Csuka Zoltán (1901-1984): Csokonai temetőjében

Mint földbeszúrt, ezernyi furcsa csónak,
mit ősi kéz ácsolt hosszú sorokba,
úgy állnak itt a mohbelepte fejfák
s dülöngnek, erre-arra tántorogva.

Cháron járt erre tán, sötét ladikjait
a földbe szurta dolga végeztével,
alföldi Cháron, arca csontja széles,
sok utasát itt szórta szerteszéjjel.

Mellenragad, döbbenve fölviharzik
s tolongva a sok fejfa szinte mozdul,
hullámot vet a föld s a fejfa-flotta
kisértet-arccal néz rád a habokkal.

S míg reng a tenger – hívhatod időnek -
fölötte, hol a domb az égbe szökken
biztos toronyként áll a költő sírja,
vascsúcsán ég a fény és szerteröppen.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Csuka Zoltán (1901-1984): Észak és Dél lányának szerelme egybehajlik

 

Az is hazugság hát, hogy észak szerelme

hűvösebb lenne, mint a déli lányok csókja,

lám szőke haj lángja is néha csontig éget,

s kék és zöldes szemekből is a szenvedély

forrósága zuhog a fénnyel szembe,

és csókja örvényes, akár a számum,

s felgyulladt testének fáklyája evoét lobog.

Haj, kék és fekete szempár

csókok kereszttüzében, mint a máglya,

Észak és Dél szerelme

egybehajlik az örök életáramokban,

s akár a voltmérő, nagy feszülések hullámait

reszketve méri,

a költő szíve is bekapcsolódott, és átfogta

lobogó szerelmek tengerének vad hullámait.

Testvér, az élet tűz,

minden kis pórusodban ott ég, és lángolsz,

mint égő csillagok járunk a nap alatt,

nagy szív a nap, mely éget, s egyre hajszol,

s fiatal tüzünk szárnyai az égi csillagokat csapkodják

Észak és Dél között,

mint a tűzmadár,

s vijjogva szökkenünk tovább

az új magasokba.

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.

 

 

Kedves,

hűsítő csókodban a csend vert fészket,

sátort ütött, s éreztem minden idegemben,

a földgolyóbis sokféle tarka éneke

nap nap után, mi bennem egybezúg,

csókod nyomán harmóniába rendeződött.

Alábukott a nap,

és akkor arcunk bronzba gyulladt,

és szembeszegült a futó éjszakával,

szemünk között híd ívelt,

a vágy,

és szádat adtad.

Még egyszer felkavargott a daltömeg,

fényes madársereg,

s már áradt is bennem a tiszta himnusz,

erre épülnek új generációk,

s két elektromos sarokból:

életté pattant el bennünk a vágy.

Rohantunk,

s velünk a tavaszban kéjes fájdalommal felhasadó fák,

s háttérben csendben utánunk ballagtak a bölcs hegyek.

Hűsítő csókod lázát ki méri fel?

S ki tudja mérni csókunk végtelenjét?

Kedves,

hűsítő csókodban a csend vert fészket.

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.

 

Csuka Zoltán (1901-1984): Költők, fel a fejjel

 

Költők, akik 1932 szörnyű útvesztőiben éltek,

s Európában, Ázsiában, Afrikában és Amerikában,

a Csendes-óceán déli szigetein, avagy Ausztráliában

a Tűzföldön, avagy Grönland elhagyott vidékein figyeltek,

akiknek idegeiben világháborús gyermekkor,

gazdasági és ezer más válság sziszegő viharaiban

a legfájdalmasabb férfikor zengeti elő

minden nemzetek irodalomtörténetének legkülönösebb dalait,

erősek, százszor erősek legyetek, ha a buták

szemberöhögnek veletek, s a rádiózongora

és futó filmek fényzenéjének korában dudát vagy ócska

lantot akarnak kezetekbe nyomni.

Erősek, százszor erősek legyetek, mert sziklák vagytok,

melyeken a sötétség tengereinek szökőárjai

omlanak semmivé,

ezer virágú szerelmetekben dúsan virágozzatok,

s véretekben sokszor, ha fizikailag érzitek is

a korszak rettentő együgyűségét

– konok és sötéten csúszós varangy, mely rátok fekszik –

költők, akik éltek,

fel a fejjel,

meddő konferenciák záporában zúgó aggyal ha álltok,

s nézitek a korszakalkotó impotenciát,

ne féljetek, csak daloljatok,

daloljátok a kontinens dalát,

a földét, mely talpatok alatt nyög, sír, és tavaszt vajúdik,

költők fel a fejjel,

ha látjátok a véresen elfutó filmeket,

s halljátok a legelkendőzöttebb háború ágyúinak

Sanghajból idezúduló dübörgését.

Költők, fel a fejjel, ha kedvesetek más karján vergődik is,

s adjátok minden idegszálatok, amelyek hárfáján

a legszentebb muzsika zúg fel,

s ne bánjátok, süket fülek ha semmit se hallnak is belőle,

s azt se bánjátok, ha véretek utolsó cseppje is,

mint szent gondolat látatlanul lobban el agyatokban;

a föld rohan, és a bolygók keringenek,

minden anya méhe mégis a ti erőtöket hordozza,

s jöjjön el bármi, jöjjön a poklok minden kínja

és a soha nem látott nagy megpróbáltatás,

a ti dalotok ennek a földnek lobogása,

a ti dalotok jön dübörögve, hozza a megértést,

a ti dalotok a himnusz fűben, fában és pattanó virágban,

minden madárban és állatok élő tengerében,

mozdonyaitok dördülő futásán, gépkocsik nevetésén,

aeroplánok messzi dongásán s motorok kórusában,

s vele jön a ti beteljesüléstek, amely minden emberé.

Költők, fel a fejjel!

 

Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.

 

Csuka Zoltán (1901-1984): A vak ívlámpa

A domb tövében száz növény rugalmas,

dúsan növő, friss májusi húsából

fekete fejjel s barna fájdalommal,

gerince mintha száradt napsugárból

lenne, halottan áll a napraforgó,

két éve áll s vakon a földre bámul.

Rémlik: a halál ívlámpája ég itt,

tányérja mélyén fekete sugárból

sötét fény-nyaláb ömlik s dől a földre.

Elmúlás ő és megrekedt kiáltás,

telthúsú élet fölött zörgő átok,

virágok tarka kertjén síri lámpás.

A domb tövében álltam, alkonyat volt,

a nap sugárzott, a rét lángban állott

s a halott virág hunyt, sötét szeméből

letünt esztendők fénye visszalátszott.

Forrás: Válasz 2. évf. 9. sz. 1935.