Alba Nevis (alias Unger Ilona 1886-?): Tutajon

Lassan úszott lefelé a tutaj, fodros hullámokat szántva a fekete vízen. A tűz már kialvó félben volt: a nedves homokrakáson nagyokat pislákolt a parázs s bár szállott még belőle füst a fehér csillagos ég felé, de a tutajfák között egész rakás szürke hamu berzenkedett már a szél érintésére s könnyű pelyhez táncra kerekedtek olykor, mintha tündérvánkosból szabadultak volna.

- Gazdám – mondta a menyecske s odatette a kis puha tenyerét az ura izmos vállára. – Aludni megyek… Egyben lehajolt s hátra kötött kendője alól forrón nézett a Stefán Zablovics szemébe, de az rosszkedvűen fordult félre:

- Isten hírével – felelte -, eredj.

Az asszony, Paraszka, azután fekhelyet készített magának, közel a tűzhöz; pokrócdarabokat, meleg rongyot halmozott össze, fejére húzta az ura tavaszi gubáját és lefeküdt.

A paraszt csendesen pipázott tovább, a hamurakás másik oldalán; kis zsíros kalapját letolta egész a szemöldökéig s lompos bocskorát kinyújtva, nagyokat köpködött a vízbe.

- Mitru – intette a lapátnál álló legényt -, vigyázz, hogy partnak ne menjünk.

A legény visszafordult és szembekacagott vele; tele volt ez a mosoly a katonaviselt rutén fickók bamba hetykeségével s két fekete szeme, mely úgy égett sovány, fiatal arcában, mint az ünnepi fáklya a szélben, tengersok önhittséget fejezett ki.

- Ne bojtesza! – felelte, azután hanyatt feküdt a gerendákon, arccal a kormánylapátnak s úgy igazgatta a tutajt, mely egyébként is nyugodtan úszott most lefelé a vízen.

Stefán Zablovics nem feküdt le; a hűvös novemberi szél nemigen bántotta a meleg bélésű gubában, csak épp a hosszúra nőtt, avas hájjal kent haját lóbálta meg egy kicsit s a pipája füstjét vitte bravúros sebességgel vissza az elhagyott havasok, otthoni viskók felé, melyeknek azért mondott pár napra búcsút, hogy hatalmas, fehér húsú szálfáit leúsztassa az Alföldre.

Stefánnak nagy lelki kínjai voltak ezen az estén s hallgatva az alvó menyecske egyenletes lélegzetvételét, önkéntelenül beharapta az ajkát:

- Mért hoztam magammal az asszonyt – gondolta. – Odahaza várt volna reám és gondozná a házat. Így Picur, a szomszéd ellophatja a tehenem elől a szénát s elhajthatja a juhocskákat. Az öcsém, az a mamlasz úgy se tudja meg, mert inkább szoknyák után szaladgál addig…

Ez azonban nem volt az igazi ok, de a másikat restellte Stefán bevallani, bár verejtékezett miatta a hűvös, novemberi éjszakában. S még a dohány, a zöld papirosba göngyölt kitűnő négykrajcáros „pacsku” se ízlett úgy neki, mint máskor.

Ez az ok egyébként igazán kellemetlen, sőt bizonyos tekintetben rettenetes is volt Stefán ugyanis észrevette, hogy az alma gömbölyűségű, piros szájú menyecske, aki mindössze két hónap óta volt a felesége, igen különös, beszédes pillantásokat vált Mitruval, a legénnyel. Azt is látta, hogy néha összenevettek s ilyenkor zavart lett mind a kettő, mint akit tetten értek.

Stefán, aki különben békés, csendes ember volt, szörnyen felfortyant erre a gondolatra. Hogy az ő tilosát kerülgessék kocapuskások. Hohó!... S széles vállai vonaglottak a guba alatt.

A tutaj orrán csendesen neszelt a legény; hol a menyecskét nézte, hol Stefánt, azután felkönyökölt s egészen halkan megszólalt:

- Alszik-e, gazdám?

Stefán nem felelt, hirtelen a szemeit is behunyta a zsíros kalap alatt s úgy ült ott, mint a cövek.

- Elaludt? – kérdezte a legény újra s már föl is kelt s indult lábujjhegyen az asszony felé.

Ez az egy pillanat. Ez volt Stefánnak a legkeservesebb. Míg a lapátnyelek között bukdácsolva, odaért Mitru a menyecskéhez, aki a rongyok közül kidugta a piros képét és várta.

