottad

Volna kebledet soha!

 

Forrás: Regélő Pesti Divatlap – Szépirodalmi és művészeti lap. Első félévi folyam 1-ső szám. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1846. Télhó 1-jén.