Gulyás József (1881-1924): Csaba népe*

Vén Hargita-bérczre felhők gyülekeznek.
Komoran, sötéten rája telepesznek;
Felhők gyülekeznek egy nép sóhajából,
Kicsi Székelyország tengernyi bajából,
Fájó siralmából…

Talpalatnyi földjén búsan szánt a székely,
Tele van a lelke nagy keserűséggel.
Hiszen ő megszántja, hajh! De más aratja,
Könnyeitől nedves betévő falatja,
Mert azt is más adja!

Idegen nemzetség jött-ment ivadéka
Tör az ősi földre, az ősi hajlékra.
Csaba népe pusztul, nincsen maradása,
S ki baját megértse, ki baját meglássa
Mindhiába várja!

- Mikor ezer csillag villan ki az égen,
Csaba útja fénylik kellő közepében:
Régi rege szóra új hit tüze éled.
S bizakodó ének tölti be az éjet
A szomorú éjet.

„Csaba vitéz, vérünk, ősi reménységünk!
Nehéz teher alatt omlik verítékünk!
Tekints le reánk óh, útad magasárúl,
Vágyó bizodalmunk csak te eléd járúl
E földi hazábúl!

„Nézd mint megy a néped nagy útra, világra,
Idegen nemzethez, idegen országba.
Viszi a szél durván, kit erre, kit arra,
S mint a falevélkék lombról lesodorva
Halva vannak, halva!

„Jöjj hát Csaba, ősünk, szent táborod élén!
Villanjon a kard meg az ég sima kékjén,
Száguldjon a légben táltos paripátok,
Rémülve tekintsen a vad ellen rátok,
S pusztuljon az átok!

„Pusztuljon az átok, idegen igája!
Hálás legyen ismét a székely imája,
Kétségbe ne essék hona elpusztultán,
Ne fusson belőle ezer év elmultán,
Koldus sorra jutván!”

Elhangzik az ének. A reménység vár még 
Vaj’ ég magasáról nem jő-e az árnyék?
Vár, vár, de hiába, marad az ég tisztán,
S szegény székely szíve vigasztalan, pusztán,
Remény nélkül, pusztán…

Magyarok! Testvérim! Jertek, nézzünk rája!
Veszélybe törzsünknek egy deli hajtása.
Hiszen mi hazánk is az a bérczes tájék…
Koszorunk nélküle hervadóvá válnék,
Oly sivárrá válnék!

Vessük is magunkról ősközönyünk burkát,
S ha odaát majd a riadót megfújják,
Legyünk mi Csabája, rontsunk ellenére,
Hogy az elsáppadva fusson a helyére,
Vagy folyjon a vére!

Dörgő zivatarként csattogjon a kardunk!
Azt a régi jelszót zendítse meg ajkunk!
Mutassuk meg, a mit feledni akarnak,
Hogy ereje van még ennek a szent fajnak,
Az ősi magyarnak!

Magyarok! Testvérim! Föl hát a csatára!
Zászlónkon a jelszó: hazánk boldogsága.
Riadóvá váljék minden fájó nóta,
Hogy belerendüljön az alföldi róna,
A Hargita orma!

(* Mutatvány a Bokréta” című kötetből.)
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 2. szám, 1902. ápr. 13.