A domb tövében száz növény rugalmas,
dúsan növő, friss májusi húsából
fekete fejjel s barna fájdalommal,
gerince mintha száradt napsugárból
lenne, halottan áll a napraforgó,
két éve áll s vakon a földre bámul.
Rémlik: a halál ívlámpája ég itt,
tányérja mélyén fekete sugárból
sötét fény-nyaláb ömlik s dől a földre.
Elmúlás ő és megrekedt kiáltás,
telthúsú élet fölött zörgő átok,
virágok tarka kertjén síri lámpás.
A domb tövében álltam, alkonyat volt,
a nap sugárzott, a rét lángban állott
s a halott virág hunyt, sötét szeméből
letünt esztendők fénye visszalátszott.
Forrás: Válasz 2. évf. 9. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése