Kozma Andor (1861-1933): Az ősi szellem

Nemzeti nagy multunk óczeán mögöttünk,
Kopár kis jelennek partján kikötöttünk.
Mennyi vad viharzás hányta, tépte gályánk!
Mégis, ős erővel minden bajt megállánk.
Végre itt van a part: a jelen, e próza! -
S im, ez őserőnket munkára aprózza.
Viharokban verve vérünk annyi ömlék,
Hogy pirosra festé bősz habok özönjét.
Most csupán verejték ül ki homlokunkra
S már ez is lecsüggeszt; akadoz’ a munka -
És mihelyt bajunk sok, de kevés a pénzünk, 
Ős szokás az ősök lelkeit idéznünk.

- Honfoglaló Árpád, hősi apánk, hol vagy?
Tekints fiaidra, szorultságunk oly nagy!
- Szent István királyunk, apostoli bölcsünk,
Segíts meg, ne engedd, hogy örök gyászt öltsünk!
- Seregekből fejjel kitűnő Szent László!
- Nagy Lajos, te trónrul négy tengerre látszó!
Hős Hunyadi János, Igazságos Mátyás,
Értetek is hányszor eped a kiáltás.
- Bocskay és Bethlen. Rákóczy, Bercsényi -
S mind múltbéli hősök, hazánk szemefényi
Ébredjetek!… Kelj föl ősi magyar szellem
Szürke új világunk ezer baja ellen!

Hallom, egyre hallom ez csengőhangot,
Ó, ha zúgna, mint a félrevert harangok,
Híván hadi vészben véres viadalra,
Elszánt nagy merésre, büszke diadalra,
Vagy hős néphez illő nagyszerű halálra:
Béna kétkedésem szárnyas hitre válna
S míg a rémes érczhang zúgva kongna-bongna,
Lelkem bús hevében mennyekig csapongna!…
De nem ilyen hang a szaporán esengő,
Csak csilingel egyre, mint a csacska csengő,
Észnek, áhítatnak csöpp zamatja nélkül.
Ily szellemhíváson komoly szív nem épül,
Így a csüggedt gyönge szólogat szerencsét
S megszokott szavában nincs se hit, se fenség.

Hallom s megsokallom… Képzeletem hátszik
S mi valószínűtlen, színvalónak látszik:
Magyar ősi szellem a hívást megunja,
Hajlik – szeretetből! – irtó erős gúnyra.
S nem hiába már a jelen kiáltása,
A Mult mozdulóban az őrök hívásra.
Im, hogy szaván fogja az érte sohajtót,
Testet ölt, megindul, belöki az ajtót
S itt az ősi szellem: „Hívtál – megjelentem,
Mondd, miben segítsek – s kész vagyok rá menten!”

A jelen magyarja megdöbbenve nézi:
Ős öles alakja olyan zord vitézi!
Érczsisakja ormán háromszínű kócsag,
Vasrostélya résén dörg elé a szó csak.
Kaczagány párducznak karmai vasmellén
Összekapcsolódnak, szirt nyakán ölelvén;
Csupa zörgő pánczél fedi őt alább is,
Vaskesztyüben a kéz, vaspántos a láb is;
Sarkantyuja hosszú hármas aczél tüske,
Jó, hogy paripába, -nem, hogy összeüsse,
Csipején csügg súlyos sarokverő szablya,
Markolatán jobbja, pajzsot emel balja,
Így áll ott, miként az ősi erő tornya.

A ki fölidézte egészen másforma.
Feje addig ér csak, mint amannak válla,
Alig födi búbját ritkás hajaszála;
Gonddal ápolt bajsza rávall a kötőre,
Szoba-levegőtül sápatag a bőre,
Kissé inczi-finczi, nyaka hosszú, vékony,
Tán gerincze nincs is, annyira hajlékony.
Keményített gallér, szép selyem nyakkendő,
Fényes czipellőben lába lingő-lengő,
Bő plundrában hajtja oda-ide testét,
Csupa kényelmesség s csupa idegesség.

