Rozsgyesztvenszkij, Robert: A síző

Midőn

a sínyom kék sínén haladva

- mint számozott villamos - siklik süvöltve,

buzdítva köszönhetik:

"Rajta-rajta!"

S figyelik útját:

"Előre-előre!"

Csupán a tréner

tépi le fejéről

a sapkát - 

s mint sztyeppei szél, ha sír-rí,

kitörve,

kizúgva,

kibőgve,

ki... - 

ismétel egyetlenegy szót:

"Kibírni!"

A tömeg lomha riadója,

mint hófúvás

körülkeringi.

A rög néma, gömbölyű, tompa. -

Kibírni!...

Szedd össze erőd utolját.

Ne add föl, 

szorítsd még,

ne dűlj ki.

Hágd át a lehet határát.

Kibírni!...

Légy vidám, majd szomorodj el.

Tudj szeretni s önvádtól sírni,

baráti lakomán ne aludj el.

Küzdj meg a szóért - 

csak aztán leírni -

kibírni!

Kibírni!

Sok hősködésnek sok az alja,

Te, e század adósa, porban,

tömegben,

bírd ki,

ha szidnak, ha dicsérnek fennen...

... Ti meg fújjátok csak: "Rajta-rajta"...

Ford.: Garai Gábor

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 11-12. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Turgenyev: Párbeszéd

Sem a Jungfrau, sem a Finsteraahorn

ormát nem érintette még emberi láb.

Az Alpok csúcsai... Meredek szirtek hosszú láncolata. A hegyvilág szívében.

A hegyek felett haloványzöld, hallgató, fényes égboltozat. Kemény, kegyetlen hideg; páncélos kérgű, szikrázó hó; a hó alól jéggel borított, viharvert sziklák komor tömegei emelkednek az égnek.

A látóhatár két oldalán két kolosszus, kélt hegyóriás tornyosul: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.

És szól a Jungfrau a hegyszomszédnak:

- Tudsz-e valami újat? Te tisztábban láthatsz. Mondd, mi van odalenn?

Pár ezer esztendő fut el: egyetlen pillanat.

És visszadörgi válaszul a Finsteraarhorn:

- Sűrű fellegek borítják a földet... várj!

Ismét elfut pár ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Most már látok; odalenn semmi változás: tarka és kisszerű minden. Vizek éklenek, erdők sötétlenek, összezsúfolt kőhalmok szürke foltja látszik. S körülöttük még mindig bogárkák nyüzsögnek, tudod, azok az apró kétlábúak, azok, akik egyetlenegyszer sem tudtak beszennyezni sem téged, sem engem.

- Az emberek?

- Azok, az emberek.

Elfut ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Mintha most kevesebb bogárkát lehetne látni - zengi a Finsteraarhorn: - odalenn világosodni kezd; összébb húzódtak a vizek, megritkultak az erdők.

Ismét elfutott ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- Mit látsz? - szólal meg a Jungfrau.

- Köröskörül, itt a közelben, mintha tisztult volna - feleli a Finsteraarhorn: - de ott lenn, a távoli völgyekben, valami folt van még s valami mozgás van.

- És most? - kérdi a Jungfrau újabb ezer esztendő, egyetlen pillanat múlva.

- Most már jól van minden - feleli a Finsteraarhorn - , ameddig elérhet a szem, mindenütt tiszta és fehér minden... Mindenütt a mi havunk, havas síkság és jég. Megdermedt minden... Most már nyugalom van odalenn, most már jól van minden...

- Jól van minden - ismétli meg a Jungfrau. - De most már elég volt a fecsegésből, öreg. Ideje már, hogy aludjunk.

- Ideje már.

És alusznak a hegyóriások, alszik a zölden ragyogó égbolt az örökre elnémult föld felett.

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 5-6. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: Szomjúság

Kajszin Kulijevnek

Döbbent város

a hóviharban.

Házak -

hó-habba

bugyoláltan...

Szomjazom.

Úgy

szomjazom

arra, 

ami történik

a világban.

A világ

oly figyelmes, oly tág,

s szenzációt

néhanap ád csak.

Úgy kell nekem

reggel

az újság,

mint heroin

a narkománnak.

Szomjazom én,

szomjazom folyton,

lapok

halmain csemegézek.

Száguldok.

Hallgatom,

bolygómon

hogy süvítnek

az események.

Eper-szüret

s katona-dolgok,

sport-

és lakás-kérdés reám vár.

Az új könyv

szaga

elbolondít,

különb

a saslik

illatánál.

Ezt nem értem...

Megértem rögtön.

Ezt elítélem.

Azt köszöntöm.

Fejem töröm.

Beletörődöm.

Szomjazom,

szomjazom örökkön.

Nagy ügyön kotlok,

majd - bolondon.

Lélegzem.

Hogy magamra

leljek.

Szomjazom én,

szomjazom folyton,

hogy üres

szóbeszédet nyeljek.

Lám, földühödtem,

s nagyot nyeltem...

De még révületben

lebegve

is azt álmodom:

fölébredtem,

és szomjazom,

szomjazom egyre.

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 8-10. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Szalay Fruzsina: Hintán

Charlie-Bowater grafikája

Semper altius

Szeretek - most is úgy mint régen -

A suttogó, zöld lomb alatt

Hintázni, ez a kedvtelésem

A gyermekkorból megmaradt.

Lebegni, mintha volna szárnyam,

Az üde, tiszta légyen át,

Mig a fűben, a nedves árnyban

Kakukfű nyílik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,

Lágy szellő csókol szeliden,

Oly zajtalan jár könnyü hintám,

Mint csónak, sima, kék vizen,

Halk-csendesen, suhanva szállok,

Igy suhant, igy repült velem

- Míg körülem a hab csillámlott -

Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszöntve, légy ezerszer,

A távolból is újra még,

Sugárban fürdő déli tenger!

Ragyogó, fényes olasz ég!

Felétek karjaim kitárom,

Ah, mind e fény úgy tűnt tova,

Mint egy mulékony, édes álom,

Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben,

És visz magával engemet,

Sebesen s egyre sebesebben

Repülök el a föld felett.

Minő gyönyör: lélegzetvesztve,

Merészen, fennen, szabadon -

Repülni, feljebb, messze, messze,

Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazám, a tiszta lég volt,

Én gyönyörét jól ismerem,

Köszöntelek, te fényes égbolt!

Te mámorító végtelen!

A földet messze, messze hagytam,

Csodás erő sodor, ragad,

Itt a szabad határtalanban

Köszöntelek, oh sugarak!

Forrás: A Hét 1890., I. évf.

Turgenyev: A falu

Július utolsó napja, köröskörül ezer versztára: Oroszország -  a hazai föld.

Az egész eget egyenletes kékség önti el; egyetlen felhő lebeg rajta - félig lebeg, félig foszladozik. Szélcsend és hőség... a levegő, mint a frissen fejt tej!

Zeng a sok pacsirta-dal; golyvás galambok burukkolnak; némán cikáznak a fecskék; a lovak rágnak és fújnak; a kutyák nem ugatnak, csak állnak s békésen csóválgatják a farkukat.

Füstszag is van, fűszag is van; egy kicsit a kátrány és a bőr szaga is érzik. A kenderföld is jelentkezik: nehéz, de kellemes illatot áraszt.

Mély, de enyhe lejtésű szakadék. Az oldalakon néhány sor kerekfejű, lefelé lehasadt fűz. A szakadékban kis patak szalad, fenekén apró kavicsok villognak, szinte remegve, a fényes habfodrozódáson át. A távolban, ahol a föld az éggel összeér, nagy folyó kékes vonala látszik, a szakadék mentén csinos kis magtárak és csűrök állanak,k az ajtajukon erős zár; a másik oldalon öt-hat, fenyőből ácsolt, deszkafedeles parasztház. Mindegyik fedél felett ott magasodik a seregélydúc kiugró rúdja, minden tornác felett ott a vasból kivágott, meredek sörényű, kicsi ló. A rücskös ablaküvegek szivárványosan csillognak. Az ablaktáblákon cserepes virágok színes képe ékeskedik. Mindegyik ház előtt csinos formájú, helyes kis lóca áll, a földpadkákon macskák hevernek gombolyagba csavarodva s áttetsző fülüket hegyezve; magas küszöbök mögött hűvös árnyékú pitvarok sötétlenek.

Fekszem a szakadék szélén egy kiterített lópokrócon, körülöttem frissen kaszált, majdnem émelyítően illatos szénacsomó. A leleményes gazdák a ház előtt teregették szét a szénát; hadd száradjon egy kicsit a verőfényen; de aztán - be a szénaszínbe! Milyen pompás alvás esik ott majd rajta!

Göndörhajú gyerekfejek tűnnek elő minden szénarakásból; kontyos tyúkok legyeket és bogarakat keresgélnek a szénában; az összekuszálódott fűszálak között fehér szájszélű kutyakölyök hempereg.

Szőkehajú legények támaszkodtak mellel egy lovatlan szekérnek - alacsonyan átkötő öv az ingükön, zsinórral szegett nehéz csizma a lábukon - s pattogó szavakkal hajigálják egymást, csúfolkodnak.

Az ablakból kerekarcú fiatal leány néz ki; nevet a legények ingerkedő szaván s nevet a magasra rakott szénában hancúrozó gyermekeken.

Egy másik leány nagy, nedves vedret húz fel erős kezével a kút mélyéből, a veder remeg és himbálódzik a kötélen s hosszú, ragyogó cseppeket hullat.

Előttem öreg gazdasszony áll új kockás szoknyában és új lábbeliben.

Három sor üveggyöngy tekeredik sovány, barna nyaka körül; pirosbabos, sárga kendővel kötötte át őszbe csavarodott fejét, mélyen behajlik elhomályosodott szeme fölé.

De a két öreges szem nyájasan mosolyog, mosolyog az egész ráncos arca. Alighanem túl van a hetvenen... de most is meglátszik rajta, hogy faluszépe lehetett a maga idején!

Napbarnította ujjait szétnyitva, tejesfazekat tart a jobbkezében, benne jó hideg, fölözetlen tej van, egyenesen a pincéből hozza; a fazék oldalát harmatszerű cseppek borítják gyöngyös sűrűséggel. Balkezének a tenyerén nagy karéj kenyeret hoz nekem; még meleg. - "Egyél, jó vendég, váljék egészségedre!"

A kakas hirtelen kukorékolni kezd, serényen csattogtatva szárnyát; feleletül elbődül egy bezárt tulok vontatottan.

- Ez aztán a zab! - szólal meg a kocsisom hangja.

Ó, szabad orosz falu jóléte, békessége, bősége! Ó, csendesség és áldás!

S elgondolom: mire való nekünk a kereszt a bizánci Szent Szófia kupoláján - mire való mindaz, ami után olyan erősen epekedünk mi, városiak!

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 3-5. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: Ember született

Fák,

dőljetek ki a hegyen.

Mennydörgés,

szűnj meg hirtelen.

Ember született.

Nincstelen.

Alamizsnát neki.

Adjátok egyelőre még

neki az anyatej ízét,

s hajlékot,

mit huzat se sért. -

Alamizsnát neki.

Pillák alól kinéz a szem,

nézi,

a világ mit üzen.

Felsír az ember.

Nincstelen.

Alamizsnát neki.

Óvjátok,

először

ha lép.

Bölcsődal becézze fülét.

Három kajla bocsról

mesét

olvassatok neki.

Lásson homályt

s fényt, ha ragyog.

Szokja meg, hogy

majd futni fog.

Elé ábécét

adjatok.

Alamizsnát neki.

Hadd épüljön,

higgye a jót.

Tudja meg,

mi a bú, a gond.

Munkát emberfelettimód

tanítsatok

neki.

Nő az ember.

Ő - 

nincstelen.

Sarkoktól

Nizzáig

legyen

övé a föld, a végtelen,

adjátok át neki.

De szerelmet

ne adjanak

neki,

leljen rá maga csak.

Szerelmet

a koldus

ha kap.

De ő -

nem koldus!

Ford.: Garai Gábor

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 5-7. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.