Oláh Gábor (1881-1942): Vasárnap

 

Leróttam a hétnek rámszabott robotját,
Letészem a küzdés, terhes, nyűgös botját,
Zaklatott elmémet elcsitítom lassan,
Hogy a testtel együtt őt is megnyugtassam.
Azután  fejemet kezemre lehajtva,
Fáradt ajkam, uram, nevedet sóhajtja,
Nevedet, a ki itt lebegsz körülöttem…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!

Szedtem az örömnek fakadó rózsáját,
Nevette két szemem hervadozó báját.
Mikor szakítottam, tövise rám támadt,
Irigyen megszúrta kezemet, orczámat.
Kiperdült egy csepp vér – könyűm is utána,
Tán valami zokszót is vettem a számba,
Tán káromoltam is szegényt, önfeledten…
Bocsásd meg Istenem a miket vétettem!

Mikor űzött a vágy küzdő áradattal,
Talán nem törődtem az árva csapattal,
Mely egy jó szót, fillért imádsággal hálál,
Lesi a morzsákat urak asztalánál…
Talán panaszukra nem nyílt a fülem meg,
Elvakított fénye csábos küzdelemnek -
Tán gyarlóságomat egy perczre feledtem…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!

Talán a büszkeség, ez a lenge fátyol,
Lecsalt a szerénység egyszerű útjáról;
Tán mellemet verve nagy szavakat szóltam,
Tán kicsinységemben nagyotmerő voltam.
Óh hisz annyit botlunk éltünk rögös útján!
Ha azokat mind, mind számba szedni tudnám:
Hová tornyosúlna a vétek felettem?…
bocsásd meg, óh Uram, a miket vétettem!

S ha szívem szavára akaratom’ hajtom,
Igazság zászlaját kezembe’ ha tartom,
Igy az örök szépért nyiltan harczra szállva
Valóságnak tetszik sóvár lelkem álma, -
Ha azzal vetem meg nyugton síri ágyam,
Valamit csak tettem itt a föld porában,
Hogy Istent ismertem, imádtam, szerettem:
Megbocsátod, Uram, a miket vétettem!

Forrás:Tanulók Lapja 9. évf. 1. szám, 1902. ápr. 6.