Glatz Oszkár: Varró nő
Karácsony
este van. Kegyetlen hideg. Az északi szél kíméletlenül sodorja le a havat a
háztetőkről a csomagokkal megterhelt járókelők fejére, pedig most majd’
mindenki az utcán van, hogy tehetsége szerint bevásároljon, és kedveseinek
meglepetést és örömöt szerezzen. De mégsem mindenki.
A
külváros egyik régi házának harmadik emeletén egy öregasszony ül és varr, de
egy szép pianino és értékes olajfestmények jobb időkről tanúskodnak.
Az
öregasszony meg-megáll munkájában, talán elfáradt, vagy gondolkodik, gondolatai
igen fájdalmasak lehetnek, mert a könnyek gyakran elborítják szemeit, és ha nem
látnók is fekete ruháját, arcvonásai elárulnák a gyászt, mely szívében van. De
kopognak az ajtón, az öregasszony összerezzen és idegesen nyit ajtót. Csak a
levélhordó. „Asszonyom, egy hivatalos levél” – mondja a postás. Az öregasszony
elhalványodik, reszketve veszi át a levelet, de nem meri felbontani, míg
nyugodtabb nem lesz.
Mi
van bene, talán visszaküldték folyamodványát? Vagy? … de már nem is mer
reményleni, hisz oly rég várja már. Végre felszakítja a borítékot, s egy
utalvány hull ölébe egy nagyobb összegről az ő nevére, melyet bármikor
felvehet.
Szegény
öreg, alig hitt szemeinek, az írást újra és újra elolvasta, végre összekulcsolt
kezekkel és mint az olyan emberek szoktak, kik magányosan élnek, hangosan
kezdett beszélni.
- Köszönöm édes jó Istenem, hogy nem hagytál
el és érdemesnek találtál arra, hogy meghallgasd könyörgésemet.
Végre
lecsillapult, az utalványt elzárta a szekrényébe, leült és szemei a varrógépre
vetődtek, elmosolygott és felkelt. A gépet a sarokba tolta gyengéden, mint egy
jó barátot, kivel sokszor együtt átvirrasztott, ha álom nem jött szemeire.
Leterítette szépen egy hímzett terítővel, hisz ezután nem lesz reá szüksége,
vehet magának kész fehérneműt… a szoba is oly hideg, már régen ábrándozik egy
meidinger kályháról, az még a kis konyhát is melegítené… hátha még egy puha,
meleg szőnyeget venne lábai alá… Elégedett mosollyal húzta székét a hideg kályha
mellé és tervezgetett tovább, hogy miután a konyha is meleg lesz, talán
fogadhatna egy kis cselédet is, aki a durvább dolgokat elvégezné.
A
sok tervezgetésben elálmosodott és lefeküdt, de álma nem volt nyugodt, korán
kelt, elköltötte szerény kis reggelijét, magához vette az utalványt és elindult
felvenni a pénzt, és egyúttal megenni mindazon dolgokat, mikre oly régen
vágyott és most úgy örült.
A
pénz megvan, szorosan tartotta, nehogy elrepüljön ujjai közül… Mély
gondolatokba merülve ment az utcákon keresztül, maga sem tudta, hogy a ért
haza, csak azon vette észre magát, hogy az íróasztala előtt áll, és
rejtekfiókjába egy takarékpénztári könyvet tesz, mely unokái részére van
kiállítva.
A
kályhában pattog a szén, a szoba nem is olyan hideg, az öregasszony leül a tűz
mellé és gondolkozik a jövőről, melyet ő talán meg sem ér. Szép gyermekek
vonulnak el lelki szemei előtt, a legidősebb, egy szép szőke leány, hallgatja,
amint apja beszél:
„Kiházasítalak
édes leányom tisztességesen, de zongorát nem adhatok, mert többen vagytok. A
pamlagról felemelkedik egy még mindig csinos asszony és közbe akar szólani, de
ugyanazon percben fölkiált több kis száj: „Nem is kell édesapám, hagyott nekünk
arra valót a szegény nagymama!”
Az
öregasszonynak két nagy könny futott végig redős arcán, de ezeket nem a
fájdalom sajtolta ki szemeiből, mert ajka mosolygott, hisz neki már csak
könnyei voltak, úgy az öröm, mint a fájdalom kifejezésére, de most egy percre
megfeledkezett nagy bánatáról és boldog volt.
A
varrógépet kihúzta a sarokból, mely még soha oly vígan nem zakatolt keze alatt,
mintha csak azt pergette volna: „Meg vagyok veled elégedve.”
Sz.
E. Budapest
Forrás: Nők
Világa 2. kötet 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése