Bacsó Gyula (20. sz. eleje): Maros partján

 
Meredek partodon merengve megállok,
Úgy gyönyörködtetnek a ringó hullámok…
Álmodozva hallom csergését habodnak,
Erdő zizegését, szellő susogását:
itt érzem magamat boldognak, szabadnak.

Rohanó vagy Maros, mint féktelen lelkem!
Te se’ maradsz nyugton, korlátokba verten;
Te vagy lelkem képe, lelkemnek hű mása,
Mindig gyönyörködtem csobogó vizedben,
Mely úgy zuhog, úgy fut, szakadékot ásva.

Már kicsiny koromban kijártam partodra:
Úgy hítt, csalogatott habod fehér fodra…
Csillogó homokon végig heveredtem,
Bámultam tükrödben rezgő alakomat
S a tündöklő napot,mely sütött felettem.

De múltak az évek: válnom kellett tőled,
Nem láthattam rétet, hol virágok nőnek;
Mint kínzó börtönben, éltem nagy városban;
Boldog kiskoromból nem maradt meg semmi,
Csak vágyam utánad növekedett jobban.

Mint tudatlan gyermek pagonyban, bozótban
Tövisekre lépve, föl-fölsikoltottam -
Mennyi szúrást, marást kellett elviselnem!
Az embert igazán csak az ember bántja:
Mint az erdő vadja, tör a másik ellen.

De partodon mégis elfelejtem e kínt,
Mint gyermekkoromban, boldog vagyok megint;
Úgy elringat minden édes ábrándokba,
Mintha tavasz volna, mintha kikeletnek
Langyos levegője legyezne, csókolna…

Meredek partodon merengve megállok,
Úgy gyönyörködtetnek a ringó hullámok:
Álmodozva hallom csergését habodnak,
Erdő zizegését, szellő susogását;
Itt érzem magamat boldognak, szabadnak.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 18 szám, 1902. aug. 3.