Lampérth Géza (1873-1934): Tamás bácsi*

Tamás bácsi künn lakik a faluvégen,
Messzebb annál nem is volt már réges-régen.
Világjárni nem való a rossz bal lába.
A jobbat meg rég elhagyta
Valahol a Branyiszkó-hegy oldalába.

Napestig is elüldögél egymagában
Házikója muskátlis kis ablakában.
Onnan néz a mezőre, az országútra;
- Ujságját a postás-fiú
Szombat este mikor hozza: perczre tudja.

Hogy fölbontsa, hogy megnézze, alig várja:
Hol bömböl a „Hosszú Tamás” duruszája?
Melyik kopjét védi Devett, melyik várost?
Hol bujdosik Kitehener lord?
S Krüger apó nem beteg-e… s merre jár most?…

S ha érkezik hire egy-egy diadalnak:
Neki vidúl, érzi magát fiatalnak!
A harczteret, képzelmében megalkotja
S üt, vág, czéloz – komendéroz…
Majd szurony, majd zászlórúd a mankó-botja.

„Ezer kartács! – a halált de bőven osztják!
Hull az ánglus… Úgy mint akkor, hej, az osztrák!
A komandáns akárcsak hős Guyon volna…
S az a fiú – nézd csak Tamás -
Úgy rohan, mint te akkor… az első sorba”…

S vélük harczol: „Hősök népe rajta! Rajta!”
S vélük mondja harcz után a zsoltárt ajka.
És kéri a Hadak urát buzgó szívvel:
„Vedd sánczidba, Uram, őket
S ha lankadnak, Te pörölj a pörlőikkel!…

„Hisszük: Te a kevélyt, gőgöst megalázod,
Nem hagyod a szabadságot, igazságot -
E hitünket Uramisten, oh ne vedd el,
Járj előttük, lengj felettük
Bátorító, erősítő szent lelkeddel!”

„Vigyázz őrző szemeddel e küzdő népre,
Segítsd őket, mint minket… jaj! Ne oly végre!…”
- S összeborzad… Éj borong már a határon -
Éjhomályból elé rémlik
Világos és az aradi tizenhárom…

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 7. szám, 1902. máj. 18.