Ím, így állnak szemben. Oroszlán és macska;
Bérczrül hasadt kőszirt s lecsiszolt szobrocska;
Költészet és próza; Múlt s Jelen, ők ketten.
És az ős ismétli újra: „Hívtál – jöttem,
Mondd hát, mint segítsek? Ne bámulj már! Kezdjük.”

S szól az: legelőbb is vesd le a vaskesztyűd’,
Hogy a mihez nyulsz majd, foghasd ügyesebben.
Nézd itt állam-gépem. Hiba esett ebben,
Pedig vajmi drága sokszerű szerkesztmény,
Működtetni rendben alig birom ezt én.
Száz kereke, srófja, hajtója és féke,
Szívója, dugója, csapja és kelléke,
Minden egyes résznek más a csínja-bínja,
kenő-fenő írja, kezelési kínja.
Csak egy csöpp tévesztés, nem is tudjuk hol, mi - 
S megszűnik egyszerre zúgni, zakatolni.
Máskor meg, ha bomlik valami szelepje,
Üres zajjal nyargal, mint a rossz kereplye.
Nincs ily fura gép több az egész világon,
Segíts ős, hogy eztán minden összevágjon.

Homlokát a zord ős gyötrött ránczba vonja,
Hogy felfogja a szót nagy a buzgó gondja.
Hallja is mind egyig, feszülten figyelvén,
De haj! Sok lesiklik a pánczélos elmén
S bele nem furódik. „Ám lássuk a gépet!”
S látja, vizsgálgatja s zavartan elképed.
„Akárki csinálta, roppant mesterség ez!”
Fogja itt is, ott is, de semmit se’ végez.
A pajzsot, a keztyűt zörrentve lehányja,
Aggatja még mindig párducz kaczagánya;
Oda dobja azt is, old egyest a vérten,
Vesződik, vesződik – s vállat von: „Nem értem!
„Ily masina nem volt még az én időmben
S így, ha más bajod sincs” – Dehogy nincs, van bőven.
„Akkor hamar mondj mást, mert ha már megjöttem,
Ne menjek el innen úgy, hogy mit se’ tettem.”

S az új magyar sóhajt: A közgazdaságban
Válságosan teng, pang valamennyi ág van.
S ép’, a mi legfőbb, ép’ a földmívesség,
Úgy áll, nincs ki láttán kétségbe ne esnék.
Az ős közbe mordul: „henyél a jobbágyság,
Hajdut a nyakára, kár annak a lágyság!”
- Dehogy, tisztelt ősöm, jobbágy nincsen rég már,
Hanem sok nagy kérdés a körmömre ég már:
Termelés, fogyasztás, tagosítás, hitel,
Szállítási díjak, vámügyek, kivitel,
Határidő-üzlet, nagy költség, rossz árak…
Charybdisek s Scyllák… Eszem belefáradt
A nagy töprengésbe: mit tegyek és mit ne,
Hogy a magyar földre megint jobb nagy sütne?
Tenni köll, de úgy, hogy javítsak s ne ártsak,
Beh nagy hasznát venném az ősi tanácsnak!

Az ős szellem szinte meggörnyed a gondtól,
A míg sok új bajt hall s jó tanácsot fontol.
Végre, megfontolván, a mit hallott, hosszan,
Kivallja: „Manapság temérdek új rossz van
A földmívelésben, melyet nem ismérek.
Ebben mint segítsek?… Hagyjuk,más bajt kérek”.

- Gyáriparom gyönge, kisiparom gyönge,
A kereskedésem beszédül a tönkbe.
Hiányzik a tőke, hiányzik a munka
S társadalmi kérdés szakad a nyakunkba.
Javak alig vannak s mégis, megoszlásuk
Ép’ oly szakadást szül itt, mint bárhol másutt.
Vagyonos osztályról szó alig lehet még,
De gyűlöli már is mind, a ki ehetnék.
S nagy tömeg ehetnék s nincs neki mit enni,
Terjed a szegénység, gátja sehol semmi.
Szörnyen szomorú a gazdasági mérleg,
Pénz köllene, sok pénz s honnan vegyem, kérlek! -

De már az ős erre vág segítő arczot:
„Hát az ó-budai zsidókra vesz sarczot!”
- Sajna, ősöm, most már nem megy az efféle
S még ha tehetném is, mit érnék el véle?
Hisz ma meg se’ kottyan néhány ezer dénár.

Boszús az ős: "Ej hát ezt sem értem én már?
Avvagy nincsenek már izmaéliták sem?”
- Annyi sincs belőlük, int egy szemnyi mákszem.
„S görög kalmár?”… - Az sincs. – „S pénz köll mindenáron? -
Úgy tán néhány várost s várat a határon
(Egyéb segítséget már nem tudok ennél)
A lengyel királynak zálogba engednéd?”
- De lengyel király sincs. „Az sincs? Még ki van hát,
Pénze nincs magyarra a ki hullat mannát?”

- Pénzpiaczok vannak, börze nevezetjük,
Közkölcsöneinket már ott jegyeztetjük.
Vannak bankcsoportok, árfolyamok renték…
Ily szavak szédítik az ősi leventét,
Rácsap az asztalra: „Elég ebből, hallgass!
Ez is szövevényes, érthetetlen s unalmas.
Mennyi száraz új szót szórtok ez új korban,
S annyi báj sincs bennök, mint a fűrészporban.
Magad se’ tudod tán, mit tesz valamennyi -
S én tudjam? Ezért köll nékem megjelenni?
Kedvem volna csúnyán összeszidni téged,
Mit kérsz új dologban őstől segítséget?
Csak úgy segíthetlek, ha olyan bajod van,
Melyhez tudok én is, magadnál is jobban.”

Megszeppenve hallgat a jelen magyarja,
Az ős szellem feddő hangja megzavarja.
Aja-baja van még ezerféle fajta -
S ha az sem segíthet, ki segítsen rajta?
Még fölpanaszolná, hogy a tudományban
A világ mily nagy lett s honn mennyi hiány van!
Hogy a művészetben hol vannak már mások
S mily gyérek a méltó honi alkotások!
Hogy a dicsőn kezdett szent irodalomban
Czégérező hűhó divat egyre jobban.
S milljó betű révén terjed ez a kórság,
Táplálja a hernyót, hervasztja a rózsát.
S ezt erőnek mondják!… Immár minden téren
Győz az öndicséret, bukik a szemérem.
Nincs komoly bírálat, a ki bírja, marja,
Lármás hazugságot dicspalást takarja.
Nagyok, a kik durván elétolakosznak;
Nincs igaz mértéke se’ jónak, se’ rossznak.
Belső becse semmi sok felfujt sikernek,
Vakmerő kalózok jobbakat levernek -
S ily kavarodásban a közönség végül
Lehurrog ész nélkül s éljenez szív nélkül.

Jelen magyarjának mind e panasz ajkán,
Hisz úgy sejti, épp ez a legnagyobb baj talán,
Ez erkölcsi métely. De meg minek vallja?
Szert az ős hogy tudna ilyen modern bajra?
Ám az türelmetlen: „Szólj hát!”… Végre, bölcsen,
Ennyit mond csak: - baj van, nagy baj, az erkölcsben.

- „Hitvány és te tűröd? – az ős szinte robban
s megvető dühében felmagasul jobban -
„Tűröd tehetetlen panasz puha ágyán,
Értem sóhajtozva gyermekesen gyáván!
Tűröd az erkölcsön a csorbát, a foltot…
Mi a fundamentum, mi tart falat, boltot,
Hogyha nem az erkölcs? S tűröd, hogy ez romlik?
S nem  félsz, hogy egy bús nap minden összeomlik?
Ki innen! Ölts fegyvert, ne tétovázz, gyorsan!
Hitvány, ki harcz nélkül sír csak silány sorsban.
Paripát nyergeltess, magamnak is egyet,
Kapjunk lóra! S rajta, neki völgynek-hegynek!
Neki a világnak: védeni igazságot,
Menteni erkölcsöt, büntetni gazságot,
Hívjunk harczra minden romlott szívű rontót:
Birtokháborítót, sarczolót, vérontót,
hitetlent, sátánnal titkon czimborálót,
hamis-pénz verőben álarany-csinálót,
Alakos bűbájost, becstelen paráznát -
Hívjuk ki, öljük meg, égessük le házát!
Bár tíz bástya védje és hegyormi várfal,
Járjunk a czudarság teste-lelkin által!
Föl, fegyverre! Lóra! Ne remegj, induljunk,
Az erkölcsrontók közt rettentően duljunk!”

Az ős szellem úgy dörg, hogy a utód reszket -
Mit, ő harczra szálljon? Hisz a harczon veszthet!
Hisz az ősök lelkét ő nem azért híja,
Hogy a nagy bajt, vész közt, ő maga is víja.
Óh nem! Ama rontók roppant nagy hatalmak.
Óh nem! A fejével ő nem ront a falnak.
S mit az ős ajánlott, az a harczi mód is
Nagyon donquijote-os, nevetséges, ósdis.
- Igen tisztelt ősöm, bocsánatot kérek,
De a romlásirtó harczra rá nem érek.
S nem is igen lenne értelme és czélja, -
Gyönge fegyver már ma hős időd aczélja.
Ma ismétlő puska járja s Maxim-ágyu,
Ki neki hajt ennek vakmerőn, az bárgyu!

Fölkaczag a szellem gúnnyal hahotázva,
Gyönge új magyarnak reng belé a háza -
S szól süvöltve jobban a viharzó vésznél?
„Ugy hát léha ajkkal minek is idéztél?
Mint segítsek rajtad? Nincs rá semmi módom,
Más az új világod, s más enyém, az ódon.
Építők a régit hősi nyers erőre,
Százezer furfanggal tér az új előre.
Én az én időmben jól állék a gáton,
Te a magadéban szédülsz, kis barátom.
Én méltó valék az ősi föladatra,
Te se légy az újra gyámolatlan, gyatra!
Én az én időmnek voltam büszke hőse,
TE is légy az újnak ügyesen erőse.
Rám is tört ezer baj s vagy magam leküzdém,
Vagy kiálltam kínját, nem nyafogva, büszkén.
Te se fakadj ríva akármennyi bajt láss,
Küzdj – vagy tárj ez is szebb, mint multba sóhajtás.
Én valék a múltnak, légy te jelen bátra,
Mindhiába pislogsz, ijedezve hátra.
Ha új kátyú fog meg, soh’se húz ki multad,
Egy segít, ha dolgod buzgón megtanultad -
S végzed küzdve, győzve, okosan, serényen,
Új erőre kapva példás ős erényen,
De mi mult örökre, soh’sem esdve vissza,
Csodát nem remélve, csak magadba’ bízva;
Nem velem dicsekve renyhén és kevélyen,
De korodnak minden titkát értve mélyen.
Jaj, ha létjogodnak csupán engem nézel,
Ha új létcsatákra ős lelket idézel!
Hogy rád a hanyatlás bélyegét ne süssék,
Nem ős, új szellemre van nálad ma szükség!
Új szellemre, milyet a sírban is áldott,
Legnagyobb magyarnak lángelméje álmodt,
Napnyugatra nézvén szent irigykedéssel:
- Népem, kelet népe, hát te meddig késel?…
Új szellemre s nemcsak hiú külső mázra;
Idegen ne adja, csak tette példázza.
Új szellemre, a mely lelkedből lelkedzik,
Új tehetségképpen benned gyökeredzik.
Ezt n várd az égtől s ne kérd ezt is kölcsön,
Teremtsd meg magadban, hogy téged betöltsön.
Új tudás, új munka, új erkölcs e lélek -
S magam is, javadra, ebben újra élek.
A mi örök bennem: fajtánk nagy rejtelme,
a magyar hév – éled új időkre kelve
S mint amaz új szellem dicső ihletése
Ragad honépítő, alkotó merésre. -
Új szellem! Új szellem! Tárd ki kebled annak!
Új időknek árján új eszmék rohannak,
Új munka hatalmán zsendülnek és nőnek
Felséges reményi a magyar jövőnek.”

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 12. szám, 1902. jún. 22.