Dömötör Pál (1844-1920): A rigómezei leány – szerb népköltemény

Rigómező szépséges leánya
Felkelt korán, hajnalhasadtára,
Vasárnapon, napnál is korábban.
Karján végig, fehér könyökéig -
Úgy indult el: feltűzött ruhában.
Fehér kenyér vállára emelve,
Aranykorsó két hókarja terhe;
Hűs vizet visz egyik korsajában,
Piros jó bor van a másikában.

Rigómező síkján így jelen meg,
Harczterén a lefolyt küzdelemnek,
Harczterén a dicső fej’delemnek,
A hősöket forgatja ő föl, le,
És ha köztük akad egy élőre,
Azt a vértől mossa hűs vizével,
Áldoztatja piros bor gyöngyével,
És jól tartja lágy fehér kenyérrel.

Így géletlen köztük rátalála
Derék vitéz, hős Orlovics Pálra,
A knéz ifjú zászlótartójára.
Őt is a még élők közt találta,
Bár jobb karja vállig le van vágva,
Bal lába meg térde csuklójáig, -
S látni széllyel vagdosott bordáit,
S bordáin át tüdeje is látszik.
De a vérből őt kivonja ám a
Rigómező szépséges leánya,
És a vértől mossa hűs vizével,
Áldoztatja piros bor gyöngyével,
Jól is tartja lágy fehér kenyérrel.

Hogy a hősnek szíve verni kezdett,
Orlovics Pál ily kérdéseket tett:
„Rigómező drága, jó leánya!
Én nővérem, a szived’ mi bántja?
Mért forgatod itt a hősöket te?
A harctéren mért jársz, kit keresve?
Testvéred’ vagy unokatestvéred’?
Vagy apádat, mondd, öreg szülédet?”

Így felel rá a leánynak ajka:
„Drága testvér, ismeretlen dal’ja!
Nem keresek rokont a harcztéren,
Nem testvért és unokatestvért sem,
A csatában elesett szülét sem.
Tudod úgy-e, ismeretlen dal’ja:
Knézünk hadát hogyan áldoztatta
Szamodrezsa fényes templomában
Harmincz barát három hét folytában?
A seregben egész utoljára
Került a sor három hős vajdára;
Tudod, egyik a vitéz Milos volt,
A második Koszanics Iván volt,
A harmadik Toplicza Milán volt.
Az ajtónál álltam akkor épen,
Hogy Milos ment a templomba szépen,
Deli egy hős a földkerekségen.
A mint lépett, megcsördült a kardja,
Ékes tollú, selyem a kalpagja,
Pitykés mente vállait takarja,
Nyakán lengő csokrú selyemkendő.
Körültekint és meglátva engem,
a pitykését ott leölti menten,
Nekem adja és ekképp’ ajánlja:
„Itt ez öltöny, vedd tőlem, leányka!
Ez öltönyről ráemlékezzél te,
A ki adta – s annak a nevére.
Látod, lelkem, indulok csatába,
A dicső knéz hősi táborába;
Kérd az Istent, édes, drága lelkem,
Hogy épségben újra visszatérjek
S a szerencse téged is fölleljen:
Milánommal adlak össze téged,
Milánommal, esküdt barátommal,
Ki megesküdt énnekem az égre,
A nagy Isten s szent János nevére -
Mennyegződön komád leszek néked.”

„Majd Koszanits Iván jöve szépen,
Deli egy hős a földkerekségen,
a mint lépett, megcsördült a kardja,
Ékes tollú, selyem a kalpagja,
Pitykés mente vállait takarja,
Nyakán lengő csokrú selyemkendő,
Újja arany gyűrűjét mutatja.
Körültekint és meglátva engem,
A gyűrűjét ott lehúzza mentem,
Nekem adja és ekkép’ ajánlja:
„Itt a gyűrű, vedd tőlem, leányka!
A gyűrűről ráemlékezzél te,
A ki adta – s annak a nevére.
Látod lelkem, indulok csatába,
A dicső knéz hősi táborába;
Kérd az Istent édes, drága lelkem,
Hogy épségben újra visszatérjek
S a szerencse téged is fölleljen:
Milánommal adlak össze téged,
Milánommal, esküdt barátommal,
Ki megesküdt énnekem az égre,
A nagy Isten s szent János nevére -
Mennyegződön leszek a vőfélyed.”

„Majd Toplicza Milán jöve szépen,
Deli egy hős a földkerekségen.
A mint lépett, megcsördült a kardja,
Ékes tollú, selyem a kalpagja,
Pitykés mente vállait takarja,
Nyakán lengő csokrú selyemkendő,
És karjáról csillog arany fátyol.
Körültekint és meglátva engem,
Arany fátylát ott leveszi menten,
Nekem adja és ekkép’ ajánlja:
„Itt e fátyol, vedd tőlem, leányka!
E fátyolról ráemlékezzél te,
A ki adta – s annak a nevére.
Látod, lelkem, indulok csatába,
A dicső knéz hősi táborába;
Kérd az Istent, édes, drága lelkem,
Hogy épségben újra visszatérjek
S a szerencse téged is fölleljen:
Feleségük veszlek akkor téged.”

„S ment a harczba a három hős vajda,
A harcztéren őket kerestem ma.”

Orlovics Pál ekkép szól reája:
„Rigómező drága jó leánya!
Látod, lelkem, ott ama koplyákat?
Legmagasbban, legsűrűbben állnak.
Ott hullott a legtöbb vitéz vére,
Hogy patakja a kengyelig ére,
A kengyelig, a kengyel vasáig,
A vitézek kardöve rojtjáig:
Ott esett el a három hős vajda;
Menj te vissza, menj fehér lakodba,
Ne tapadjon vér ruhád- s karodra.”

E szavakat hallván a leányka,
Ömlik a könny szép fehér arczára,
S visszaindul fehér hajlékába -
És zokogva hallik jajgatása:
„Jaj, de hűtlen hozzám a szerencse,
Hogyha fognék zöld fenyőt kezembe,
Elhervadna, mindjárt vége lenne.”

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 24. szám, 1902. szept. 14.