Bodnár István (1863-1945): Trencsén-Tepliczen

Az árnyas park kanyargó útján,
A merre csak ellát a szem,
Élet pezseg, víg lárma hallik,
Sétálnak százan, ezeren.

Mint forgatag egy kis levélkét,
Visz minket is az áradat
És elveszünk bent, a tömegben,
Kis családommal, percz alatt.

Megyünk,merre visznek, sodornak…
- De egyszer csak felrezzenünk.
Csodálkozva nézünk egymásra:
Idegen világ ez nekünk!

Ismerős arcz nem integet ránk,
A szó fülünkben összefoly,
Beszélnek tán itt inden nyelven,
Csakhogy magyar szó nincs – sehol!

Szorongva állunk, tétovázva,
Megsimulnak a gyermekek,
Egy fapadkán összebúvunk, mint
Bős madarak a lomb megett…

Szavunk megállt, hangunk se rezdül,
Csak nézünk szótlan, mereven,
Fürkésszük a járókelőket,
De minden szavuk – idegen!

Van itt lengyel, rácz, morva, német,
S más tótul töri a – csehet;
Ki komoran, szótlanul lépdel,
Ráfogjuk, hogy: magyar lehet!

Várjuk, lessük, figyeljük őket…
- De egyszer csak ének rivall,
Édes magyar szót hord a szellő,
Gyermekek ajkán cseng a dal.

S bűvös álom, csodás igézet
Szállja meg a tömeg szívét:
„A gyermektelep Budapestről”
Suttogják, hordják szerteszét.

Futnak, sietnek mindenünnen
S a kis „nemzeti hadsereg”
Nem is sejti, csengő dalával
Százak szívét dobbantja meg.

Ez a csepp vér hazánk szívéből
Elárasztja ezrek szívét,
láng, hő belől már minden lélek,
De még elfojtja ihletét.

Mert cseng a dal, a drága „himnusz”,
Még zúg a – „rendületlenül…”,
A lélek issza halk gyönyörrel
S az édes hangon elmerül.

De mikor vége, mint az orkán
Kitör a taps s a bércz, a hegy
Ezer „éljen”-t mennydörög vissza,
Magyar szót zúg a rengeteg.


Kit álszemérme vitt reája
S nem a szükség, csak – kényelem,
Édes magyar szó cseng az ajkán,
Igy cseveg már édesdeden…

S én ámulok, könny gyűl szemembe,
Elgondolkodva tapsolok:
Én Istenem, hogyha akarnánk,
Mennyin lennénk itt – magyarok!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 23. szám, 1902. szept. 7.