Gaal Mózes (1863-1936): Wesselényi Miklós

 

Nem ünnepelni, eltűnődni jöttünk
Jövődön s multadon, magyar hazánk,
Mert haj, ismét borul az ég fölöttünk
S félszázad óta úgy megváltozánk!
Akkor a multnak fénye a jövőre
Vetette büszkén fényes sugarát,
A nemzet lelke riadá: „előre!”
És most az a jövő jelenre vált,
s hitünk inog és lekünk szárnya-szegve
Pedig remélni, hinni úgy szeretne!

Pezsgő, hatalmas, viharos időknek
Villámait nem bírja meg szemünk,
Fellobbanását a titán-erőnek
Megérteni, nem tudja nemzetünk.
Érczből kovácsolt daliás vitézek,
Kiket rejt ősi, büszke czinterem,
Fájó, remélő szívvel ím, idézlek!
Miért ti éltetek: azt hirdetem. 
Ó, vajha szómnak volna bűv-hatalmas
S magyar szivek redőibe hatolna!

Idézlek téged, nemes érzemények
s vad szenvedélyek zordon hérosza,
Kit meg nem tört a császárbörtönének
Bomlasztó, némító, siket fala,
Kitől, ha mennydörgött a „kis hazában”,
Ijedve hátrált a koros nemzedék,
S az új eszmék sistergő katlanában
Minden szavától új láng születék!
Ez volt apád dicsőült Wesselényi,
Nagyok hibái, nagyobbak erényi.

S ím, a gyerek, kit hű szívével ápolt
Nemessé egy martír, egy szent anya
S hő könnyel öntözött, mint szép virágot,
Rettenthetetlenné vált Általa!
Vad, fékezetlen lóra ülteté fel,
„Egy Wesselényi nem fél!” – így kiált.
S a mén robog parányi emberével
És vissza hozza, mint kész daliát.
Káprázatos, félelmes ez a játék
villám mely sujtott – s fényesen czikázék.

A nemzet képe ez a múlt időkből:
Nemes, dicsekvő, csupa tűz, erő;
Ragadja hév, mely korlátlan előtör
S magát élesztve mind nagyobbra nő,
A nemzet ez,melyről csodás regéket
Lantján kivert a vándor hegedős:
Vess a szilaj, száguldó (…) féket!
Hivalkodóból kiforr így a hős.
Habzó erőből: hatni kész önérzet,
Mely tenni vágy és mást is tenni késztet.

Nézd, mint hevül az ifjú óriásnak
Érczkebelében a nemes arany:
Ott küzd elől, hol a honért vitáznak
S a nép jogát védik mindannyian.
Az úr lehajlik édes szeretettel,
S szolgát ölel keblére, mert faja,
Évszázados nagy átok így veszett el,
S nemzetté így vált a nemzet maga.
Hol a nép, melynek szebb a forradalma?
S az úr, kinek dicsőbb a diadalma?

Az ország teste kétfelé szakadván,
a nemzet-szív is visszásan dobog,
Királyhágónak messze kéklő ormán
Erdély külön zászlója még lobog.
Szól Wesselényi s mint a tűznek árja
Velőket forral dörgő szózata -
„Megronta minket századok viszálya,
Pártoskodás gyümölcse: két haza,
Forradjunk össze szivünk melegében
Hadrontó Árpád istene nevében!”

Dicső idők! Hogy lobogott a lélek!
Hogy forrt az elme! Buzogott a szív!
Visszhangja kelt a költők énekének:
S beteljesedtek édes álmaik.
Az ifjú kornak szent hevületében
Merész titánként küzdött a magyar
S a legnagyobbak virrasztának ébren,
Hogy munkadíjuk légyen diadal.

De íme, zúdul ős Dunánk haragja
Hömpölygő árját ontja szerteszét,
Megkondul Pesten a halál harangja,
S rettegve lopja minden életét.
Ki az, ki a halálnak ellenében
Törékeny bárkán indul útra most?
Mert megmozdul a jó szív kebelében,
S a merre megy, életreményt fakaszt.
„Árvíz hajósa” – útadon az égi
Nagy szeretet világol – Wesselényi!

Ó, ünnepeld a hőst ujjongva nemzet,
Útjára hints virágot s könnyeket,
Elődje míg babért vért ontva szerzett,
Ő életet romok közt hirdetett.
Ne kérdd jutalmát! Fáj a szó szívünknek…
A kor vajudó, iszapos… zilált
Rögös az útja minden úttörőnek,
Ki vakmerő annak meg legkivált.
A szó, mely vág igazságos hevében,
Nem lágy zene hatalmasok fülében.

Szabad szó, több lett hőseidnek száma,
Az „alta cedrus” porba dönteték,
Nagy Wesselényit börtön-czella várta,
Apjának sorsa rajta bételék.
Mi volt bűne? Igazság, tiszta hűség,
Száz életért száz önfeláldozás -
De félelmes volt s élve sírba küldték -
A melyből nem lőn több feltámadás.
Midőn lepattant börtönének zárja,
Világtalanra hullt a nap sugára.

És rab volt ekkor a világtalan volt,
A nemzet is nehéz tusák után,
S a melyre nézett csillagterhes égbolt:
Vak éjszaka terült el a hazán.
Koldus keservét fölmérhetné szóval,
Letiprott nemzet kínja szótalan…
Reméljél lelkem a vak álmodóval.
- Mert a ki nem lát, annak álma van. -
Bűbájos álom, szárnyalása égi:
„Ti élni fogtok, Árpád ivadéki!

Eljön a szebb kor, a mely megigézte
A költő-jósnak vérező szívét:
A nép, mely küzdött, tűrt és hitt remélve
S vérét kiontá nagy eszméiért:
Örök időkre váltá életét meg,
El nem pusztulhat irgalmatlanul”…
Világtalan hős, ím, a hosszú évek
Nehéz sora felettünk elvonult;
S míg szent porodra hullunk fájdalommal,
Reményt élesztünk fényes álmaiddal.

Nem, nem veszünk el! Oszladozni kell e 
Komor felhőnek, mely reánk szakad!
Kilobbanó fény messzi fellegekbe
Útunk mutasd, mutasd a – jobb utat!
Ifjulj meg, nemzet, véred újra forrjon,
Nagy czél s nagy eszme légyen vezetőd!
Hivság bálványa porba leomoljon,
S legyen még drágább nékünk ez a föld;
Vezessen szellemed nagy Wesselényi:
Dolgozni, hinni, s szebb jövőt remélni.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 26. szám, 1902. szept. 28.