Stefán úgy érezte, hogy ami vér csak van benne, mind odazúdul a halántékához s ki akar rajta csapni, de azután csak nyelt egy nagyot s nézte irtózatos mozdulatlanságban, hogy csókolja meg az asszonyát Mitru egyszer, kétszer…

- Te – súgta a menyecske -, hátha nem is alszik?

- De alszik – felelt a legény -, alszik, mert kétszer is szólítottam…

Összebújtak megint, Stefán azonban most megmozdult, mintha ébredeznék.

- Hallod – figyelt az asszony -, már fenn van… Mitru visszalopódzott a tutaj orrához, újra hanyatt feküdt s csak később kérdezte:

- Ébren van, gazdám?

Stefán nagyot nyújtózott:

- Hogy elaludtam! – mondta egészen tompa hangon. – Vigye a fene ezt a hideget, szinte bereked az ember.

Odaguggolt a tűzhöz s a homokrakáson egy csomó gallyat gyújtott. A száraz fa nagyokat pattant lángolás közben s megvilágította erős, férfias arcát, melyen most keserű ráncok szántottak végig.

- Mitru – fordult azután a legényhez -, te is lepihenhetsz már. A víz csendes, nem lesz semmi baj. Majd vigyázok én.

A legény készséggel fordult az oldalára s egy darabig nézte a tüzet, mely piros szikrákat dobált a pihenő vízbe, azután elaludt.

- Hejh – sóhajtozott búsan Zablovics s újra eszébe jutott a puszta ház, az árva juhocskák, meg a tehén, mely panaszosan bőg az üres játszol előtt…

Szél kerekedett, csípős és hideg; nagyokat fújt a tűzre s táncba vitte a pernyét, mely őrült gyorsasággal kavargott a légben.

Azok ketten mélyen aludtak. Stefán elnézte őket; a legény ajka nyitva volt félig; horkolt s hatalmas porciókban nyelte egészséges tüdejével a fejét s féloldalt csúszott kendője alól ide-oda röpdösött a fekete haj.

- Hejh, hejh – sóhajtotta Stefán tán már tizedszer is -, minek hoztam magammal az asszonyt.

Odament a tutaj orrához, kissé oldalt fordította a lapátot s hosszan nézett a messzeségbe, ahol mintha derengett volna; fehér köd lepte el az ég alját s egy jó darabon nem volt csillag.

A hegyek is elmaradoztak; a havas fejű nagy Poloninák haragosan ágaskodtak, mintha rá akarnának szakadni a vízre s lent, a távolban, feltünedezett laposan az Alföld.

Stefán iszonyúan megdöbbent; ha odaérnek, mindennek vége. Őt elvonják dolgai, Mitru meg kényére enyeleghet a menyecskével, akinek tüzes a csókja, mint a „kapki” s puhák, fehérek a karjai… Csókolózhatnak, ölelkezhetnek, míg ő kenyér után futkos verejtékezve.

Stefán Zablovics most már nem volt az a halvérű, türelmes ember, aki eddig. Hirtelen fogant meg agyában a terv, talán az első, önálló terv a szegényes kis agyvelőben. Egyet csavart a lapáton, hogy a tutaj gyorsan, nyílegyenes irányban fordult a partnak.

- Kár volt elhozni az asszonyt – motyogta folyton maga nagy együgyűségében. – Most aztán már megvan a baj.

Belefogózott erősen a tutaj orrán levő fába s várta a katasztrófát, egészen nyugodtan, minden felindulás nélkül, mindössze kíváncsian, hogy mikor jön már a nagy valami, ami után semmi se jöhet, mármint a másik kettőnek.

Csendesen siklottak a vízen, belészántva a feketeségbe, melyből hófehér habok csaptak fel olykor. A gerendák nyikorogtak a rézsútmenésben s egyszerre csak irtózatosat zökkent a tutaj: nekivágódott a partnak s úgy dobta le magáról a két alvót, mint két szem pernyét.

Mitru estében még rúgkapált egyet, aztán belémerült a vízbe, mint egy buborék, s az asszony, aki föl se ébredt az álmából, csak később került felszínre; a karja ott volt most is a feje alatt, mintha aludnék s a szája szederjesen, kéken is mosolygott; talán csókról álmodott éppen, az utolsó csókjáról… Virágos, sötét köténye úszott a vízen, mint egy puha, dagadó párna.

Stefán még egyre szorongatta a kormánylapátot s ahogy nézett bután, az el-elmerülő s újra felbukó asszonya után, megcsóválta a fejét:

- Ej, ej, minek is hoztam magammal?

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.