Korunk
a magányosság kora.
Minden
időben voltak nagy magányosok, akik vagy érzékenységük, idegességük miatt nem
tudták elviselni a társadalom kisebb-nagyobb kellemetlenségeit, sérelmeit,
terheit, megpróbáltatásait, vagy übermenschi önérzetükben vonultak
elefántcsonttornyaikba. Ma azonban a magányosság leszállt az arisztokraták,
főképp szellemi arisztokraták váraiból a polgárság körébe, sőt a proletárság
szegény negyedeibe is. A nagyvárosok villamosain szorongó fényes és szegényes
külsejű utasok távolabb vannak egymástól és magányosabbak, mint a múlt század
steppeinek egymást alig látó nomád egyedei. S a magányosság együtt növekszik az
indusztrializmussal. Amint az egyre fejlődő gépcivilizáció mind több és több
embert ragad ki a régi, egyszerű, meleg, organikus közösségekből (vallási, céhbeli,
földrajzi, falu) és tesz heterogén tagjává egy-egy nagy ipartelepnek, ahol az
élő egyedeknek alig van több érzelmi közösségük, mint a szabadságukat,
életszínüket és erejüket morzsoló és sápasztó óriás gépek alkatrészeinek: úgy
lazulnak meg a régi összekötő kapcsok s a magányos ember „a világos, mint lazán
összefüggő atomok értelmetlen chaoszát éli át.” „Világnézete a kisszerű
materializmus, mely szerint „a dolgok és emberek reménytelenül széthulló
miriádját csak a véletlen tartja
össze, amit a költők udvariasan sorsnak
neveznek.”1
Az
irodalom az élet tükre. A költő, író annak a társadalomnak az arcát viseli,
mely őt szüli és élteti. Amilyen a kor, olyan az irodalma. A magányosok
heterogén társadalmának írói ennek a magányosságnak, magára maradottságnak a
szócsövei. A közösség és boldog együttesség utáni vágy, vagy a régi és többé
tán soha vissza nem térő, a képzelet által megszépített boldogságnak bús
emlékei búgnak a magányosság költőjének lantján.
A
XX. század három első tizedének nagy magányosai: Ady, Babits, Tóth Árpád,
Juhász Gyula közé tartozik Kosztolányi
Dezső is.
Míg
Ady a magyar életet, sorsot akarja és szeretné megváltoztatni robbanó erejével,
ellenállást nem tűrő erőszakával; míg Babits az egyetemes eszmék és szépségek
filozófiai magaslatára szeretné emelni a magyar irodalmi glóbuszt; míg Juhász
Gyula „a szegedi puszták magányából az egyetemes szellemközösség ormai felé tör
s keresi az utat az antik életimádat, keresztyén földöntúliság, a távol-kelet
világába”, míg Tóth Árpád „álmaiba zárkózik és lemondóan viseli a nagyváros
lüktető sebeit és zárt tárgykörében szabatosan komponáló művész”2:
addig Kosztolányi Dezső A kis gyermek és
a bús férfi panaszai-ban, Esti
Kornél kalandjai-ban, Édes Anná-ban,
egész költői és prózai munkásságában teljesen egyéni és új világot, új témakört
nyújt.
Költészetének
központja az én; költői látásának a
szemüvege a mélabús hangulat: témaköre az élet ezer apró-cseprő bonyodalmai,
jelenségei, tárgyai, dolgai. Lelke rendkívül fogékony az impressziók iránt. Nem
egyéb az egész élet reá nézve, mint impressziók sorozata, melyek az ő
csodálatosan érzékeny, az érzelmek legfinomabb árnyalataihoz simuló és előkelő
zengésű hangszerén, mint egészen sajátságos, kosztolányis költészet zendülnek föl és zengnek tovább az olvasó
szívében, mint az őszben szaladó vonat kattogásának monoton ütemű dallama.
Ennek
a nagy szorgalmú, nagy műveltségű és a világirodalomban egyik legotthonosabb
költőnek a témaköre aránylag nagyon szűk. Költészetéből „hiányoznak a
kormozgató eszmék, vallás, haza és társadalom, éppúgy, mint a szerelem, a
tavasz és a természet.”3
Első
verses kötetének a címe: Négy fal között.
Ez a cím, amellyel elindul a költészetnek halhatatlanságba vivő útján,
szimbolikusan jellemző költői témakörére. Mintha nem mert volna kilépni a
nagyvilágba, amely tele van nagy viharokkal, véres harcokkal, kegyetlen
törtetésekkel, merésekkel és zord valóságokkal, hanem bezárkózott a „négy fal
közé”, visszahúzódott a magányos ember egyedüliségébe, s onnan nézi a világot,
amint az fölmerül előtte a gyermek és ifjúkor emlékeiben, elvonul a
világirodalom remekeiben, vagy amint az élet robotos útján pillanatra ez és az
eszébe ötlik, megsebzi vagy elgyönyörködteti szépségekre mindig nyitott lelkét.
Az élet apró-cseprő tárgyait, impresszióit addig forgatja, simogatja,
cirógatja, míg a nyers anyag mint egy kis japán nipp, egy rokokó legyező pattan
ki költői varázskendőjéből, a mindennapi prózai valóság mint egy „zengő
zeneverseny” csendül föl a lantján. Nézése a gyermek komolyan bámész tekintete
és bánata a gyermek illanó bánata. Ezért ott a legigazabb, ahol a „kis gyermek
panaszait” panaszolja. „A pillanatélmény, az örök érzés és hangulatváltozás
ihleti, a válás búja, melyet új alkalmak bája enyhítően beragyog.”4
„Általában
a szó mindig több, mint a tett,” – mondja Esti Kornél. És költészetében
csakugyan a hangsúly inkább a formán van, mint a mondanivalón. Forma
tekintetében költészete két csoportra oszlik: verses és prózai művekre. De
szigorúan véve prózája is költői. A legköltőibb nyelvű prózaírónk, kinek
stílusa az arányosság, mértéktartás, pontosság, a jó és szép hangzás, kellem,
szín és zeneiség törvényeinek hódol. Nem lehet tudni, hogy a vers vagy a
prózaíró Kosztolányi-e nagyobb, csak azt látjuk, hogy mindkettőben, versben és
prózában a nyelvnek és stílusnak feltétlen ura s oly közvetlen és egyszerű,
annyira a gondolathoz és érzelemhez, hangulathoz simuló, mintha gondolat és
kifejezés egyszerre születnék nála.
Lírája
1907-ben
jelent meg első verses füzete, a Négy fal
között, mindössze tizenöt verssel s ő akkor 22 éves volt. E füzetben az
első vers címe: „Lámpafény”.
Szonett. Egyik legnehezebb, legmesterkéltebb, legművészibb versforma. Tökéletes
készséggel mozog benne. Rímei választékosak, ritmusán ringva-ring a szavak
dallama, mit aláfestenek az alliteráció és a sorközi rímek:
Már mint gyermek csodáltam, lám a lámpa…
A
szavak egyszerűek, nem hivalkodók, egymáshoz illők, mint akik tudják, hogy csak
együtt, fegyelmezett rendben fejezhetik ki a költő lelkét, amely az impressziók
hullámzásában, minden pillanatban más tartalommal van tele, de amit –
alapszövetének megfelelően – mindig valami őszi hangulat árnyékol. Őszi és hangulat. E két szót aláhúztam,
mert Kosztolányi leginkább az élet hangulata iránt volt fogékony és a tárgyakat,
eseményeket az őszi nap bágyadt fényében látta. Ezért ő is a kishangulatoknak a
rögzítője, mint Arany az Őszikék-ben.
Puskinról írt írói arcképében azt írja, hogy a „nagy, a halhatatlan, a
bámulatra méltó az (Puskinban), hogy az elröppenő életet megrögzíti,
örökkévalóvá teszi”. Mintha saját költészetéről írta volna ezt a megállapítást.
Kis realitások, mint diákszobájában a lámpafény, lelkének simogató, becéző és
merengő hangulatában megszépülnek, „mint beteg ajkán a bús mosoly”, s e kis
semmiségek a fáradt szívre balzsamot hoznak. És csodálja bámész szemekkel, mint
a gyermek, az élet ezer semmiségét, melyek lelke csodás tavában megfürödve,
költészetté válnak. Versei olyanok, mint a kis tanagrai szobrok, mint kis
rokokó csecsebecsék, melyek bár kicsikék, rajtuk van a művész nagysága.
Ebben
az első versben már benne van a későbbi és az örök Kosztolányi: tökéletes és
elegáns verselő, hangulatok és kis realitások impresszionista költője, a nyelv
és stílus, a kifejezés szuverénje. Szereti, értékeli, imádja és féli e veszendő
életet, azért fáj annak minden elillanó perce. Mert a percekkel a napok, a
napokkal az évek s az évekkel együtt elillan – ó, milyen gyorsan! – az ifjúság
és elillan egyszer az élet is. Már a 22 éves ifjú utána sóhajt az illanó
ifjúságnak egyik legkosztolányibb versében, az „Üllői-úti fák”-ban:
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság.
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok…
Szívják az édes illatot…
Ne lássák a bú ciprusát,
higyjék, örök az ifjúság…
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csírát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek bús lombu fák,
Üllői-úti fák.
Az
ősz az a predesztinációs kép, amely mindegyre fölbukkan lelkében. Ősz lesz
akkor is, amikor meghal. Mintha már itt, az élet tavaszán, megérezné ezt. Vagy
talán kacérkodik ezzel a gondolattal? S hogy a Véletlen beteljesítette ez
ifjúkori megsejtését a Végnek, ez talán még szebbé teszi „Koporsó és bölcső közt” c. költeményét, mert a tragikum s az
együttérzés szépsége is átrezdül szívünkön, amikor olvassuk:
Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad…
Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
rőt esti láz…
Némán lefekszem a
fehér nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba
és a szívemből ajkamra reszket
az életem eltűnő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó
merengve, mosolyogva, szomorún,
s koporsó és bölcső közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.
Mintha
az igazi költők valóban vatesek, jövőbe látók volnának. Szólni nem tudó öreg
baba, kinek a szívéből ajkára reszket életének eltűnő dallama. Eltűnő dallama!
Igen, Kosztolányi élete és költészete egy egyre tűnő, folyton tűnő őszi dallam
volt.
Az
a verseskötete, amellyel az olvasók szívében s az irodalomtörténetben örökre
helyet biztosított magának: A szegény
kisgyermek panasza (1910). Időrendben a második. „Félepikai és féllírai
forma lírai regény és verses önéletrajz, az a művészi magatartás, az a
megjelenési forma, amely Kosztolányi íróművész egyéniségének legjobban
megfelel.”5 Első versében, mely mintegy bevezető az egész ciklushoz,
írja a következőket:
Mint aki a sínek közé esett…
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép
és lát, ahogy nem látott sose még:
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett…
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött
és a halál távolba menydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset.
Lát,
ahogy nem látott sose még: azaz az illúzió síkjába emeli a dolgokat és megfogja
egy percre, ami örök: lepkéket, álmot, rémest, édeset, amik szimbólumok:
Lepkék:
könnyű, finom rezzenései az élet hangulatának.
Álom:
az élet hangulata, költői világ.
Rémes:
a legszebb álom mögött i ott a Csontváz réme.
Édes:
minden édes lesz a dallam zengő ölében.
Jellemzők
a költőre és emberre. E kettő egy, mert ő az élet minden körülményei között,
minden mozzanatában költő: tökéletesen impresszionista lélek, érzékei
fokozottan szakadatlanul érintkeztek a külső világ jelenségeivel s a
benyomásoknak a hangulata ragadta meg: lelke állandó hangulatárban ringott,
költői álomvilágban hullámzott, melyben azonban mindig ott rémlett a halál
rémes váza, mit elűzni nem tudott, csak édes-bússá varázsolta a verszengő
üteme.
Költészetét
az életből vette, életévé tette.
Örökre
eltűnt gyermekvoltának, a szegény kisfiúnak álarcát fölvéve, nézi a múltat, a
családot, a szelíd vidéki várost, az egész csodálatos életet és panaszol, hogy
a gyermekkor boldog kora örökre tovatűnt. Vajon valóban boldog volt-e az a kor?
nem, nem volt boldog az sem, mert betegség, halál és búcsúzás sokszor
megmérgezte. De az emlékezés méla hangulatában, a vers zengő-merengő ütemén
széppé lesz. S mikor búcsúzik kisded önmagától, a vers simára a férfi fájdalmak
zuhatagától szabadítja föl:
És látom Őt, a Kisdedet,
aki fehérlő ingbe lépdel.
Még lopva-lopva rám tekint,
és integet szőke fejével.
Arany gyertyácskát tart keze
és este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csöndesen
s látom alvó fejét a mellén.
Ő a pap, az igaz, a szent,
bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok Neki és áldozok
és megsiratom Őt, ki elment.
„A játék” c. vers különös beállítása önmagának,
mint egy játékszemek. A régi gyermek-magával játszik emlékein át, így fogja meg
s rögzíti meg a múlt idők, múlt szépségek hangulatát. Befejező verse e
ciklusnak: „Menj kis gyerek”,
melyben elbocsátja gyermekvoltát és útra bocsátja e verses könyvét is:
Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te útad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség…
Menj, menj szegény.
Ovidius
gyönyörű elégiája jut eszembe (Tristia I. l.), melyben ugyanilyen hangulattal
bocsátja útra a Tristiák öt könyvét és siratja el az elérhetetlen, többé soha
vissza nem térő, Rómában töltött éveket.
Őszi koncert (1912), Kártya (1912), Mágia (1912), Mák
(1916), Kenyér és bor (1920), A bús férfi panaszai (1924), Meztelenül (1928) c. versköteteken át
eljutunk a Számadás c. kötetig,
amely Összegyűjtött Költeményei
(1907-1935) utolsó fejezeteként jelent
meg (1935). A szegény kis gyermek
panaszai után következő kötetek nem férkőztek olyan közel az olvasók
szívéhez, mint amaz. A Számadásban
azonban újra olyan versek vannak, melyek rögtön a szívünkhöz nőnek. Érezzük,
hogy a költő témaköre „A kis gyermek
panaszai” óta bővült, világszemlélete mélyült, nyelve és stílusa
egyszerűbb, keresetlenebb lett, amint illik annak az embernek a hangjához, aki
már Istennel beszélget és a Halállal békélget, a két legfenségesebb és
leghatalmasabb lénnyel, akik előtt a földi hivalkodás elveszti erejét s akinek
megnyugtató karjába már vágyik lepihenni az Élet elfáradt vándora.
A
költő, akit eddig az élet ezer apró-cseprő dolgainak a hangulata ragadott meg,
most leszáll az élet mélyéig s a lényeget fogja meg. e lényeg a humánum, a
legfenségesebb emberi jegy:
Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé!
(Számadás III.)
Ez
a humánum sikolt az égre, Európa költőinek fülébe-szívébe, a magyar tragédia
fenséges kardalából:
Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában…
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted,
és verlek a számmal, és csókkal igézlek,
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki léphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szívembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre szakadjak,
testvérem ezer van…
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szívetekbe
s ti távoli népek
kürtösei, költők
daloljatok együtt,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
(Európa)
Ön-
és fajjellemzés. Mennyi vágy, sóvárgás a maga-megértetés és megszerettetés
után! Az ázsiai magyar epekedése Európa után. Az ázsiai magyaré, aki Szent
István óta tanulja Európa leckéjét, melynek minden igéje szívébe lopódzott, és
akinek értik már a gügyögését, de akit – bár mindenütt sok száz és sok ezer
testvére van, s bár földrajzilag Európa szívében lakik – valójában és őszintén
mégsem akar Európa a szívébe fogadni. Ha csak ezt az egy versét írta volna
Kosztolányi, akkor is helye volna a magyar irodalomban s még inkább a magyar
szívekben.
A
vad kovács, a szenvedés és betegség sötét pöröllyel veri őt érzéstelenné,
meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké. (A vad kovács.) Fájdalmának osztályosa,
enyhítője felesége, aki árny gyanánt sápatag és merőn ott áll mellette. (Februári óda.) Barátkozik a halál
gondolatával. Figyeli betegségét, „mint az orvos egy esetét”, figyeli a Halál
lassú közelgését, melytől már nem fél, mert mindazt, ami fáj és van, megérti. (Már megtanultam.) A sok szenvedésen át bölccsé tisztult és hívő-vé, de nem tudja feledni a költő-t, kinek mégis fáj az
elmúlás, mert mint minden ember, ő is egyetlenegy, ki ha eltűnik:
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a multba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halovány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
(Halotti beszéd)
És
mégis megbékül a nagy ismeretlen Úrral, akit annyit tagadott, keresett és nem
talált, de akiről érzi, hogy mégis csak az ő vendége volt. (Hajnali részegség)
S e fenséges akkorddal elpattan a húr, szíve húrja, melynél tökéletesebben
egyetlen húron sem zengett az eltűnő élet dallama.
A
földi dolgoknak az ad szépséget, hogy elveszthetők, - olvastam valahol Ady
költészetével kapcsolatban. Legveszendőbb az élet, mert a halál mindig nyomában
van. A halálnak ezt az állandó közellétét érezzük Kosztolányi költészetében is,
de érezzük a Véres költő Senecájának stoicizmusát is, mely pátoszt és erkölcsi
erőt ad lelkének, s nem engedi, hogy a halálfélelem kikezdje. Érezzük ezt
különösen utolsó verseiben, melyek a magyar líra csúcsain állanak.
Végigkísértük
a költőt az „Üllői-úti fák” édes-bús
borongásától a Kerepesi úti temető előcsarnokának komor fenségéig. Láttuk, hogy
e költészet tiszta hangulat-líra. A formában szereti a primitívet, játékosat,
mint a gyermek. Rím és ritmus, alliteráció és sorközi rím, a szók búgása és a
nyelv zenéje, dallama, a szecessziós egocentrizmus: mind jellemzője ennek a
sajátságos, egyéni és minden újítása és különössége ellenére is hagyományőrző,
konzervatív lírának. S mind csak arra valók, hogy azt a külön modort és
légkört, amit magának alkotott, különösen hangsúlyozzák. Irodalmi és életbeli
hagyományokba kapaszkodik és azokban gyökeredzik, erőt, egészséget és
ihletforrást talál bennük, mint nagy hagyományőrző elődje, Arany János, aki
eszménye volt éppúgy, mint az idegenek között Flaubert, Stendhal és a
parnassienek, a nyelvnek és stílusnak nagy művészei: Shakespeare, a nagy
alakrajzoló és életábrázoló; Rilke, kivel ízlésének, nyelvének
választékosságával és verseinek elődallamával annyira rokon; Baudelaire, kit
miszticizmusáért és lelki dallamával annyira rokon; Baudelaire, kit miszticizmusáért
és lelki mélységéért kedvel. De tanulókönyve volt az egész világirodalom,
melynek fölényesebb ismerője alig van irodalmunkban. Költészetében nem
magyaráz, nem politizál, nem hirdet világnézetet és nem ad világmagyarázatot:
csak énekel, mint a madár. Énekének nincs semmi más célja, mint az, hogy magát
kifejezze. E magakifejezés életszükséglete és életfunkciója lelkének, mint a
levegő és a táplálék, a légzés és táplálkozás a testének. Ezenkívül semmi más
célja nincs e költészetnek. Abszolút művészet.
Prózája
Kosztolányi
a költészettel párhuzamosan az elbeszélő prózát is művelte. Rajzaiban,
elbeszéléseiben és regényeiben ugyanazt a félepikai-féllírai látását és
megnyilatkozási módját, ugyanazt az impresszionizmusát látjuk, mint lírájában.
A szánalom és részvét, mellyel az élet hétköznapi hőseit és szenvedőit nézi,
mindent átlirizál és sajátosan kosztolányis hangulattal von be tárgyakat,
embereket, az egész életet. Elbeszélései és regényei nagy részében a vidéki
kisváros a színtér, melyhez gyermekkori emlékei fűzik. De amikor annak
alakjairól és életéről meleg képeket fest, a rajz nem érzelgős, nem romantikus,
sőt mindeniken rajta van bizonyos tragikus szín. Elhullott sorsok,
félrecsúszott életek, az Élet, a Véletlen akadályaiban elbukott emberek
történetei. Nem idill ez a világ, de komoly és komor valóság. és ha humora
föl-föl csillan is itt-ott, olyan az, int a keserű szájrándulás. Különösen
regényeiben látjuk tragikus beállításait. Mintha azt akarná bizonyítani, hogy
az egyszerű életek is tele vannak tragikummal A Pacsirtá-ban a csúnya lánynak, az Aranysárkány-ban egy tiszta lelkű tanárnak, Édes Anná-ban egy egyszerű, vidéki parasztlánynak, a tökéletes
cselédnek a tragikumát rajzolja. A Véres
költő Nérója császár ugyan, de sorsa egyáltalán nem császári, sőt
tragédiája sem, hanem a leggroteszkebb tragédia: fenséges császár lehetett
volna s ripacs színészként tékozolta el rövid életét, hogy végül is egy
rabszolga fészerében döfjék keresztül a legocsmányabb dolgokkal megfertőzött
gyűlölt szívét. Mindenáron, egy császári trón árán is szépségre, a művész
szépségére áhítozott és sárba, piszokba, fertőbe fojtotta tehetetlenségét és
tehetségtelenségét. Testi fertőjénél csak a lelki volt iszonyúbb s az a
gyűlölet, mellyel öccsét, Britannicust, a költőt gyűlölte tehetségéért.
Novelláiban,
ha nem is teremt konkrét alakokat, történeteiben élet van, lélektani rajz és
jelképes igazság. ezekben is, mint verseiben, „legnagyobb súlya az
imponderibiliának van, az elsuhanó és megfoghatatlan véletleneknek, melyek
azonban sorsszerű szükségességgel hullanak bele a történetek kialakulásába.”
Éles megfigyelő és pontos rajzoló képessége, magas és kiművelt kultúrája,
nyelvének és stílusának hajlékonysága, könnyű simulása a legfinomabb
árnyalatokhoz, a gondolat és forma harmóniája és az író föltétlen uralma
mindezeken. olyan erények, melyek Kosztolányinak különleges helyet biztosítanak
a magyar széppróza történetében. Impresszionista látásmódjából és természetéből
következik, hogy inkább megjelenít, mint szerkeszt, s így „elbeszélése nem
annyira fölépül, hanem a mese folyója hordja és halmozza maga alá”.6
Elbeszélései
Elbeszélés-kötetei
között a Bolondok-ban (1911) a
tébolyfantasztikum fölhasználásával új színeket hoz az irodalomba.
Legtökéletesebb novellás könyve a „Tengerszem”
(1936): 77 történet öt ciklusba beosztva. E ciklusok. I. Végzet és veszély, II. Esti
Kornél kalandjai. III. Egy asszony
beszél, IV. Latin arcélek, V. Tollrajzok. Mindenik történet egy-egy
kis műremek, az igénytelenség látszatával külsőleg, de egy éles és nyitott
szemű megfigyelőnek, az élet szenvedésein és tapasztalatain át bölccsé ért
humanistának, az egyszerű és közvetlen kifejezés tökéletes eszközeivel
rendelkező művésznek minden belső értékével.
Egyik
elbeszéléséről adta a címét kötetének. A költő és felesége egy tengerszemnél
vannak, ahol húsz évvel előbb, mikor először jártak ott, olyan szép volt a
szálloda. Most olyan kicsi és kopott. Nem akarják elhinni, hogy ugyanaz a
szálloda volna. De a valóság nem enged. Egyszerre mindketten azt érzik, hogy megöregedtek.
Nincs többé öncsalás, káprázat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan,
amilyen. Ezután már csak a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De
mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem egészen tiszta üvegajtót,
mint ezé a kopott szállodáé. Az élet elmúlt. Az asszony előveszi kézitükrét és
nézi homlokán a ráncokat, melyeket most fedezett fel. Kipirosítja ajkát. Férje
nézi a tengerszemet és egyetlen vigasztalására, munkájára, mesterségére gondol.
És szól: „Alapjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak
félreértésből, „nagy költők”-nek nevez. Ezek többnyire hetet-havat
összehordanak, mint a tenger. Olyan meddők, olyan ihatatlanok is, mint a
tenger. Hidd el, a kevés több. Mennyivel több ennél a tökéletes, ha csipetnyi
is.
-
Nem figyelsz ide?
-
De – bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a
kézitükrére hajolt, elégedetlenül.
-
Tudod mit? – folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az asszonyra. – Ezután
én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a
tengerszem. És olyan mély.”
Igazi
Kosztolányi-téma, kidolgozás, légkör és hangulat. fajképe a
Kosztolányi-novellának. Azért is időztem ilyen sokáig e „tengerszem”-nél.
Milyen egyszerű írás és milyen mély! Mennyire utánozhatatlan! Ha valamit
hozzátennénk vagy próbálnánk magyarázni, csak rontanánk ezen a tökéletes
önjellemzésen.
És
még 76 ilyen kis „tengerszem”. Kicsikék és mélyek és tiszták. De bennük van a
nagy tenger ezer titka, csodája és szépsége. És mindegyikben benne vannak azok
az írói tulajdonságok, melyek csak a legnagyobbaknak sajátjai: rend,
egyszerűség és takarékosság a stílusban, anélkül, hogy ez a könnyűségének
rovására lenne: mozgalmasság, elevenség és hangulatosság az elbeszélésben:
kiváló érzék új témák föltalálásában és jelentéktelen dolgoknak költői síkra
emelésében; képesség kifejezni az életet prózaian, amint van, mégis meghagyni
(vagy megadni?) neki az illatát.
A
Bölcsőtől a koporsóig utolsó előtti
elbeszélés-kötete. Alakrajzok ezek is. És nem hiába volt Kosztolányi újságíró
és olyan művész, aki különféle költői feladatokat szeretett maga elé tűzni,
mint mestere, Arany János is, itt egy új formát látunk, az interjú-formát,
amelyet az újságok mindennapi rovatából emelt a költészet és írásművészet
formatárába. Sok líra, humor, szatíra és bölcs életszemlélet van ebben a
könyvben.
Esti Kornél c. könyve hasonlóképpen
egy különleges műfaj. Nem regény, nem önéletrajz, nem napló, de mind a három.
Több fantázia van benne, mint az önéletrajzban vagy naplóban, de kevesebb, mint
amennyi a regényhez szükséges. Saját élményeit adja, de ebben a formában
szabadon játszik vele, mint a „Kis
gyermek” és a „Bús férfi panaszai”-ban.
Élmények, amelyek sajátjai, de amelyeket művészi kézzel a kidolgozásban
mindnyájunk élményévé tesz. Prózai megfelelője ez a „Kis gyermek” és a „Bús férfi
panaszai”-nak, csakhogy azokban a gyermek- és férfikor élményeit látjuk,
ebben pedig a kalandos ifjúkor tükröződik.
Regényei
Kosztolányinak
legérettebb és talán a legmagasabb értékű költői alkotása regényköltészete.
Mindössze négy regényt ír, de mindegyik a tiszta művészet magaslatán áll. És
mindegyiken a feladatoldó mester klasszikus művész kezét érezzük. A Véres költő-ről Thomas Mann, kinek
Kosztolányi elküldte regénye német fordításának kéziratát, azt írja egy hozzá
írt levelében, hogy „az a munka több, mint a műveltség és egy nemzeti, vagy
akár európai színvonal terméke; egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor
magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti s olyan emberiességgel,
hogy fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása.” Kiemeli, hogy
valóságos húsból és vérből való embereket alkotott, kiknek bensősége a
lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad. Az alakok közül különösen Senecát, a
mesterien sima költőudvaroncot és szofistát emeli ki, akinek utolsó órái
annyira megrázták, mint kevés dolog az életben és a művészetben. A végén azzal
búcsúzik, hogy a magyar névnek, melynek Petőfitől és Aranytól Ady-ig és Móricz
Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd e munkája és ifjúi
nevét még inkább azok sorába lépteti, akik ma Európa szellemi és műveltségi
életét jelentik.
Ez
nemcsak kritika, hanem elismerés is az európai irodalom egyik kiválóságának
tollából, Kosztolányinak és a magyar irodalomnak egyaránt.
