Udvaron, itt-ott, égő katlanok:
rézüstökben fortyog a szilva-lekvár,
szellő tereli az édes szagot.
Pirulnak a bágyadt falevelek már
s lugasban, zöld ernyők alatt, a kondor
kacsok közt fürtökben feszül a nektár.
És nézd a sok, gyümölccsel ékszeres fát!
Szakítsd e ritka kincseket s ne gondolj
tarlóra, mit majd téli szél beretvál…
Ez még a lángolás: azúr oromról
szakad a fényzápor – óh, tartsd e pergő
zuhanyba arcod, mely sötét a gondtól.
S ne bánd a fáról elszakadt didergő
levélkét, mely még sóhajt, elhalón
s ne lásd meg, hogy már búcsút int az erdő
és úgy reng, mint egy induló hajó.
Forrás: Válasz 2. évf. 10. sz. 1935.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése