2014. nov. 12.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: A síző



Midőn
a sínyom kék sínén haladva
- mint számozott villamos - siklik süvöltve,
buzdítva köszönhetik:
"Rajta-rajta!"
S figyelik útját:
"Előre-előre!"

Csupán a tréner
tépi le fejéről
a sapkát - 
s mint sztyeppei szél, ha sír-rí,
kitörve,
kizúgva,
kibőgve,
ki... - 
ismétel egyetlenegy szót:
"Kibírni!"

A tömeg lomha riadója,
mint hófúvás
körülkeringi.
A rög néma, gömbölyű, tompa. -
Kibírni!...

Szedd össze erőd utolját.
Ne add föl, 
szorítsd még,
ne dűlj ki.
Hágd át a lehet határát.
Kibírni!...

Légy vidám, majd szomorodj el.
Tudj szeretni s önvádtól sírni,
baráti lakomán ne aludj el.
Küzdj meg a szóért - 
csak aztán leírni -
kibírni!
Kibírni!

Sok hősködésnek sok az alja,
Te, e század adósa, porban,
tömegben,
bírd ki,
ha szidnak, ha dicsérnek fennen...

... Ti meg fújjátok csak: "Rajta-rajta"...

Ford.: Garai Gábor

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 11-12. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Turgenyev: Párbeszéd



Sem a Jungfrau, sem a Finsteraahorn
ormát nem érintette még emberi láb.


Az Alpok csúcsai... Meredek szirtek hosszú láncolata. A hegyvilág szívében.

A hegyek felett haloványzöld, hallgató, fényes égboltozat. Kemény, kegyetlen hideg; páncélos kérgű, szikrázó hó; a hó alól jéggel borított, viharvert sziklák komor tömegei emelkednek az égnek.

A látóhatár két oldalán két kolosszus, kélt hegyóriás tornyosul: a Jungfrau és a Finsteraarhorn.

És szól a Jungfrau a hegyszomszédnak:

- Tudsz-e valami újat? Te tisztábban láthatsz. Mondd, mi van odalenn?

Pár ezer esztendő fut el: egyetlen pillanat.

És visszadörgi válaszul a Finsteraarhorn:

- Sűrű fellegek borítják a földet... várj!

Ismét elfut pár ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Most már látok; odalenn semmi változás: tarka és kisszerű minden. Vizek éklenek, erdők sötétlenek, összezsúfolt kőhalmok szürke foltja látszik. S körülöttük még mindig bogárkák nyüzsögnek, tudod, azok az apró kétlábúak, azok, akik egyetlenegyszer sem tudtak beszennyezni sem téged, sem engem.

- Az emberek?

- Azok, az emberek.

Elfut ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- És most? - kérdezi a Jungfrau.

- Mintha most kevesebb bogárkát lehetne látni - zengi a Finsteraarhorn: - odalenn világosodni kezd; összébb húzódtak a vizek, megritkultak az erdők.

Ismét elfutott ezer esztendő: egyetlen pillanat.

- Mit látsz? - szólal meg a Jungfrau.

- Köröskörül, itt a közelben, mintha tisztult volna - feleli a Finsteraarhorn: - de ott lenn, a távoli völgyekben, valami folt van még s valami mozgás van.

- És most? - kérdi a Jungfrau újabb ezer esztendő, egyetlen pillanat múlva.

- Most már jól van minden - feleli a Finsteraarhorn - , ameddig elérhet a szem, mindenütt tiszta és fehér minden... Mindenütt a mi havunk, havas síkság és jég. Megdermedt minden... Most már nyugalom van odalenn, most már jól van minden...

- Jól van minden - ismétli meg a Jungfrau. - De most már elég volt a fecsegésből, öreg. Ideje már, hogy aludjunk.

- Ideje már.

És alusznak a hegyóriások, alszik a zölden ragyogó égbolt az örökre elnémult föld felett.

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 5-6. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: Szomjúság


Kajszin Kulijevnek


Döbbent város
a hóviharban.
Házak -
hó-habba
bugyoláltan...
Szomjazom.
Úgy
szomjazom
arra, 
ami történik
a világban.
A világ
oly figyelmes, oly tág,
s szenzációt
néhanap ád csak.
Úgy kell nekem
reggel
az újság,
mint heroin
a narkománnak.
Szomjazom én,
szomjazom folyton,
lapok
halmain csemegézek.
Száguldok.
Hallgatom,
bolygómon
hogy süvítnek
az események.
Eper-szüret
s katona-dolgok,
sport-
és lakás-kérdés reám vár.
Az új könyv
szaga
elbolondít,
különb
a saslik
illatánál.
Ezt nem értem...
Megértem rögtön.
Ezt elítélem.
Azt köszöntöm.
Fejem töröm.
Beletörődöm.
Szomjazom,
szomjazom örökkön.
Nagy ügyön kotlok,
majd - bolondon.
Lélegzem.
Hogy magamra
leljek.
Szomjazom én,
szomjazom folyton,
hogy üres
szóbeszédet nyeljek.
Lám, földühödtem,
s nagyot nyeltem...
De még révületben
lebegve
is azt álmodom:
fölébredtem,
és szomjazom,
szomjazom egyre.

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 8-10. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Szalay Fruzsina: Hintán

Charlie-Bowater grafikája


Semper altius

Szeretek - most is úgy mint régen -
A suttogó, zöld lomb alatt
Hintázni, ez a kedvtelésem
A gyermekkorból megmaradt.
Lebegni, mintha volna szárnyam,
Az üde, tiszta légyen át,
Mig a fűben, a nedves árnyban
Kakukfű nyílik s vadvirág.

A nap aranyszikrákat hint rám,
Lágy szellő csókol szeliden,
Oly zajtalan jár könnyü hintám,
Mint csónak, sima, kék vizen,
Halk-csendesen, suhanva szállok,
Igy suhant, igy repült velem
- Míg körülem a hab csillámlott -
Gyors gondolám a tengeren.

Oh, légy köszöntve, légy ezerszer,
A távolból is újra még,
Sugárban fürdő déli tenger!
Ragyogó, fényes olasz ég!
Felétek karjaim kitárom,
Ah, mind e fény úgy tűnt tova,
Mint egy mulékony, édes álom,
Mint egy elszálló gondola.

A hinta mind gyorsabban lebben,
És visz magával engemet,
Sebesen s egyre sebesebben
Repülök el a föld felett.
Minő gyönyör: lélegzetvesztve,
Merészen, fennen, szabadon -
Repülni, feljebb, messze, messze,
Gyors, szélvész-adta szárnyakon!

Érzem, hazám, a tiszta lég volt,
Én gyönyörét jól ismerem,
Köszöntelek, te fényes égbolt!
Te mámorító végtelen!
A földet messze, messze hagytam,
Csodás erő sodor, ragad,
Itt a szabad határtalanban
Köszöntelek, oh sugarak!

Forrás: A Hét 1890., I. évf.

Turgenyev: A falu



Július utolsó napja, köröskörül ezer versztára: Oroszország -  a hazai föld.

Az egész eget egyenletes kékség önti el; egyetlen felhő lebeg rajta - félig lebeg, félig foszladozik. Szélcsend és hőség... a levegő, mint a frissen fejt tej!

Zeng a sok pacsirta-dal; golyvás galambok burukkolnak; némán cikáznak a fecskék; a lovak rágnak és fújnak; a kutyák nem ugatnak, csak állnak s békésen csóválgatják a farkukat.

Füstszag is van, fűszag is van; egy kicsit a kátrány és a bőr szaga is érzik. A kenderföld is jelentkezik: nehéz, de kellemes illatot áraszt.

Mély, de enyhe lejtésű szakadék. Az oldalakon néhány sor kerekfejű, lefelé lehasadt fűz. A szakadékban kis patak szalad, fenekén apró kavicsok villognak, szinte remegve, a fényes habfodrozódáson át. A távolban, ahol a föld az éggel összeér, nagy folyó kékes vonala látszik, a szakadék mentén csinos kis magtárak és csűrök állanak,k az ajtajukon erős zár; a másik oldalon öt-hat, fenyőből ácsolt, deszkafedeles parasztház. Mindegyik fedél felett ott magasodik a seregélydúc kiugró rúdja, minden tornác felett ott a vasból kivágott, meredek sörényű, kicsi ló. A rücskös ablaküvegek szivárványosan csillognak. Az ablaktáblákon cserepes virágok színes képe ékeskedik. Mindegyik ház előtt csinos formájú, helyes kis lóca áll, a földpadkákon macskák hevernek gombolyagba csavarodva s áttetsző fülüket hegyezve; magas küszöbök mögött hűvös árnyékú pitvarok sötétlenek.

Fekszem a szakadék szélén egy kiterített lópokrócon, körülöttem frissen kaszált, majdnem émelyítően illatos szénacsomó. A leleményes gazdák a ház előtt teregették szét a szénát; hadd száradjon egy kicsit a verőfényen; de aztán - be a szénaszínbe! Milyen pompás alvás esik ott majd rajta!

Göndörhajú gyerekfejek tűnnek elő minden szénarakásból; kontyos tyúkok legyeket és bogarakat keresgélnek a szénában; az összekuszálódott fűszálak között fehér szájszélű kutyakölyök hempereg.

Szőkehajú legények támaszkodtak mellel egy lovatlan szekérnek - alacsonyan átkötő öv az ingükön, zsinórral szegett nehéz csizma a lábukon - s pattogó szavakkal hajigálják egymást, csúfolkodnak.

Az ablakból kerekarcú fiatal leány néz ki; nevet a legények ingerkedő szaván s nevet a magasra rakott szénában hancúrozó gyermekeken.

Egy másik leány nagy, nedves vedret húz fel erős kezével a kút mélyéből, a veder remeg és himbálódzik a kötélen s hosszú, ragyogó cseppeket hullat.

Előttem öreg gazdasszony áll új kockás szoknyában és új lábbeliben.

Három sor üveggyöngy tekeredik sovány, barna nyaka körül; pirosbabos, sárga kendővel kötötte át őszbe csavarodott fejét, mélyen behajlik elhomályosodott szeme fölé.

De a két öreges szem nyájasan mosolyog, mosolyog az egész ráncos arca. Alighanem túl van a hetvenen... de most is meglátszik rajta, hogy faluszépe lehetett a maga idején!

Napbarnította ujjait szétnyitva, tejesfazekat tart a jobbkezében, benne jó hideg, fölözetlen tej van, egyenesen a pincéből hozza; a fazék oldalát harmatszerű cseppek borítják gyöngyös sűrűséggel. Balkezének a tenyerén nagy karéj kenyeret hoz nekem; még meleg. - "Egyél, jó vendég, váljék egészségedre!"

A kakas hirtelen kukorékolni kezd, serényen csattogtatva szárnyát; feleletül elbődül egy bezárt tulok vontatottan.

- Ez aztán a zab! - szólal meg a kocsisom hangja.

Ó, szabad orosz falu jóléte, békessége, bősége! Ó, csendesség és áldás!

S elgondolom: mire való nekünk a kereszt a bizánci Szent Szófia kupoláján - mire való mindaz, ami után olyan erősen epekedünk mi, városiak!

1878. február

Ford.: Áprily Lajos

Forrás: Turgenyev: Költemények prózában 3-5. old., Új Magyar Könyvkiadó Bp., 1952.

Rozsgyesztvenszkij, Robert: Ember született



Fák,
dőljetek ki a hegyen.
Mennydörgés,
szűnj meg hirtelen.
Ember született.
Nincstelen.
Alamizsnát neki.

Adjátok egyelőre még
neki az anyatej ízét,
s hajlékot,
mit huzat se sért. -
Alamizsnát neki.

Pillák alól kinéz a szem,
nézi,
a világ mit üzen.
Felsír az ember.
Nincstelen.
Alamizsnát neki.

Óvjátok,
először
ha lép.
Bölcsődal becézze fülét.
Három kajla bocsról
mesét
olvassatok neki.

Lásson homályt
s fényt, ha ragyog.
Szokja meg, hogy
majd futni fog.
Elé ábécét
adjatok.
Alamizsnát neki.

Hadd épüljön,
higgye a jót.
Tudja meg,
mi a bú, a gond.
Munkát emberfelettimód
tanítsatok
neki.

Nő az ember.
Ő - 
nincstelen.
Sarkoktól
Nizzáig
legyen
övé a föld, a végtelen,
adjátok át neki.

De szerelmet
ne adjanak
neki,
leljen rá maga csak.
Szerelmet
a koldus
ha kap.
De ő -
nem koldus!

Ford.: Garai Gábor

Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 5-7. old., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.