2016. febr. 9.

Dr. Konsza Samu: Kosztolányi Dezső





Korunk a magányosság kora.

Minden időben voltak nagy magányosok, akik vagy érzékenységük, idegességük miatt nem tudták elviselni a társadalom kisebb-nagyobb kellemetlenségeit, sérelmeit, terheit, megpróbáltatásait, vagy übermenschi önérzetükben vonultak elefántcsonttornyaikba. Ma azonban a magányosság leszállt az arisztokraták, főképp szellemi arisztokraták váraiból a polgárság körébe, sőt a proletárság szegény negyedeibe is. A nagyvárosok villamosain szorongó fényes és szegényes külsejű utasok távolabb vannak egymástól és magányosabbak, mint a múlt század steppeinek egymást alig látó nomád egyedei. S a magányosság együtt növekszik az indusztrializmussal. Amint az egyre fejlődő gépcivilizáció mind több és több embert ragad ki a régi, egyszerű, meleg, organikus közösségekből (vallási, céhbeli, földrajzi, falu) és tesz heterogén tagjává egy-egy nagy ipartelepnek, ahol az élő egyedeknek alig van több érzelmi közösségük, mint a szabadságukat, életszínüket és erejüket morzsoló és sápasztó óriás gépek alkatrészeinek: úgy lazulnak meg a régi összekötő kapcsok s a magányos ember „a világos, mint lazán összefüggő atomok értelmetlen chaoszát éli át.” „Világnézete a kisszerű materializmus, mely szerint „a dolgok és emberek reménytelenül széthulló miriádját csak a véletlen tartja össze, amit a költők udvariasan sorsnak neveznek.”1

Az irodalom az élet tükre. A költő, író annak a társadalomnak az arcát viseli, mely őt szüli és élteti. Amilyen a kor, olyan az irodalma. A magányosok heterogén társadalmának írói ennek a magányosságnak, magára maradottságnak a szócsövei. A közösség és boldog együttesség utáni vágy, vagy a régi és többé tán soha vissza nem térő, a képzelet által megszépített boldogságnak bús emlékei búgnak a magányosság költőjének lantján.

A XX. század három első tizedének nagy magányosai: Ady, Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula közé tartozik Kosztolányi Dezső is.

Míg Ady a magyar életet, sorsot akarja és szeretné megváltoztatni robbanó erejével, ellenállást nem tűrő erőszakával; míg Babits az egyetemes eszmék és szépségek filozófiai magaslatára szeretné emelni a magyar irodalmi glóbuszt; míg Juhász Gyula „a szegedi puszták magányából az egyetemes szellemközösség ormai felé tör s keresi az utat az antik életimádat, keresztyén földöntúliság, a távol-kelet világába”, míg Tóth Árpád „álmaiba zárkózik és lemondóan viseli a nagyváros lüktető sebeit és zárt tárgykörében szabatosan komponáló művész”2: addig Kosztolányi Dezső A kis gyermek és a bús férfi panaszai-ban, Esti Kornél kalandjai-ban, Édes Anná-ban, egész költői és prózai munkásságában teljesen egyéni és új világot, új témakört nyújt.

Költészetének központja az én; költői látásának a szemüvege a mélabús hangulat: témaköre az élet ezer apró-cseprő bonyodalmai, jelenségei, tárgyai, dolgai. Lelke rendkívül fogékony az impressziók iránt. Nem egyéb az egész élet reá nézve, mint impressziók sorozata, melyek az ő csodálatosan érzékeny, az érzelmek legfinomabb árnyalataihoz simuló és előkelő zengésű hangszerén, mint egészen sajátságos, kosztolányis költészet zendülnek föl és zengnek tovább az olvasó szívében, mint az őszben szaladó vonat kattogásának monoton ütemű dallama.

Ennek a nagy szorgalmú, nagy műveltségű és a világirodalomban egyik legotthonosabb költőnek a témaköre aránylag nagyon szűk. Költészetéből „hiányoznak a kormozgató eszmék, vallás, haza és társadalom, éppúgy, mint a szerelem, a tavasz és a természet.”3

Első verses kötetének a címe: Négy fal között. Ez a cím, amellyel elindul a költészetnek halhatatlanságba vivő útján, szimbolikusan jellemző költői témakörére. Mintha nem mert volna kilépni a nagyvilágba, amely tele van nagy viharokkal, véres harcokkal, kegyetlen törtetésekkel, merésekkel és zord valóságokkal, hanem bezárkózott a „négy fal közé”, visszahúzódott a magányos ember egyedüliségébe, s onnan nézi a világot, amint az fölmerül előtte a gyermek és ifjúkor emlékeiben, elvonul a világirodalom remekeiben, vagy amint az élet robotos útján pillanatra ez és az eszébe ötlik, megsebzi vagy elgyönyörködteti szépségekre mindig nyitott lelkét. Az élet apró-cseprő tárgyait, impresszióit addig forgatja, simogatja, cirógatja, míg a nyers anyag mint egy kis japán nipp, egy rokokó legyező pattan ki költői varázskendőjéből, a mindennapi prózai valóság mint egy „zengő zeneverseny” csendül föl a lantján. Nézése a gyermek komolyan bámész tekintete és bánata a gyermek illanó bánata. Ezért ott a legigazabb, ahol a „kis gyermek panaszait” panaszolja. „A pillanatélmény, az örök érzés és hangulatváltozás ihleti, a válás búja, melyet új alkalmak bája enyhítően beragyog.”4

„Általában a szó mindig több, mint a tett,” – mondja Esti Kornél. És költészetében csakugyan a hangsúly inkább a formán van, mint a mondanivalón. Forma tekintetében költészete két csoportra oszlik: verses és prózai művekre. De szigorúan véve prózája is költői. A legköltőibb nyelvű prózaírónk, kinek stílusa az arányosság, mértéktartás, pontosság, a jó és szép hangzás, kellem, szín és zeneiség törvényeinek hódol. Nem lehet tudni, hogy a vers vagy a prózaíró Kosztolányi-e nagyobb, csak azt látjuk, hogy mindkettőben, versben és prózában a nyelvnek és stílusnak feltétlen ura s oly közvetlen és egyszerű, annyira a gondolathoz és érzelemhez, hangulathoz simuló, mintha gondolat és kifejezés egyszerre születnék nála.


Lírája

1907-ben jelent meg első verses füzete, a Négy fal között, mindössze tizenöt verssel s ő akkor 22 éves volt. E füzetben az első vers címe: „Lámpafény”. Szonett. Egyik legnehezebb, legmesterkéltebb, legművészibb versforma. Tökéletes készséggel mozog benne. Rímei választékosak, ritmusán ringva-ring a szavak dallama, mit aláfestenek az alliteráció és a sorközi rímek:

Már mint gyermek csodáltam, lám a lámpa


A szavak egyszerűek, nem hivalkodók, egymáshoz illők, mint akik tudják, hogy csak együtt, fegyelmezett rendben fejezhetik ki a költő lelkét, amely az impressziók hullámzásában, minden pillanatban más tartalommal van tele, de amit – alapszövetének megfelelően – mindig valami őszi hangulat árnyékol. Őszi és hangulat. E két szót aláhúztam, mert Kosztolányi leginkább az élet hangulata iránt volt fogékony és a tárgyakat, eseményeket az őszi nap bágyadt fényében látta. Ezért ő is a kishangulatoknak a rögzítője, mint Arany az Őszikék-ben. Puskinról írt írói arcképében azt írja, hogy a „nagy, a halhatatlan, a bámulatra méltó az (Puskinban), hogy az elröppenő életet megrögzíti, örökkévalóvá teszi”. Mintha saját költészetéről írta volna ezt a megállapítást. Kis realitások, mint diákszobájában a lámpafény, lelkének simogató, becéző és merengő hangulatában megszépülnek, „mint beteg ajkán a bús mosoly”, s e kis semmiségek a fáradt szívre balzsamot hoznak. És csodálja bámész szemekkel, mint a gyermek, az élet ezer semmiségét, melyek lelke csodás tavában megfürödve, költészetté válnak. Versei olyanok, mint a kis tanagrai szobrok, mint kis rokokó csecsebecsék, melyek bár kicsikék, rajtuk van a művész nagysága.

Ebben az első versben már benne van a későbbi és az örök Kosztolányi: tökéletes és elegáns verselő, hangulatok és kis realitások impresszionista költője, a nyelv és stílus, a kifejezés szuverénje. Szereti, értékeli, imádja és féli e veszendő életet, azért fáj annak minden elillanó perce. Mert a percekkel a napok, a napokkal az évek s az évekkel együtt elillan – ó, milyen gyorsan! – az ifjúság és elillan egyszer az élet is. Már a 22 éves ifjú utána sóhajt az illanó ifjúságnak egyik legkosztolányibb versében, az „Üllői-úti fák”-ban:

Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság.
Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok…
Szívják az édes illatot…
Ne lássák a bú ciprusát,
higyjék, örök az ifjúság…
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan dúdolva jár,
s megöl minden csírát.
Hova repül az ifjúság?
Feleljetek bús lombu fák,
Üllői-úti fák.

Az ősz az a predesztinációs kép, amely mindegyre fölbukkan lelkében. Ősz lesz akkor is, amikor meghal. Mintha már itt, az élet tavaszán, megérezné ezt. Vagy talán kacérkodik ezzel a gondolattal? S hogy a Véletlen beteljesítette ez ifjúkori megsejtését a Végnek, ez talán még szebbé teszi „Koporsó és bölcső közt” c. költeményét, mert a tragikum s az együttérzés szépsége is átrezdül szívünkön, amikor olvassuk:

Anyám, ha egyszer végre visszatérek
és ott maradok mindörökre nálad…
Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
rőt esti láz…
 Némán lefekszem a fehér nagy ágyba,
én, szólni nem tudó öreg baba
és a szívemből ajkamra reszket
az életem eltűnő dallama.
Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó
merengve, mosolyogva, szomorún,
s koporsó és bölcső közt tétovázva
fonod fehér halotti koszorúm.
Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
gyógyítva rebben áldott mosolyod
s könnyel, virággal, régi-régi dallal
szegény fiad halálba dalolod.

Mintha az igazi költők valóban vatesek, jövőbe látók volnának. Szólni nem tudó öreg baba, kinek a szívéből ajkára reszket életének eltűnő dallama. Eltűnő dallama! Igen, Kosztolányi élete és költészete egy egyre tűnő, folyton tűnő őszi dallam volt.

Az a verseskötete, amellyel az olvasók szívében s az irodalomtörténetben örökre helyet biztosított magának: A szegény kisgyermek panasza (1910). Időrendben a második. „Félepikai és féllírai forma lírai regény és verses önéletrajz, az a művészi magatartás, az a megjelenési forma, amely Kosztolányi íróművész egyéniségének legjobban megfelel.”5 Első versében, mely mintegy bevezető az egész ciklushoz, írja a következőket:

Mint aki a sínek közé esett…
És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép
és lát, ahogy nem látott sose még:
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett…
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött
és a halál távolba menydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset.

Lát, ahogy nem látott sose még: azaz az illúzió síkjába emeli a dolgokat és megfogja egy percre, ami örök: lepkéket, álmot, rémest, édeset, amik szimbólumok:

Lepkék: könnyű, finom rezzenései az élet hangulatának.
Álom: az élet hangulata, költői világ.
Rémes: a legszebb álom mögött i ott a Csontváz réme.
Édes: minden édes lesz a dallam zengő ölében.

Jellemzők a költőre és emberre. E kettő egy, mert ő az élet minden körülményei között, minden mozzanatában költő: tökéletesen impresszionista lélek, érzékei fokozottan szakadatlanul érintkeztek a külső világ jelenségeivel s a benyomásoknak a hangulata ragadta meg: lelke állandó hangulatárban ringott, költői álomvilágban hullámzott, melyben azonban mindig ott rémlett a halál rémes váza, mit elűzni nem tudott, csak édes-bússá varázsolta a verszengő üteme.

Költészetét az életből vette, életévé tette.

Örökre eltűnt gyermekvoltának, a szegény kisfiúnak álarcát fölvéve, nézi a múltat, a családot, a szelíd vidéki várost, az egész csodálatos életet és panaszol, hogy a gyermekkor boldog kora örökre tovatűnt. Vajon valóban boldog volt-e az a kor? nem, nem volt boldog az sem, mert betegség, halál és búcsúzás sokszor megmérgezte. De az emlékezés méla hangulatában, a vers zengő-merengő ütemén széppé lesz. S mikor búcsúzik kisded önmagától, a vers simára a férfi fájdalmak zuhatagától szabadítja föl:

És látom Őt, a Kisdedet,
aki fehérlő ingbe lépdel.
Még lopva-lopva rám tekint,
és integet szőke fejével.
Arany gyertyácskát tart keze
és este félve ül le mellém.
Hallom kacagni csöndesen
s látom alvó fejét a mellén.
Ő a pap, az igaz, a szent,
bámulom, mint egy ismeretlent.
Gyónok Neki és áldozok
és megsiratom Őt, ki elment.

A játék” c. vers különös beállítása önmagának, mint egy játékszemek. A régi gyermek-magával játszik emlékein át, így fogja meg s rögzíti meg a múlt idők, múlt szépségek hangulatát. Befejező verse e ciklusnak: „Menj kis gyerek”, melyben elbocsátja gyermekvoltát és útra bocsátja e verses könyvét is:

Menj, drága gyermek, édes kisfiam.
A te útad a végtelenbe visz,
de én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynéhány merész év,
aztán a férfikor s a sárga vénség…
Menj, menj szegény.

Ovidius gyönyörű elégiája jut eszembe (Tristia I. l.), melyben ugyanilyen hangulattal bocsátja útra a Tristiák öt könyvét és siratja el az elérhetetlen, többé soha vissza nem térő, Rómában töltött éveket.

Őszi koncert (1912), Kártya (1912), Mágia (1912), Mák (1916), Kenyér és bor (1920), A bús férfi panaszai (1924), Meztelenül (1928) c. versköteteken át eljutunk a Számadás c. kötetig, amely Összegyűjtött Költeményei (1907-1935)  utolsó fejezeteként jelent meg (1935). A szegény kis gyermek panaszai után következő kötetek nem férkőztek olyan közel az olvasók szívéhez, mint amaz. A Számadásban azonban újra olyan versek vannak, melyek rögtön a szívünkhöz nőnek. Érezzük, hogy a költő témaköre „A kis gyermek panaszai” óta bővült, világszemlélete mélyült, nyelve és stílusa egyszerűbb, keresetlenebb lett, amint illik annak az embernek a hangjához, aki már Istennel beszélget és a Halállal békélget, a két legfenségesebb és leghatalmasabb lénnyel, akik előtt a földi hivalkodás elveszti erejét s akinek megnyugtató karjába már vágyik lepihenni az Élet elfáradt vándora.

A költő, akit eddig az élet ezer apró-cseprő dolgainak a hangulata ragadott meg, most leszáll az élet mélyéig s a lényeget fogja meg. e lényeg a humánum, a legfenségesebb emberi jegy:

Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé!
(Számadás III.)

Ez a humánum sikolt az égre, Európa költőinek fülébe-szívébe, a magyar tragédia fenséges kardalából:

Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zűrzavarában…
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted,
és verlek a számmal, és csókkal igézlek,
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki léphet el innen,
ki téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szívembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre  szakadjak, testvérem ezer van…
Mind édes-enyémek a népek e földön,
kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szívetekbe
s ti távoli népek
kürtösei, költők
daloljatok együtt,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
(Európa)

Ön- és fajjellemzés. Mennyi vágy, sóvárgás a maga-megértetés és megszerettetés után! Az ázsiai magyar epekedése Európa után. Az ázsiai magyaré, aki Szent István óta tanulja Európa leckéjét, melynek minden igéje szívébe lopódzott, és akinek értik már a gügyögését, de akit – bár mindenütt sok száz és sok ezer testvére van, s bár földrajzilag Európa szívében lakik – valójában és őszintén mégsem akar Európa a szívébe fogadni. Ha csak ezt az egy versét írta volna Kosztolányi, akkor is helye volna a magyar irodalomban s még inkább a magyar szívekben.

A vad kovács, a szenvedés és betegség sötét pöröllyel veri őt érzéstelenné, meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké. (A vad kovács.) Fájdalmának osztályosa, enyhítője felesége, aki árny gyanánt sápatag és merőn ott áll mellette. (Februári óda.) Barátkozik a halál gondolatával. Figyeli betegségét, „mint az orvos egy esetét”, figyeli a Halál lassú közelgését, melytől már nem fél, mert mindazt, ami fáj és van, megérti. (Már megtanultam.) A sok szenvedésen át bölccsé tisztult és hívő-vé, de nem tudja feledni a költő-t, kinek mégis fáj az elmúlás, mert mint minden ember, ő is egyetlenegy, ki ha eltűnik:

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a multba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halovány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
(Halotti beszéd)

És mégis megbékül a nagy ismeretlen Úrral, akit annyit tagadott, keresett és nem talált, de akiről érzi, hogy mégis csak az ő vendége volt. (Hajnali részegség) S e fenséges akkorddal elpattan a húr, szíve húrja, melynél tökéletesebben egyetlen húron sem zengett az eltűnő élet dallama.

A földi dolgoknak az ad szépséget, hogy elveszthetők, - olvastam valahol Ady költészetével kapcsolatban. Legveszendőbb az élet, mert a halál mindig nyomában van. A halálnak ezt az állandó közellétét érezzük Kosztolányi költészetében is, de érezzük a Véres költő Senecájának stoicizmusát is, mely pátoszt és erkölcsi erőt ad lelkének, s nem engedi, hogy a halálfélelem kikezdje. Érezzük ezt különösen utolsó verseiben, melyek a magyar líra csúcsain állanak.

Végigkísértük a költőt az „Üllői-úti fák” édes-bús borongásától a Kerepesi úti temető előcsarnokának komor fenségéig. Láttuk, hogy e költészet tiszta hangulat-líra. A formában szereti a primitívet, játékosat, mint a gyermek. Rím és ritmus, alliteráció és sorközi rím, a szók búgása és a nyelv zenéje, dallama, a szecessziós egocentrizmus: mind jellemzője ennek a sajátságos, egyéni és minden újítása és különössége ellenére is hagyományőrző, konzervatív lírának. S mind csak arra valók, hogy azt a külön modort és légkört, amit magának alkotott, különösen hangsúlyozzák. Irodalmi és életbeli hagyományokba kapaszkodik és azokban gyökeredzik, erőt, egészséget és ihletforrást talál bennük, mint nagy hagyományőrző elődje, Arany János, aki eszménye volt éppúgy, mint az idegenek között Flaubert, Stendhal és a parnassienek, a nyelvnek és stílusnak nagy művészei: Shakespeare, a nagy alakrajzoló és életábrázoló; Rilke, kivel ízlésének, nyelvének választékosságával és verseinek elődallamával annyira rokon; Baudelaire, kit miszticizmusáért és lelki dallamával annyira rokon; Baudelaire, kit miszticizmusáért és lelki mélységéért kedvel. De tanulókönyve volt az egész világirodalom, melynek fölényesebb ismerője alig van irodalmunkban. Költészetében nem magyaráz, nem politizál, nem hirdet világnézetet és nem ad világmagyarázatot: csak énekel, mint a madár. Énekének nincs semmi más célja, mint az, hogy magát kifejezze. E magakifejezés életszükséglete és életfunkciója lelkének, mint a levegő és a táplálék, a légzés és táplálkozás a testének. Ezenkívül semmi más célja nincs e költészetnek. Abszolút művészet.

Prózája

Kosztolányi a költészettel párhuzamosan az elbeszélő prózát is művelte. Rajzaiban, elbeszéléseiben és regényeiben ugyanazt a félepikai-féllírai látását és megnyilatkozási módját, ugyanazt az impresszionizmusát látjuk, mint lírájában. A szánalom és részvét, mellyel az élet hétköznapi hőseit és szenvedőit nézi, mindent átlirizál és sajátosan kosztolányis hangulattal von be tárgyakat, embereket, az egész életet. Elbeszélései és regényei nagy részében a vidéki kisváros a színtér, melyhez gyermekkori emlékei fűzik. De amikor annak alakjairól és életéről meleg képeket fest, a rajz nem érzelgős, nem romantikus, sőt mindeniken rajta van bizonyos tragikus szín. Elhullott sorsok, félrecsúszott életek, az Élet, a Véletlen akadályaiban elbukott emberek történetei. Nem idill ez a világ, de komoly és komor valóság. és ha humora föl-föl csillan is itt-ott, olyan az, int a keserű szájrándulás. Különösen regényeiben látjuk tragikus beállításait. Mintha azt akarná bizonyítani, hogy az egyszerű életek is tele vannak tragikummal A Pacsirtá-ban a csúnya lánynak, az Aranysárkány-ban egy tiszta lelkű tanárnak, Édes Anná-ban egy egyszerű, vidéki parasztlánynak, a tökéletes cselédnek a tragikumát rajzolja. A Véres költő Nérója császár ugyan, de sorsa egyáltalán nem császári, sőt tragédiája sem, hanem a leggroteszkebb tragédia: fenséges császár lehetett volna s ripacs színészként tékozolta el rövid életét, hogy végül is egy rabszolga fészerében döfjék keresztül a legocsmányabb dolgokkal megfertőzött gyűlölt szívét. Mindenáron, egy császári trón árán is szépségre, a művész szépségére áhítozott és sárba, piszokba, fertőbe fojtotta tehetetlenségét és tehetségtelenségét. Testi fertőjénél csak a lelki volt iszonyúbb s az a gyűlölet, mellyel öccsét, Britannicust, a költőt gyűlölte tehetségéért.

Novelláiban, ha nem is teremt konkrét alakokat, történeteiben élet van, lélektani rajz és jelképes igazság. ezekben is, mint verseiben, „legnagyobb súlya az imponderibiliának van, az elsuhanó és megfoghatatlan véletleneknek, melyek azonban sorsszerű szükségességgel hullanak bele a történetek kialakulásába.” Éles megfigyelő és pontos rajzoló képessége, magas és kiművelt kultúrája, nyelvének és stílusának hajlékonysága, könnyű simulása a legfinomabb árnyalatokhoz, a gondolat és forma harmóniája és az író föltétlen uralma mindezeken. olyan erények, melyek Kosztolányinak különleges helyet biztosítanak a magyar széppróza történetében. Impresszionista látásmódjából és természetéből következik, hogy inkább megjelenít, mint szerkeszt, s így „elbeszélése nem annyira fölépül, hanem a mese folyója hordja és halmozza maga alá”.6

Elbeszélései

Elbeszélés-kötetei között a Bolondok-ban (1911) a tébolyfantasztikum fölhasználásával új színeket hoz az irodalomba. Legtökéletesebb novellás könyve a „Tengerszem” (1936): 77 történet öt ciklusba beosztva. E ciklusok. I. Végzet és veszély, II. Esti Kornél kalandjai. III. Egy asszony beszél, IV. Latin arcélek, V. Tollrajzok. Mindenik történet egy-egy kis műremek, az igénytelenség látszatával külsőleg, de egy éles és nyitott szemű megfigyelőnek, az élet szenvedésein és tapasztalatain át bölccsé ért humanistának, az egyszerű és közvetlen kifejezés tökéletes eszközeivel rendelkező művésznek minden belső értékével.

Egyik elbeszéléséről adta a címét kötetének. A költő és felesége egy tengerszemnél vannak, ahol húsz évvel előbb, mikor először jártak ott, olyan szép volt a szálloda. Most olyan kicsi és kopott. Nem akarják elhinni, hogy ugyanaz a szálloda volna. De a valóság nem enged. Egyszerre mindketten azt érzik, hogy megöregedtek. Nincs többé öncsalás, káprázat, mely megszépíti a dolgokat. Minden olyan, amilyen. Ezután már csak a világtól várhatnak még valamit. Maguktól semmit. De mit adhat a világ? Legföljebb ilyen szegényes, nem egészen tiszta üvegajtót, mint ezé a kopott szállodáé. Az élet elmúlt. Az asszony előveszi kézitükrét és nézi homlokán a ráncokat, melyeket most fedezett fel. Kipirosítja ajkát. Férje nézi a tengerszemet és egyetlen vigasztalására, munkájára, mesterségére gondol. És szól: „Alapjában utálom azokat, akiket az irodalomtörténet nyilván vak félreértésből, „nagy költők”-nek nevez. Ezek többnyire hetet-havat összehordanak, mint a tenger. Olyan meddők, olyan ihatatlanok is, mint a tenger. Hidd el, a kevés több. Mennyivel több ennél a tökéletes, ha csipetnyi is.

- Nem figyelsz ide?

- De – bólintott az asszony, pedig egyáltalán nem figyelt oda, mert még mindig a kézitükrére hajolt, elégedetlenül.

- Tudod mit? – folytatta a férfi, aki szintén nem figyelt az asszonyra. – Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély.”

Igazi Kosztolányi-téma, kidolgozás, légkör és hangulat. fajképe a Kosztolányi-novellának. Azért is időztem ilyen sokáig e „tengerszem”-nél. Milyen egyszerű írás és milyen mély! Mennyire utánozhatatlan! Ha valamit hozzátennénk vagy próbálnánk magyarázni, csak rontanánk ezen a tökéletes önjellemzésen.

És még 76 ilyen kis „tengerszem”. Kicsikék és mélyek és tiszták. De bennük van a nagy tenger ezer titka, csodája és szépsége. És mindegyikben benne vannak azok az írói tulajdonságok, melyek csak a legnagyobbaknak sajátjai: rend, egyszerűség és takarékosság a stílusban, anélkül, hogy ez a könnyűségének rovására lenne: mozgalmasság, elevenség és hangulatosság az elbeszélésben: kiváló érzék új témák föltalálásában és jelentéktelen dolgoknak költői síkra emelésében; képesség kifejezni az életet prózaian, amint van, mégis meghagyni (vagy megadni?) neki az illatát.

A Bölcsőtől a koporsóig utolsó előtti elbeszélés-kötete. Alakrajzok ezek is. És nem hiába volt Kosztolányi újságíró és olyan művész, aki különféle költői feladatokat szeretett maga elé tűzni, mint mestere, Arany János is, itt egy új formát látunk, az interjú-formát, amelyet az újságok mindennapi rovatából emelt a költészet és írásművészet formatárába. Sok líra, humor, szatíra és bölcs életszemlélet van ebben a könyvben.

Esti Kornél c. könyve hasonlóképpen egy különleges műfaj. Nem regény, nem önéletrajz, nem napló, de mind a három. Több fantázia van benne, mint az önéletrajzban vagy naplóban, de kevesebb, mint amennyi a regényhez szükséges. Saját élményeit adja, de ebben a formában szabadon játszik vele, mint a „Kis gyermek” és a „Bús férfi panaszai”-ban. Élmények, amelyek sajátjai, de amelyeket művészi kézzel a kidolgozásban mindnyájunk élményévé tesz. Prózai megfelelője ez a „Kis gyermek” és a „Bús férfi panaszai”-nak, csakhogy azokban a gyermek- és férfikor élményeit látjuk, ebben pedig a kalandos ifjúkor tükröződik.

Regényei

Kosztolányinak legérettebb és talán a legmagasabb értékű költői alkotása regényköltészete. Mindössze négy regényt ír, de mindegyik a tiszta művészet magaslatán áll. És mindegyiken a feladatoldó mester klasszikus művész kezét érezzük. A Véres költő-ről Thomas Mann, kinek Kosztolányi elküldte regénye német fordításának kéziratát, azt írja egy hozzá írt levelében, hogy „az a munka több, mint a műveltség és egy nemzeti, vagy akár európai színvonal terméke; egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti s olyan emberiességgel, hogy fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása.” Kiemeli, hogy valóságos húsból és vérből való embereket alkotott, kiknek bensősége a lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad. Az alakok közül különösen Senecát, a mesterien sima költőudvaroncot és szofistát emeli ki, akinek utolsó órái annyira megrázták, mint kevés dolog az életben és a művészetben. A végén azzal búcsúzik, hogy a magyar névnek, melynek Petőfitől és Aranytól Ady-ig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd e munkája és ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, akik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.

Ez nemcsak kritika, hanem elismerés is az európai irodalom egyik kiválóságának tollából, Kosztolányinak és a magyar irodalomnak egyaránt.

Az Aranysárkány olvasásakor felújul és elvonul lelki szemeink előtt a vidéki gimnáziumi diákélet sok kedvessége és romantikája, melyet befelhőz és elkomorít Novák Antal tanár úrnak a vad és ifjúi diákbosszúból eredő zajtalan és megrázó tragédiája. „A kérlelhetetlen sors vádirata lappang tárgyilagos mondatai mögött. A nevelő munka vakmerőségét, a tanár tragédiáját nagyobb együttérzéssel nem ábrázolták még irodalmunkban.”7

Regényköltészetének csúcspontján áll és a magyar irodalomnak egyik legsikerültebb regénye, legművészibb alkotása az Édes Anna. Tárgy, mesevezetés, eseményfejlesztés, lélekrajzolás, szerkesztés, nyelv és stílus szempontjából egyaránt mestermű. Édes Anna a Balaton mellől a fővárosba szakad. Tapasztalatlan és lelki alázatosságában odaadó eszköz lesz egy félőrült asszony kezében, ki, bár sohasem volt ilyen engedelmes, dolgos, gondos, tiszta és hűséges cselédje, mégis mindezen sok erényéért álladó gyötréssel fizet, minthogy – felfogása szerint – a cselédet nem szabad megdicsérni, nem szabad elismeréssel lenni iránta, mert akkor elromlik. Kihasználja, mint egy kifacsart citromot. Lassan mind fojtogatóbbá válik a levegő számára, alig tud lélegzeni ebben a környezetben, mindinkább szabadság után vágyik, s mikor a házban dolgozó kéményseprő, idősebb özvegy ember, feleségül kéri s ő menne, mert hát cselédleány nemigen válogathat a kérőkben, az asszonya nem engedi, beteges hisztériával visszakényszeríti. Ekkor a szelíd, alázatos és csendes cselédleányban felébred az addig talán öntudatlanul visszanyomott vagy talán az öntudat küszöbéig fel nem ért emberi önérzete, amelyről hisztérikus asszonya azt hitte, hogy cselédben nem létezik, vad szenvedélyé erősödik, kést ragad és megöli asszonyát és gazdáját. A tárgy (egy cselédleány története) az átlag olvasónak a legkevésbé érdekes, de egy mesteri feladat megoldására vállalkozó és alkotó erejét próbára tenni akaró író részére a legizgatóbb és legművészibb. A mesevezetés és eseményfejlesztés tökéletes: az egyszerű és aránylag kevés külső történet alatt tömött, sűrített mozgalmas belső cselekmény izzik, sokszor a tudat alatt, annyira a tudat alatt, hogy a felületes olvasó nem is érti meg az előkészületlenül lezuhanó katasztrófát. Olyan területen mozog ebben a regényében Kosztolányi, amely még ismeretlen, felderítetlen. E terület lelkünknek az öntudat küszöbe alatt elnyúló óriási birodalma, az elfeledett benyomások emlékének, az észrevételek, kimustrált érzések és gondolatoknak ősi földje, melyet még csak most keresnek fel és kutatnak át a lélek merész hódítói és misszionáriusai. A XX. század nagy miszticizmusának területe ez, melyet most hódítgatnak a költők, írók és a tudomány, hogy új területeket szerezzenek a maguk számára. (Lásd Kosztolányi Dezső előszavát az Éjfél c. misztikus novellás kötethez, Gyoma 1917.)

Műfordításai

Kosztolányi Dezső mint műfordító is nagyon értékes munkát végzett. Modern költők c. nagy antológiájában több mint 25 nemzet és nyelv irodalmából 100-150 költőtől fordított lírai költeményeket s ezáltal „egy egyetemes vérkeringésnek, a lírának világirodalmi lelkét is közelebb hozta hozzánk8. Még ha egyes költőket mások nyers fordításából vagy a világnyelvek fordítási szövegei nyomán fordított is, milyen nagy teljesítmény! Hány év kellett hozzá, hogy a szükséges nyelvismeretet megszerezze. Még így is csak úgy tudjuk elképzelni és megérteni ezt a nagy munkát, ha tudjuk, hogy Kosztolányi öt-hat nyelven beszélt tökéletesen és kb. 20 nyelven olvasott. Hozzá kell vennünk e nagy nyelvérzékhez nagy beleérző képességét, melynél fogva a legkülönbözőbb temperamentumú, világnézetű, nemzetiségű és fajú költők érzés- és gondolatvilágába bele tudott helyezkedni. Ha e sokféle természetű, érzésű, felfogású, egyéniségű és fajú költői-fordításoknak van is bizonyos kosztolányis íze, azok mindig illúziót keltők. E kosztolányis ízt egyébként nemcsak a költő jellegzetes és sajátos egyéniségéből magyarázhatjuk meg, hanem a XX. század költő-fordítóinak a műfordításról való felfogásából is. E felfogás szerint „a költő-fordító nem arra a hűségre törekszik, mely a fordítás múlt századvégi mestereit jellemzi, hanem egyénibb élményre, melyben önmaga lelke épp úgy tükröződjék, mint azé, aki erre az önmagába nézésre alkalmat adott.”9 E világirodalmi antológián kívül az összeomlás idejében egy antológiát szerkesztett és ajándékozott nemzetének, melyben idegen bölcseket, tudósokat, költőket szólaltatott meg a világ minden tájáról, kik elismerőleg nyilatkoztak a magyar nemzetről. lefordította Maupassant összes verseit, Moliére Szeleburdiját. Wilde-től a Paduai hercegnőt, a Firenzei tragédiát, Salome-t, Shakespeare-től a Téli regét, Byron-tól Beppo-t, Mazeppa-t. E drámafordítások méltán sorakoznak a Vörösmarty-Petőfi-Arany klasszikus s a huszadik század legjobb fordításai közé, a Babits-Tóth Árpádéi mellé.

Tanulmányai

Irodalomtörténeti tanulmányai és bírálatai, színházi kritikái minták arra, hogyan lehet ilyenfajta írásműveket szellemesen és vonzóan írni úgy, hogy amikor a tudóskodó szárazság koloncát eldobja, egyszersmind nem lesz könnyű fecsegő, hanem franciás könnyedséggel és világossággal ítél és mond véleményt azokon a területeken, amelyeken nemcsak világirodalmi műveltségével, hanem finoman megérző és élesen látó költői érzékével is szuverénnek érezte magát. Írói arcképeiben (Balassa Bálint, Csokonai, Kármán József, Puskin, stb.), melyeket a magyar rádió és napilapok irodalmi mellékletei számára írt, megelevenednek és élőkké lesznek régi idők költői s olyan szépségek értékek és sajátosságok világosodnak meg előttünk, melyeket azelőtt nem vettünk észre. Adyról írt kemény bírálata nagy kavarodást okozott, s bár igaztalan volt, erkölcsi és írástudói bátorsága, mellyel a közvélemény ellenére véleményét kimondta, tiszteletet parancsol. Tévedett és tévedhetett, mert költő volt, saját külön világgal és légkörrel, amelyből egy más költő éppen olyan külön világát és művészetét teljes tárgyilagossággal felfogni és értékelni nem tudta, és mert művész volt nagyon érzékeny idegzettel, melyet az Ady-kultuszból élők kalmár hangossága sértett, s mikor Adyt bírálta, rajtuk akart ütni egyet.

Mint esztétikus biztos ízlésű. Meggyőződése, hogy a művészetben a lényeg és forma egy. Állandóan tanulmányozza, mint Arany János, mesterségének elméletét, s csiszolja, gazdagítja, tökéletesíti, hajlítja, ízzel és kellemmel, muzsikával, dallammal tölti meg a költői nyelvet, új meg új titkaira és szépségeire világít rá bűvészlámpájával; a tökélyig fejleszti a tartalom és forma, a dolgok hangulata, színe és a kifejezés közötti harmóniát, megfelelést és megegyezést. Ars poetikáját „Esti Kornél éneké”-ben fejti ki, mely épp annyira saját művészete törvénye, mint Vojtina Ars poetikája az Aranyénak A gondolatot csak addig a mértékig tartja költészetbe valónak, míg a vers röptét nem akadályozza:

Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd, - mondja Esti Kornél.

Miként a versnek, éppúgy tanulmányozta a jó prózának is a titkait. Kármán Józsefről írt írói arcképében azt írja, hogy Nietzsche valahol megállapítja, hogy „a próza szakadatlan és nyájas harc a költészettel minden varázsa abban van, hogy unos-untalan kisiklik a költészet elől és ellentmond neki,” de közben mindig vele kacérkodik, amikor engedményeket tesz a hétköznapinak és a középszerűnek, „amellyel a legnagyobb íróművészek folytonosan és bőségesen éltek.” Mintha a saját prózáját jellemezné e sorokban.

A nyelvtisztító

Stílusszépítő és fejlesztő hajlamával függ össze nyelvtisztító tevékenysége. E munkásságában különösen csalhatatlan nyelvösztöne és nyelvérzéke volt biztos vezetője. Nem olyan nyelvtisztító volt ő, ki a nyelv nagy fájáról az élő hajtásokat, virágokat akarta volna lenyesni s ezáltal a nyelvet művészetellenesen lapossá tenni, csak a pesti zsargon csökevényeitől, azoktól a fagyöngyöktől igyekezett megszabadítani, melyek erejét szívták s így magát a fát sorvasztották, pusztították. Ezen a téren végzett munkásságának hatása csak a jövőben lesz érezhető és eléggé értékelhető.

Az újságíró

Kenyérkeresetből, és természete szerint is ízig-vérig újságíró volt, a pillanat és új hőse. De ezen a téren is művész. Azok a harminc éven át naponta megjelenő jelenségek, az irodalomtörténet és társadalmi élet művei és személyiségei, művészi remekek, melyeken nem érezzük az újságíró robotjának izzadságát, hanem a művész ínyenc játékossága, az európai műveltségű író szellemessége és egyetemes tudása ejt újból és újból ámulatba. Az újságírás is művészet volt számára, s néhány fejezetét tisztult műfajjá emelte. Mint újságíró közölte nyelvtisztító cikkeit. Újságcikkein keresztül állandó összeköttetésben volt a nagyközönséggel. Mivel mindig úgy írt, hogy írásait minden magyarul tudó ember megértse, s mert rendkívül vonzó és szuggesztív ereje volt írásainak, cikkeit a türelmetlen várakozás mohóságával és gyönyörűségével olvasták. Így lett, ez írásain keresztül, a nemzet nevelője és nagy tanítómestere. Nyelvének, stílusának, önmaga kifejezésének könnyelműsége, egész költészetének karaktere: az életet adni, pillanataiban megrögzítve, szoros összefüggésben van újságírói hajlamával és foglalkozásával.

Összefoglalás
Kosztolányi Dezső helye és értéke a magyar irodalomban

„Az ember meghalt, a mű él A műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a művet is, amennyiben egy második teste a mű”. Babits Mihály mondotta ezeket a szavakat Kosztolányiról tartott rádióelőadásában 1936. XII. 21-én.

Foglaljuk össze, mennyi számokban az a mű, amelyben Kosztolányi tovább él, örökké él, míg a magyar nyelv él. Több mint 300 vers, tíz kötet elbeszélés, négy regény; három kötet műfordítás a világirodalom lírájából, Maupassant összes verseinek fordítása és körülbelül tíz drámafordítás; rengeteg újságcikk, bírálatok, színházi kritikák, tanulmányok és nyelvészeti cikkek.

Ez volt és ez marad Kosztolányi számokban.

Micsoda minőségben, értékben?

A magyar versnek és prózának szuverén ura. Arany óta nem volt magyar költő, ki a vers és nyelv birodalmában nagyobb könnyedséggel, merészebb biztonsággal mozgott volna. A versnek és nyelvnek, formának és kifejezésnek mestere. A magyar nyelv zenéjének nagy muzsikusa. A stílusnak és új szavak alkotásának művészete. A művészi ízlés és íri lelkiismeret megtestesítője, vérbeli literátor, mint Kazinczy. A versnek és prózának aranybányásza, ki a művészi versen keresztül lett igazi művésze a magyar prózának.

Új területek felfedezője és meghódítója a költészet számára. A mindennapit, a kicsit, az életünkön átsuhanó pillanatélményeket, a hangulatot rögzíti művészetté, kis iparművészeti műremekké s lelkünknek tudatalatti birodalmát behozza az elbeszélésbe és regénybe.

Az intimitás magyar szabadalmazottja. A lélek belső rezdüléseit, ámulásait és halk sóhajait, az eltűnő élet bús dallamát versbe és szívbe lopni nála jobban senki sem tudta.

A világirodalmi líra magyar trubadúrja, ki fordításain keresztül bekapcsolja a magyar szívet a líra egyetemes szívverésébe.

Író és költő, aki semmi mást nem akar, mint kifejezni magát, s mivel ismerte tehetségének mértékét, ez sikerült is neki úgy, mint kevés másnak.

Művei az európai irodalomnak alkotórésze. A legtöbbet lefordították minden művelt nyelvre, s nagyon sokat a kisebb nemzetek nyelvére is.

Munkásságának nyoma megmarad abban a nemes anyagban, amelyet így hívnak: kiművelt magyar költői és szépprózai nyelv.

Mert bár „az ember meghalt, a mű él”, míg a magyar nyelv él.

Élete

Született 1885. március 29-én Szabadkán. Atyja tanár volt. Ő is tanári pályára készült, de kora ifjúságában bekapcsolódott a század eleji irodalmi munkába s újságíró és író lett. Ady Endrével, Babits Mihállyal, Juhász Gyulával indult el költői pályáján. A Holnap hét költője közül csak azért maradt ki, mert nem volt vidéki. Már egyetemi hallgató korában munkatársa volt több budapesti napilapnak. A Nyugat első gárdájának tagja volt és az maradt haláláig. Első verseskötete 1907-ben, a második „A szegény kis gyermek panaszai” 1910-ben jelent meg. Ezzel egyszerre a magyar irodalomnak egyik legelismertebb s az olvasók legkedveltebb költője lett. Egyre-másra következtek ezután versei, novellái, regényei és műfordításai. Csaknem minden irodalmi társaságnak tagja volt. Mint a magyar Pen-Club elnöke és több külföldi irodalmi társaság tagja, meleg barátságban élt a világirodalom nem egy nagyságával. Mint a latin szellem tisztelője, megkapta a francia becsületrend szalagját Meghalt 1936. november 3-án, kedden de. 11 órakor hosszú szenvedés után, nyelvrákban. A nyelv és szép beszéd szerelmese az utolsó műtét után nem tudott beszélni.

Kosztolányi Dezső művei

Négy fal között. Versciklus.1907. – Boszorkányos esték. elbeszélések. 1908. – Maupassant összes versei. Fordítás. 1909. – Moliére: Szeleburdi. Fordítás. Előadta a bp-i Nemzeti Színház. 1909. – Wilde: Firenzei tragédia. Fordítás. – Wilde: Salome. Fordítás. – A szegény kis gyermek panaszai. Versciklus. 1910. (Azóta több kiadásban.) – Bolondok. Elbeszélések. Modern Könyvtár. 1911. – Béla, a buta. Elbeszélések. U. o. – A lótuszevők. Mesejáték. 1911. – Beteg lelkek. Elbeszélések. 1912. – Modern költők. Kisebb műfordítások. 1914. – Kain. Elbeszélések. – Byron: Beppo. Fordítás. – Byron: Mazeppa. Fordítás. – Páva. Elbeszélések. – Tinta. Elbeszélések. 1916. – A rossz orvos. Elbeszélések. 1921. – Kenyér és bor. Versek. – Mák. Versek. – A véres költő. Történeti regény. (Néró császár története.) 1923. – Mágia. Versek. – A bús férfi panaszai. Versek. 1924. – Pacsirta. Regény. 1924. – Az aranysárkány. Regény. 1925. – Shakespeare: Téli rege. Fordítás. 1925. – Édes Anna. Regény. 1927. – Meztelenül. Versek. 1928. – Esti Kornél. 1933. – A bölcsőtől a sírig. Rajzok. 1934. – Összegyűjtött költeményei. 1907-1935. – Tengerszem. 77 történet. 1936.

1) Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet, Szépmíves Céh, 1934. II. 143. l.
2) Juhász Géza: Bevezetés az új magyar irodalomba, „Debreceni Szemle” könyvei 2. sz. 41. l.)
3) Szerb Antal i m. 202. l.
4) Vajthó László: Két költőnemzedék arca, Bpest, 45. l.
5) Kovács László: Kosztolányi Dezső Helikon, Cluj. 1935. évf. 732. l.
6) Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom története. 203. l.
7) Juhász Géza: i. m. 28. l.
8) Vajthó László: Kosztolányi Dezső Protestáns Szemel, XLV. evf. 12. szám. 483. l.
9) Vajthó L.: Két költőnemzedék, 28. l.

Forrás: Erdélyi Múzeum 1938. Új folyam 9. (43.) kötet, 1. füzet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése