Sz. Szigethy Vilmos: Egy könnyelmű asszonyról

Éjfél után három órakor a főhadnagy fölköltötte a feleségét. A tiszt csak nemrégen érkezett haza, lábujjhegyen lépett a lakásba s az ebédlőben akart a díványon aludni. Úgy számított, hogy elég ideje lesz reggel is megbeszélni az asszonnyal a dolgot, főleg azért is jobb lesz a reggel, mert addigra megtalálhatja a szükséges kifejezéseket. Aludni azonban nem tudott s a gondolkodás teljesen fölizgatta. Számok röpködtek előtte a levegőben s látta magát polgári ruhában véghetetlen nagy tehetetlenségben, mint aki meg sem tud mozdulni azon az úton, amely a kenyérkereséshez vezet.

Erre fölugrott s szinte rohant a hálószobába, ahol az asszony csak az imént aludt el. Eddig virrasztott s várt, szinte azt lehet mondani, hogy a beteljesülés reménysége nélkül leste a csodát, ami csak a mesékben keresi föl az embert.

Az ajtóban megállt a főhadnagy s tekintete a vézna asszonykára tévedt. Milyen ráncos a homloka szegénykének, pedig jóval alul van a harmincon s milyen sápadt az arca, holott most kellene azon májusnak virulnia minden rózsájával.

Az megérezte, hogy nézik, fölérzett.

- Te vagy? Épp most aludtam el.

A hangja csupa mentegetődzés volt és úgy hangzott, mintha hozzátette volna még: ne haragudj, amiért nem vártalak be, bocsáss meg a hitványságomért, de látod, milyen gyönge teremtés vagyok.

- Feküdj le – mondta később az asszony. – Fáradt leszel reggelre.

A főhadnagy járt néhány sort a szobában, aztán leült az ágy szélére. Úgy mondta tompán, majdnem hörögve:

- Baj van.

A elesége meggémberedve hallgatott. csak az arcán gyűlt össze még több ránc, mintha jele volna mindegyik a belül folyó fájdalmas rettegésnek.

- Most már nem tudom, mi lesz, mindennek vége – folytatta a főhadnagy, és letette sapkáját, amelyet eddig a fején felejtett, mintha csak azzal együtt tudna gondolkozni.

A feleségére rá se nézett, maga elé bámult a sarokba egy pár félretaposott sarkú női cipőre.

- Öt feljelentés van ellenem, adósságért valamennyi.

- Jaj! – hörögte az asszony.

 - Nincs szépíteni valóm, piszkosaknak szoktuk ezeket nevezni, a hasonló bajból alig menekül meg minden tízedik ember.

- Ma délután ki is hallgattak. Nem látok semmi segítséget, a rokonságnak nincs pénze, kezest a jelen körülmények között nem kapok, a hitelezők valóságos piócaszívással rohantak meg.

A feleség még mindig hallgatott, de azok a panaszok, amiket önmaga előtt öntött ki, olyan szelídek voltak hallgatásukban is.

- Nem ezt ígérted valamikor, Imre, a boldog szerelem idején, amikor együtt kerestük a módozatokat, hogy miképpen lehetnénk egymásé. Nem voltam rossz feleséged, Imre, ezt nem mondhatod, hiszen azt is el tudtuk hitetni, hogy a betegségem tart vissza minden szerepléstől. Egy rongyban járok fél esztendőket, de hiszen ez is jó a virrasztáshoz, amikor várlak haza. Neked ott kell mindenütt lenned, én tudom ezt a legjobban, de oh, bár ne tudnám azt is, amit teszel. A kártyát, Imre, meg az asszonyokat, oh én szerelmes gonosz emberem…

Félig felkönyökölt az ágyban.

- Mi lesz most?

A főhadnagy vállat vont.

- Valahogy majd csak lesz.

- Lehet segíteni? Beszélj, találj ki valamit.

Az ura akkor már cigarettezett s valamennyire könnyebben lélegzett, mintha erre várt volna.

- Mondok egyet, fiam, meglehet, hogy utálni fogsz érte, de ha úgy kívánod, főbe lövöm magamat.

Az asszony belekapaszkodott a karjába, még az említése is szörnyű volt.

- Imre!

- Igenis, fiam, a te kezeidbe teszem le a sorsomat, határozhatsz, intézkedhetsz. Sőt, máris rád bíztam mindenemet, mert azt hiszem, hogy délelőtt fölkeres a becsületügyi választmány és kihallgat.

- Engem? Jaj, Istenem!

- Az élet komisz, mi még komiszabbak vagyunk, élni pedig csak muszáj. Ilyenkor látni csak, hogy milyen nehezen válunk el a földtől, pedig benne maradunk azután is.

- Ne beszélj! – sírt az asszony –, mondd inkább, hogy mit tegyek.

- Furcsákat fognak kérdezi, de válaszodtól függ, hogy mi lesz azután. Én… én…

- Csak beszélj, nem mondhatsz olyan szörnyűt, mint amilyen szörnyű a szenvedésem.

A főhadnagy elfordította a fejét, nem akart ebben a pillanatban a felesége szemébe nézni.

- Majd elmagyarázom az egészet. Nálunk az a szokás, hogy hasonló esetben megkérdezik, mire csináltam az adósságot. Forma az egész, habár volna benne sok lényeg is. Tulajdonképpen nincs, mert ismeri az életmódunkat mindenki, mi pedig nem beszélünk őszintén. De látod, ezt nevezik egérútnak. Tessék belekapaszkodni a feléd nyújtott szalmaszálba s menekülj, ha tudsz. Megkérdezték tőlem is, hogy mi vitt rá, hova tettem a pénzt, én pedig…

A szegény asszony szomorú arca földerült.

- Értelek, Imre, hát csak ennyi az egész? Persze, hogy a betegségemre kellett, óriási pénzeket emészt az föl.

A férfi feje valamennyire mélyebbre süllyedt.

- Nem egészen így van, én azt mondtam, hogy te… te költekeztél…

Iszonyú csönd támadt a szobában, csak két nehéz lélegzés ütközött egymásba vadul, lázongó idegességgel.

A főhadnagy még mindig maga elé bámult, később azt mondta az asszony:

- Késő van, Imre, feküdj le.

Majd hozzátette halkan, mintha a gondolatait folytatná:

- Hiszen voltaképpen egyek vagyunk, nincs egymás előtt szégyenkezni valónk.

… A tiszti becsületügyi választmány, mikor egyhangúlag korrektnek találta a főhadnagy dolgát, később a sörasztalnál találkozott. Szó került az esetről és akkor mondta az elnöklő őrnagy:

- Jól megmostam azért a fejét, mert végtére is vagy férfi valaki, vagy nem. Mindenkit utolérhet az a baleset, hogy éveken át kell ápolnia a betegét, dupla kötelessége ez a feleségével szemben, - ám tisztelet-becsület, egy visszavonult asszony ne szórja bűnös-könnyelműen két marokkal a pénzt ékszerre, ruhára, ostobaságokra csupán azért, mert az idegei gyöngék ahhoz, hogy el lehessen tiltani az ilyen passzióktól. Nem titkolom azt sem, hogy mit tanácsoltam a főhadnagynak. Azt mondtam, hogy inkább váljon el, de így ne folytassa az életet.

Az urak, a korrekt, emberismerő és megközelíthetetlen karakterű többi urak, helyeslőleg bólintottak.

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 4. sz. Hódmezővásárhely, 1910. márc. 15.