A
modern szépprózának, a legfrissebb magyar tárcaírásnak egyik hivatott és egyéni
képviselője Bíró Lajos. Fiatal író, ki rövid néhány év alatt újságírásban,
szépirodalomban, színpadon igazán hatalmas arányokban mutatta be ritka egyénítő
erejét, nagy drámai effektusait, ragyogó stílusát s gazdag, eredeti invencióit.
Mint tárcaíró tűnt fel s kötetbe kiadott huszonegy novellája annak idején
irodalmi szenzáció számba ment s a disztingváltabb ízlésű magyar közönség méltó
várakozással tekintett a modern, gazdagon készült fiatal író irodalmi
munkássága elé.
Férfiak című drámájában már
mint kitűnő színpadismerő áll a közönség előtt s míg most megjelent könyve, a Diadalmas asszony pedig már teljesen
kész, modern művészi munka, az erejének teljességében lévő író és lélekbúvár
komoly, intenzív meglátásainak, izzó, mély hangulatainak művészi kialakulása. –
Egy újságíró tragédiája ez a regény. Ádám Kornél publicista. Tüzes, rajongó
lelkű, forró vérű, szenvedélyes vezércikk író, kinek hite, álma, ereje,
bálványa, Istene az újság, a nyomtatott betű. Az újság – szerinte – az egész
világ. Minden öröm és minden esemény és minden indulat, ami a világon van. Aki
tudja azt, mi az, hogy: írni. Mi a
nyomtatott betű? Mi az: százezer embernek beszélni. Egy szép, nagy, erős,
eleven újságot szerkeszteni, ez a legnagyobb öröm a világon. Az olyan mámor, az
olyan sokszoros élet, hogy hozzá hasonló öröm talán csak egy van: egy óriási
zenekarnak Beethovent dirigálni!
Ezen
a fiatal újságíró, a vére minden forróságával, a lelke egész teüzes erejével
szereti meg Foglár méltóságos úr leányát: Editet. Edit is szereti Kornélt s az
apa, bár az újságírói foglalkozást igen problematikusnak tartván, előbb hallani
sem akar a házasságról, - később, a lánya boldogsága kedvéért beleegyezését
adja s az új pár az öröm és boldogság mámoros mézesheteit éli. Ebben a lázas,
diadalmas, forró órákban egyszerre csak becsap a villám. Kornélnak
szemidegsorvadása támad s a professzor megmondja neki a rettenetes valóságot,
hogy 5-6 hét alatt megvakul. Az újságíró, az idegember, a szemeivel dolgozó
író, a huszonhét éves, szerelmes ifjú – vak lesz. Menthetetlenül,
gyógyíthatatlanul, örökre vak lesz.
A
tragédiák tragédiája! És ahogy ez a komor, sötét tónusú tragédia be van
állítva: az maga az izzó, erőteljes, vérbeli művészet s maga az éles szemekkel
meglátott, mesterien ellesett s művészileg megírott Élet. Az olvasó lázas
izgalommal forgatja tovább a könyv lapjait, ahol csak ezután következnek még az
igazán színes, hangulatokban gazdag poétikus fejezetek. Az író öngyilkosságot
tervez. Elmondja egyik hírlapíró barátjának szomorú tragédiáját s bevallja,
hogy öngyilkos lesz. Bojt, a jó farát felfedi a titkot Kornél felesége: Edit
előtt.
-
A kezében van egy élet. Tudni fogja, mit tegyen. Ön tudja, hogy mit ér önnek.
Ön tudja, mit tegyen. Ön tudja, érdemes-e megmentenie. Ez senki másnak nem
lehet a dolga, csak önnek!
És
ez az erős lelkű, szerelmes, okos asszony tudja a kötelességét. Az idegfeszítő,
megrázó, könnyet facsaró drámai jelenetek egész láncolata következik most;
művészi lélekrajzok, tragikus beállítások, felemelően szép, magasztos
gondolatfűzés és regény-filozófia, vonzó, közvetlen, meleg előadásban
indokolják a további meseszövést.
Az
asszony, Edit, a késő este hazatérő urának a sötét szobában bevall mindent.
Bevallja, hogy tudja tragédiáját, látja a jövőt, érzi a vállaikra nehezedő
végzet súlyát, - de azért nem esik kétségbe. Erős akar lenni s erőt kér a
férjétől is. Le akarja beszélni az öngyilkosságról.
-
Nem lehet… Nem lehet… zokogja a szerencsétlen ember.
-
Miért?
-
Nem fogok látni, nem foglak többet látni!
Az
asszony magához ölelte, szinte fölemelte, magához szorította, úgy, hogy fájt a
szorítása és lázasan, a kétségbeesése, az elszántsága, a szerelme egy őrült
kitörésével, rekedten súgta:
-
Hát most látsz-e? Most sem látsz. Sötét van és nem látsz. De itt vagy az
ölemben és megfogsz és megcsókolsz és – szerethetsz. Nem sötétben voltam mindig
a tiéd? Nem sötétek voltak-e a legszebb óráink? A legboldogabbak, a
legmámorosabbak? Miért félsz a sötétségtől… Szerelmem, miért félsz tőle?
És
rácsapott az ajakával az ura ajakára…
Mennyi
erő, micsoda mélységes, lobogó szenvedélytől izzó írás ez a Bíró Lajosé! Így
csak a fiatalság mámorában, a szerelem egzaltációjában s az ihlet fenséges
pillanataiban írhat az ember!
-
Igen, meghalhatsz, de előbb élnek kell – mondotta az asszony. Előbb meg kell
próbálnod így élni. Velem. értem.
Engem szeretni. Szeretni. Élni… élni!
És
Kornél megpróbálja az új életet. Nehány hét múlva a látása elvész. Teljesen és
örökre. Az őrjöngés örvénye előtt áll. Ismét az öngyilkossággal foglalkozik s a
tüzes akciókhoz, a szellemi csatákhoz, politikai mérkőzésekhez szokott dacos
elméje, az újsághoz, a nyomtatott betűkhöz forrott lelke tombol, sír, üvölt s
nem tud belenyugodni a változhatatlanba.
Ekkor
történik valami. A léleknek valami csodálatos átfinomulása, deformálódása. Amíg
nagyon bőkezű volt hozzá az élet: újságíró, politikus, publicista volt. De jött
a nyomorúság, jött a szenvedés és kínlódott és – művésszé lesz. Íróművésszé, belletristává! Tárcát
diktál a feleségének. Annyira hangulatos, annyira mély, oly értékes a tárca,
hogy nyomban honorálja az újság s a vak író sorsa biztosítva van. Megtalálja
önmagát a testi nyomorúságában is. Ez volna a regény alapigazsága. Akár be is
fejezhette volna itt Bíró Lajos, mert ami még ezután következik, az az
egységes, szerves, költőin szép regény cselekményéhez és alapigazságaihoz
tulajdonképp szorosan nem is tartozik. Bíró Lajos ugyanis mielőtt befejezné a
regényét, még egy epizódszerű hangulattal és lélekrajzzal bővíti ki. Abban a
sötétségben, amelyben élt, egybegyűjtött a lelkében egy tengerre való,
tajtékos, dühös gyűlöletet s démoni erővel szállott agyára az a feltevés, hogy
a felesége – megcsalja. Kiszínezi, megfesti lelki szemei előtt, hogy – Bojttal,
a legjobb barátjával csalja meg, mert azt lehetetlennek hiszi, hogy egy
elesett, beteg, nyomorék emberhez, egy földhöz ragadt szánalmas vakhoz, igazán,
forrón, önzetlenül, utálat nélkül köthesse a lelkét, a testét egy olyan friss,
üde, erőtől, ifjúságtól, vértől duzzadó asszony, mint Edit. E tépelődés
megírása bármily művészi legyen is, a szorosan vett regényhez nem tartozik s
valósággal fellélegzik az olvasó, midőn végre a vak ember belátja gyanújának
igaztalan voltát:
-
Ha nem szeretne, miért volna itt mellettem. Miért maradna egy virágzó, fiatal
asszony egy félig élő mellett, összecsukva vele, kiszolgáltatva a kedvének és a
szeszélyének.
És
ebben megnyugszik. Megtalálta élete célját s az igazán felemelő s költőien
magasztos befejezés, mint valami forró, diadalmas, szent litánia hat a
lelkünkre.
Edit
– anya lesz. Gyermeket szül. Ádám Kornél most már azt is tudja, hogy miért kell
élnie. Az élet nagy melege leng végig a vak ember idegein s az asszony ágyához
roskadva, nehéz légezéssel súgja a fülébe:
-
Edit… jó élni!
Csak
Bródy Sándor és Ambrus Zoltán írtak magyar nyelven ilyen regényt. Kész művészi
munka, egy mindent megérző, sokat látó, mélyen gondolkozó, megállapodott
életfilozófiájú modern író ihletett kompozíciója. Gyönyörűségét találja benne
mindenki, aki elolvassa.
(gj.)
Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910.
febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése