Paavo Emil Cajander (1846–1913): Egy kép

 
Egy kopott és fakó kép vagyon
Elhagyott szobámban a falon,
Sok éve bizony, hogy fölszegeztek,
S gyönyörködöm benne mostan is még.

Nem tudom, rajt’ mi oly megnyerő;
Talán a dérlepett, szürke fő,
A gondtól vont redő sápadt arczán,
Vagy szeme bús-szelid fénye hat rám!

Nem tudom, mily édes, lágymeleg
Járja tőle át a szivemet,
S mitől van az, hogy ha reá nézek,
A lelkemben égi békét érzek.

Igy ülök előtte sokáig,
Gyönyörködve órák hosszáig,
Nem tekint az ifjú kedvesére
Oly vágyva, mint én az öreg képre.

Csak nézem, s lassan a lelkemen
Sok emlék ébredez csendesen;
Oly édesek, szépek, mint az álom,
Mégis egy könny remeg a pillámon.

Megtérnek a lelkem szárnyain
Gyermeki gondtalan napjaim,
Díszes karácsonyfát, gyertyalángot
S körüle sok nyájas arczot látok.

És, mintha  kép is értene,
Reám oly beszélőn néz szeme:
S a mint így itt ülök elmerengve,
Mennyei béke száll a szívembe.

Egy ismerős, régen várt meleg
hatja által árva szívemet.
A mint így rám tekint hűn vigyázva
Boldogúlt jó Anyám képe mása…

Finnből fordította Bán Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 21. szám, 1902. aug. 24.