1.
Nyakig ködben állnak már a hegyek
a föld régi türelmes síkjain.
S ezek is horpadoznak. Tenger
s minden vizek nagyon inognak. A táj
sáros szájjal ásít és beomlik.
Itt élsz te? ebben a világban,
mely nevét már rég elfeledte
szégyenében s köd alá rejti
arca foszlányait?... itt élsz?
e borongó kísértetek között,
kiknek magukra ismerni sincs szívük
s egymás árnyékát hesegetve
lapulnak görbe fogakkal… itt élsz?
a sűrű holdsütésen itt hallgatod
a harcolók botja koppanását,
gőzölgő síkjaidon, hol ha holló
repül – mint a sár – loccsan a lég
a lomha szárnyak alatt, Ábel
hangja kiújul a ködben s a szél már
csak a lecsapott füstöt fújja, sodorja tova…
Baromi élet! Elfáradott talán
ki sorsunkat kötözte s most lustán
elrontott játékát válla fölött, hátra
veti a zsúfolt koporsót,
melyben egymást marják a holtak
s az élők, zümmögő féregarccal
felállnak s megújra lebuknak:
a szolgák, a gyávaság sárga hadai,
a rabszolgalelkek s még gyávább
kufárjaik: a csordahajtó urak.
2.
Egyszer talán szerelemben éltünk
talán… Gyengédebb volt mint a sötétség
s könnyebb a holdsugárra fonódó
rózsaágnál – enyhébb volt életünk.
Igy képzelem: a küszöbön megálltál
s kinyujtott karral megigézted
a világot. A falak szétváltak
s egy soha nem látott arc tüzelt
az éjben, mely egyszerre végetért
- göndör felhőbe gyülve elszállt –
s mögötte felizzott a napok rejtett
koszorúja s megkezdte lassú forgását.
Oly könnyű vágyak keltek csak, amelyek
az út felén már lankadt galambokként
lehulltak, helyükbe egyre újabb
fehér rajzok tódultak felfelé
s a szárnyak kelő-hulló pelyheivel
fehér pitypangként hajlongott a föld
a fénylő szélben. Be nem telt soha
senki a vágyak lágy játékaival.
Egyszer… egyszer… A tenger mélyebb
kertjei akkor még nyitva álltak
s lassan forogtak bíbor lábukon.
Ott találkoztunk ketten a lebegő
vizek mélyén s oly szenvedéllyel
keltünk egybe, hogy forgásunk mentén
kettévált a víz és megmeredt
s túlnőtt a partokon… Két arany pecséttel
a legalsó hullámhoz kötöttek –
s egymást átölelve szállunk azóta, örökké!
Igy képzelem. De fenn a sápadó ég
laza fátylai hullámokat vetnek
s redőik közt mint a búvó
mosoly a tünődő arcon,
az önfeledt kor fényt vált s eltűnik.
3.
Hol maradnak az őszi szellők
s az elégedettség kora?
Hattyuk szállnak a kert fái fölött
s a tányérban banán aranylik
egy percig – de már a ködkép
fordul s fonákja laza szövéséből
bő gyürükben a k ö
d ömlik s kavarogva
megül a táj alján és sistereg.
Igazság, csontos homokú szellem!
Kíméletlen nagykezű Erény!
fel fel felverni még meddig késtek
a nép mocsárba süppedt
lelkiismeretét, sötétlő bivaly
homlokával s az elégedetlenség
hosszan kilógó vörös nyelveivel!
Rázd rázd rázd rázd rázd a csengőket
a csengőket, a csengőket! –
Már a századok szétszórt csontjai
összeforrnak s a roppant álomkép
tört furkóját emeli és kitör
a csendesen nyugovó sikságra,
az esthajnal homályába s hol lágy
szárnyakkal verdesik horpadt arcát
a jelenések, csontlábát megveti:
felemelt bunkója alatt
mint aki leszámolni készül
s az utolsó ítéletre erőt merít:
az évezredekből özönlő hadait,
alázata emlékeit összegyűjti
maga köré és nem néz az égre…
Forrás: Válasz 2. évf. 4. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése