I.
Előre! szól harsányan a vezényszó,
Előre! s holtan rogy le a vitéz,
Nincs félelem, nincs többé rettegés,
És győzedelmet hörg ezernyi jajszó.
A kürt riad, ropog a puska egyre,
Bömbölve füstöl száz ágyútorok,
A harcmező mint tenger háborog,
S halottait dobálja völgyre-hegyre.
Sok haldokol átlőve, vérbe fúlva,
Más száz halált oszt vak dühébe’ dúlva,
Vagy küld remegve égre hő imát…
Nagy Istenünk! Hány emberöltő múlva
Látjuk meg szebb jövőnek hajnalát
S az örök béke édes angyalát?
II.
Aranytól ékes napsugár hevében
Nyújtózik most az éhes óceán,
Sohsem volt még ilyen éhes talán,
Végzet sohsem tombolt még így dühében.
Vas-szörnyeteg dübörg a messzeségbe,
Rést vág acélhajóknak oldalán,
Ma éjszakon, holnap az Adrián,
Remény s a vágy temetkeznek a mélybe.
Szitok, jajszó és fulladók imája,
Mindent benyel a tenger síri ágya,
Kain fajának harca végtelen…
Nincs irgalom, hiába könnyek árja,
Mire az esti csillag megjelen,
Ezrek feküsznek ismét odalenn!
III.
A gyermek befejezte estimáját,
Imént hangzott el épp a miatyánk,.
„Vajon ilyenkor hol lehet apánk?
Vajon hol költötte el ma vacsoráját?”
„Aludj fiam, oly késő már az este,
Apád is már eddig pihenni tért,
Vagy virraszt tán mindnyájunk élteért
A harcmezőn, tudod, ott messze-messze…
… S a harcmezőn ma épp nagy nyugalom van,
Tört fegyver, ágyú, ember egy gomolyban
Feküsznek összezúzva szerteszét –
Ott szunnyad ő is egy emberhalomban,
A hit, remény nem bolygatja szívét:
Kimérve már a bús arasznyi lét…
IV.
Kicsiny falunál, hűvös őszi reggel
Megáll a hosszú katonavonat,
Kigyűl a nép, sok új hírt hallanak:
Ki merre jár a győzelmes sereggel?
Az anya is két apró gyermekével
Kérdezgeti: „Látták az uramat?”
Egy félkarú szomorún bólogat:
„Bizony szegényt egy srapnel tépte széjjel…
A vonat elmegy és a sínek mellett,
Ott állnak ők, szívök a hírtől dermedt,
És arcukon patakzik a könnyár…
Isten, ki adtál nekünk győzedelmet,
Oh, hol az enyhítő reménysugár
A tört szívnek, ki már hiába vár!
Forrás: Keresztény Magvető - 1914. 49. évf. 6. füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése