Dömény József (1834-1911): Megjött az én kicsiny fecském

 
Megjött az én kicsi fecském,
Hű párjával szép kettecskén…
Ott repked az eresz alatt,
Hol fészke állt, épen maradt.

Kis szíve annak úgy örül,
Vígan tekinti meg körül…
Nincs semmi híja, megvan az;
Jó karban érte a tavasz.

Csevegve száll onnan felém,
Közel, hogy majd elérhetém…
Szárnyával is felém legyint:
Nézd, itt vagyunk mi is megint!

Nagy messze földről érkezénk,
Tenger feküdt zúgón közénk…
Zord szél, hóval fedett tetőn
Állott elénk fenyegetőn.

De nem riaszta vissza már
Hó, szél, se zúgó tenger-ár…
Szálltunk magas kék égbe’ fenn,
Hol nap sugárzik fényesen.

Ha rád viharzó tél borul,
Várjon csak lelked jámborul…
Kifújva mérgét, elhal az,
És jön  nyomába szép tavasz.

Ha útad itt lenn elszorul:
Ne térj te vissza botorul…
Magasba fel! A hit mutat
A csüggedőnek más utat!

Mi tudjuk ezt – lásd, így van az,
Egyszer csak eljön a tavasz…
Fákon kihajt a száraz ág,
És felleljük a szebb hazát!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 8. szám, 1902. máj. 25.