Lampérth Géza (1873-1934): Hazafelé

 

A ködben, füstben elmarad a város,
Visz a gőzös, a robogó, -
Még egy-egy gyár kéménye int utánam,
Mint óriás gyászlobogó…
A zűrzavaros, idegbontó élet
Pora, gőze még fojtogat,
De látom már a vadvirágos rétet,
s a lombkoszorús dombokat!

Hajrá, előre! Csak ne várj, csak vágtass
Te vasparipa, - csak odább!
Már rám mosolyg az első falu tornya
Halványzöld akáczlombon át.
Már szétfoszlott a gyárak füstfelhője
Az ég lehajló peremén -
S a szabad róna friss, üde szellője
Virágillatot hajt elém…

Hajrá, előre! – ez már ismerős táj:
Ez a liget… az a berek…
Nem én vagyok az a szomorú ember,
Megint magamra ismerek.
Annyi búfelhő nem szállt át felettem,
Ha átszállott, hát – nyomtalan’,
Megint a régi vidám fiú lettem,
Az ábrándos, a gondtalan.

… Erdőszélen, az árnyékos ösvényen
Torony iránt hogy ballagok:
Szirmukat szórják utamra a virágok,
A pacsirta fenn dalba fog,
Fuvalom-csókot küld az erdő mélye,
Örömkönny reng a lombokon,
Ledűlök rég látott földem ölére
S a göröngyét is csókolom…

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 15. szám, 1902. júl. 13.