Az
Aranysárkány olvasásakor felújul és elvonul lelki szemeink előtt a vidéki
gimnáziumi diákélet sok kedvessége és romantikája, melyet befelhőz és elkomorít
Novák Antal tanár úrnak a vad és ifjúi diákbosszúból eredő zajtalan és megrázó
tragédiája. „A kérlelhetetlen sors vádirata lappang tárgyilagos mondatai
mögött. A nevelő munka vakmerőségét, a tanár tragédiáját nagyobb együttérzéssel
nem ábrázolták még irodalmunkban.”7
Regényköltészetének
csúcspontján áll és a magyar irodalomnak egyik legsikerültebb regénye,
legművészibb alkotása az Édes Anna.
Tárgy, mesevezetés, eseményfejlesztés, lélekrajzolás, szerkesztés, nyelv és
stílus szempontjából egyaránt mestermű. Édes Anna a Balaton mellől a fővárosba
szakad. Tapasztalatlan és lelki alázatosságában odaadó eszköz lesz egy félőrült
asszony kezében, ki, bár sohasem volt ilyen engedelmes, dolgos, gondos, tiszta
és hűséges cselédje, mégis mindezen sok erényéért álladó gyötréssel fizet,
minthogy – felfogása szerint – a cselédet nem szabad megdicsérni, nem szabad
elismeréssel lenni iránta, mert akkor elromlik. Kihasználja, mint egy kifacsart
citromot. Lassan mind fojtogatóbbá válik a levegő számára, alig tud lélegzeni ebben
a környezetben, mindinkább szabadság után vágyik, s mikor a házban dolgozó
kéményseprő, idősebb özvegy ember, feleségül kéri s ő menne, mert hát
cselédleány nemigen válogathat a kérőkben, az asszonya nem engedi, beteges
hisztériával visszakényszeríti. Ekkor a szelíd, alázatos és csendes
cselédleányban felébred az addig talán öntudatlanul visszanyomott vagy talán az
öntudat küszöbéig fel nem ért emberi önérzete, amelyről hisztérikus asszonya
azt hitte, hogy cselédben nem létezik, vad szenvedélyé erősödik, kést ragad és
megöli asszonyát és gazdáját. A tárgy (egy cselédleány története) az átlag
olvasónak a legkevésbé érdekes, de egy mesteri feladat megoldására vállalkozó
és alkotó erejét próbára tenni akaró író részére a legizgatóbb és legművészibb.
A mesevezetés és eseményfejlesztés tökéletes: az egyszerű és aránylag kevés
külső történet alatt tömött, sűrített mozgalmas belső cselekmény izzik, sokszor
a tudat alatt, annyira a tudat alatt, hogy a felületes olvasó nem is érti meg
az előkészületlenül lezuhanó katasztrófát. Olyan területen mozog ebben a
regényében Kosztolányi, amely még ismeretlen, felderítetlen. E terület
lelkünknek az öntudat küszöbe alatt elnyúló óriási birodalma, az elfeledett
benyomások emlékének, az észrevételek, kimustrált érzések és gondolatoknak ősi
földje, melyet még csak most keresnek fel és kutatnak át a lélek merész hódítói
és misszionáriusai. A XX. század nagy miszticizmusának területe ez, melyet most
hódítgatnak a költők, írók és a tudomány, hogy új területeket szerezzenek a
maguk számára. (Lásd Kosztolányi Dezső előszavát az Éjfél c. misztikus novellás kötethez, Gyoma 1917.)
Műfordításai
Kosztolányi
Dezső mint műfordító is nagyon értékes munkát végzett. Modern költők c. nagy
antológiájában több mint 25 nemzet és nyelv irodalmából 100-150 költőtől
fordított lírai költeményeket s ezáltal „egy egyetemes vérkeringésnek, a
lírának világirodalmi lelkét is közelebb hozta hozzánk8. Még ha
egyes költőket mások nyers fordításából vagy a világnyelvek fordítási szövegei
nyomán fordított is, milyen nagy teljesítmény! Hány év kellett hozzá, hogy a
szükséges nyelvismeretet megszerezze. Még így is csak úgy tudjuk elképzelni és
megérteni ezt a nagy munkát, ha tudjuk, hogy Kosztolányi öt-hat nyelven beszélt
tökéletesen és kb. 20 nyelven olvasott. Hozzá kell vennünk e nagy nyelvérzékhez
nagy beleérző képességét, melynél fogva a legkülönbözőbb temperamentumú,
világnézetű, nemzetiségű és fajú költők érzés- és gondolatvilágába bele tudott
helyezkedni. Ha e sokféle természetű, érzésű, felfogású, egyéniségű és fajú
költői-fordításoknak van is bizonyos kosztolányis íze, azok mindig illúziót
keltők. E kosztolányis ízt egyébként nemcsak a költő jellegzetes és sajátos
egyéniségéből magyarázhatjuk meg, hanem a XX. század költő-fordítóinak a
műfordításról való felfogásából is. E felfogás szerint „a költő-fordító nem
arra a hűségre törekszik, mely a fordítás múlt századvégi mestereit jellemzi,
hanem egyénibb élményre, melyben önmaga lelke épp úgy tükröződjék, mint azé,
aki erre az önmagába nézésre alkalmat adott.”9 E világirodalmi
antológián kívül az összeomlás idejében egy antológiát szerkesztett és
ajándékozott nemzetének, melyben idegen bölcseket, tudósokat, költőket
szólaltatott meg a világ minden tájáról, kik elismerőleg nyilatkoztak a magyar
nemzetről. lefordította Maupassant összes verseit, Moliére Szeleburdiját.
Wilde-től a Paduai hercegnőt, a Firenzei tragédiát, Salome-t, Shakespeare-től a
Téli regét, Byron-tól Beppo-t, Mazeppa-t. E drámafordítások méltán sorakoznak a
Vörösmarty-Petőfi-Arany klasszikus s a huszadik század legjobb fordításai közé,
a Babits-Tóth Árpádéi mellé.
Tanulmányai
Irodalomtörténeti
tanulmányai és bírálatai, színházi kritikái minták arra, hogyan lehet
ilyenfajta írásműveket szellemesen és vonzóan írni úgy, hogy amikor a tudóskodó
szárazság koloncát eldobja, egyszersmind nem lesz könnyű fecsegő, hanem
franciás könnyedséggel és világossággal ítél és mond véleményt azokon a
területeken, amelyeken nemcsak világirodalmi műveltségével, hanem finoman
megérző és élesen látó költői érzékével is szuverénnek érezte magát. Írói
arcképeiben (Balassa Bálint, Csokonai, Kármán József, Puskin, stb.), melyeket a
magyar rádió és napilapok irodalmi mellékletei számára írt, megelevenednek és
élőkké lesznek régi idők költői s olyan szépségek értékek és sajátosságok
világosodnak meg előttünk, melyeket azelőtt nem vettünk észre. Adyról írt
kemény bírálata nagy kavarodást okozott, s bár igaztalan volt, erkölcsi és
írástudói bátorsága, mellyel a közvélemény ellenére véleményét kimondta,
tiszteletet parancsol. Tévedett és tévedhetett, mert költő volt, saját külön
világgal és légkörrel, amelyből egy más
költő éppen olyan külön világát és művészetét teljes tárgyilagossággal felfogni
és értékelni nem tudta, és mert művész volt nagyon érzékeny idegzettel, melyet
az Ady-kultuszból élők kalmár hangossága sértett, s mikor Adyt bírálta, rajtuk
akart ütni egyet.
Mint
esztétikus biztos ízlésű. Meggyőződése, hogy a művészetben a lényeg és forma
egy. Állandóan tanulmányozza, mint Arany János, mesterségének elméletét, s
csiszolja, gazdagítja, tökéletesíti, hajlítja, ízzel és kellemmel, muzsikával,
dallammal tölti meg a költői nyelvet, új meg új titkaira és szépségeire világít
rá bűvészlámpájával; a tökélyig fejleszti a tartalom és forma, a dolgok
hangulata, színe és a kifejezés közötti harmóniát, megfelelést és megegyezést.
Ars poetikáját „Esti Kornél éneké”-ben
fejti ki, mely épp annyira saját művészete törvénye, mint Vojtina Ars poetikája
az Aranyénak A gondolatot csak addig a mértékig tartja költészetbe valónak, míg
a vers röptét nem akadályozza:
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd, - mondja Esti Kornél.
Miként
a versnek, éppúgy tanulmányozta a jó prózának is a titkait. Kármán Józsefről
írt írói arcképében azt írja, hogy Nietzsche valahol megállapítja, hogy „a
próza szakadatlan és nyájas harc a költészettel minden varázsa abban van, hogy
unos-untalan kisiklik a költészet elől és ellentmond neki,” de közben mindig
vele kacérkodik, amikor engedményeket tesz a hétköznapinak és a középszerűnek,
„amellyel a legnagyobb íróművészek folytonosan és bőségesen éltek.” Mintha a
saját prózáját jellemezné e sorokban.
A nyelvtisztító
Stílusszépítő
és fejlesztő hajlamával függ össze nyelvtisztító tevékenysége. E munkásságában
különösen csalhatatlan nyelvösztöne és nyelvérzéke volt biztos vezetője. Nem
olyan nyelvtisztító volt ő, ki a nyelv nagy fájáról az élő hajtásokat,
virágokat akarta volna lenyesni s ezáltal a nyelvet művészetellenesen lapossá
tenni, csak a pesti zsargon csökevényeitől, azoktól a fagyöngyöktől igyekezett
megszabadítani, melyek erejét szívták s így magát a fát sorvasztották,
pusztították. Ezen a téren végzett munkásságának hatása csak a jövőben lesz
érezhető és eléggé értékelhető.
Az újságíró
Kenyérkeresetből,
és természete szerint is ízig-vérig újságíró volt, a pillanat és új hőse. De
ezen a téren is művész. Azok a harminc éven át naponta megjelenő jelenségek, az
irodalomtörténet és társadalmi élet művei és személyiségei, művészi remekek, melyeken
nem érezzük az újságíró robotjának izzadságát, hanem a művész ínyenc
játékossága, az európai műveltségű író szellemessége és egyetemes tudása ejt
újból és újból ámulatba. Az újságírás is művészet volt számára, s néhány
fejezetét tisztult műfajjá emelte. Mint újságíró közölte nyelvtisztító cikkeit.
Újságcikkein keresztül állandó összeköttetésben volt a nagyközönséggel. Mivel
mindig úgy írt, hogy írásait minden magyarul tudó ember megértse, s mert
rendkívül vonzó és szuggesztív ereje volt írásainak, cikkeit a türelmetlen
várakozás mohóságával és gyönyörűségével olvasták. Így lett, ez írásain
keresztül, a nemzet nevelője és nagy tanítómestere. Nyelvének, stílusának,
önmaga kifejezésének könnyelműsége, egész költészetének karaktere: az életet
adni, pillanataiban megrögzítve, szoros összefüggésben van újságírói hajlamával
és foglalkozásával.
Összefoglalás
Kosztolányi Dezső helye
és értéke a magyar irodalomban
„Az
ember meghalt, a mű él A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a
művet is, amennyiben egy második teste a mű”. Babits Mihály mondotta ezeket a
szavakat Kosztolányiról tartott rádióelőadásában 1936. XII. 21-én.
Foglaljuk
össze, mennyi számokban az a mű, amelyben Kosztolányi tovább él, örökké él, míg
a magyar nyelv él. Több mint 300 vers, tíz kötet elbeszélés, négy regény; három
kötet műfordítás a világirodalom lírájából, Maupassant összes verseinek
fordítása és körülbelül tíz drámafordítás; rengeteg újságcikk, bírálatok,
színházi kritikák, tanulmányok és nyelvészeti cikkek.
Ez
volt és ez marad Kosztolányi számokban.
Micsoda
minőségben, értékben?
A magyar versnek és
prózának szuverén ura.
Arany óta nem volt magyar költő, ki a vers és nyelv birodalmában nagyobb
könnyedséggel, merészebb biztonsággal mozgott volna. A versnek és nyelvnek,
formának és kifejezésnek mestere. A magyar nyelv zenéjének nagy muzsikusa. A
stílusnak és új szavak alkotásának művészete. A művészi ízlés és íri
lelkiismeret megtestesítője, vérbeli literátor, mint Kazinczy. A versnek és
prózának aranybányásza, ki a művészi versen keresztül lett igazi művésze a
magyar prózának.
Új területek felfedezője
és meghódítója a költészet számára. A mindennapit, a kicsit, az életünkön átsuhanó
pillanatélményeket, a hangulatot rögzíti művészetté, kis iparművészeti
műremekké s lelkünknek tudatalatti birodalmát behozza az elbeszélésbe és
regénybe.
Az intimitás magyar
szabadalmazottja.
A lélek belső rezdüléseit, ámulásait és halk sóhajait, az eltűnő élet bús
dallamát versbe és szívbe lopni nála jobban senki sem tudta.
A világirodalmi líra
magyar trubadúrja,
ki fordításain keresztül bekapcsolja a magyar szívet a líra egyetemes
szívverésébe.
Író és
költő,
aki semmi mást nem akar, mint kifejezni magát, s mivel ismerte tehetségének
mértékét, ez sikerült is neki úgy, mint kevés másnak.
Művei az európai irodalomnak alkotórésze. A
legtöbbet lefordították minden művelt nyelvre, s nagyon sokat a kisebb nemzetek
nyelvére is.
Munkásságának nyoma megmarad abban a nemes
anyagban, amelyet így hívnak: kiművelt
magyar költői és szépprózai nyelv.
Mert bár „az ember meghalt, a mű él”, míg a
magyar nyelv él.
Élete
Született 1885. március 29-én Szabadkán. Atyja
tanár volt. Ő is tanári pályára készült, de kora ifjúságában bekapcsolódott a
század eleji irodalmi munkába s újságíró és író lett. Ady Endrével, Babits
Mihállyal, Juhász Gyulával indult el költői pályáján. A Holnap hét költője
közül csak azért maradt ki, mert nem volt vidéki. Már egyetemi hallgató korában
munkatársa volt több budapesti napilapnak. A Nyugat első gárdájának tagja volt
és az maradt haláláig. Első verseskötete 1907-ben, a második „A szegény kis
gyermek panaszai” 1910-ben jelent meg. Ezzel egyszerre a magyar irodalomnak
egyik legelismertebb s az olvasók legkedveltebb költője lett. Egyre-másra
következtek ezután versei, novellái, regényei és műfordításai. Csaknem minden
irodalmi társaságnak tagja volt. Mint a magyar Pen-Club elnöke és több külföldi
irodalmi társaság tagja, meleg barátságban élt a világirodalom nem egy
nagyságával. Mint a latin szellem tisztelője, megkapta a francia becsületrend
szalagját Meghalt 1936. november 3-án, kedden de. 11 órakor hosszú szenvedés
után, nyelvrákban. A nyelv és szép
beszéd szerelmese az utolsó műtét után nem tudott beszélni.
Kosztolányi
Dezső művei
Négy fal
között.
Versciklus.1907. – Boszorkányos esték.
elbeszélések. 1908. – Maupassant összes
versei. Fordítás. 1909. – Moliére:
Szeleburdi. Fordítás. Előadta a bp-i Nemzeti Színház. 1909. – Wilde: Firenzei tragédia. Fordítás. – Wilde: Salome. Fordítás. – A szegény kis gyermek panaszai.
Versciklus. 1910. (Azóta több kiadásban.) – Bolondok. Elbeszélések. Modern Könyvtár. 1911. – Béla, a buta. Elbeszélések. U. o. – A lótuszevők. Mesejáték. 1911. – Beteg lelkek. Elbeszélések. 1912. – Modern költők. Kisebb műfordítások.
1914. – Kain. Elbeszélések. – Byron: Beppo. Fordítás. – Byron: Mazeppa. Fordítás. – Páva. Elbeszélések. – Tinta. Elbeszélések. 1916. – A rossz orvos. Elbeszélések. 1921. – Kenyér és bor. Versek. – Mák. Versek. – A véres költő. Történeti regény. (Néró császár története.) 1923. – Mágia. Versek. – A bús férfi panaszai. Versek. 1924. – Pacsirta. Regény. 1924. – Az
aranysárkány. Regény. 1925. – Shakespeare:
Téli rege. Fordítás. 1925. – Édes
Anna. Regény. 1927. – Meztelenül.
Versek. 1928. – Esti Kornél. 1933. –
A bölcsőtől a sírig. Rajzok. 1934. –
Összegyűjtött költeményei.
1907-1935. – Tengerszem. 77
történet. 1936.
1) Szerb
Antal: Magyar Irodalomtörténet, Szépmíves Céh, 1934. II. 143. l.
2) Juhász
Géza: Bevezetés az új magyar irodalomba, „Debreceni Szemle” könyvei 2. sz. 41.
l.)
3) Szerb Antal
i m. 202. l.
4) Vajthó
László: Két költőnemzedék arca, Bpest, 45. l.
5) Kovács
László: Kosztolányi Dezső Helikon, Cluj. 1935. évf. 732. l.
6)
Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom története. 203. l.
7) Juhász
Géza: i. m. 28. l.
8) Vajthó
László: Kosztolányi Dezső Protestáns Szemel, XLV. evf. 12. szám. 483. l.
9) Vajthó
L.: Két költőnemzedék, 28. l.
Forrás: Erdélyi Múzeum 1938. Új folyam 9. (43.) kötet, 1.
füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése